Figyelni arra, aki hozzánk beszél - Terék Anna a feje tetejére állt életről

"Miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük?” – kérdezték Terék Annától, aki most megjelent, Háttal a napnak című verseskötetében édesapja elvesztésének gyászfolyamatát, a hiányával való megküzdését írta versfolyammá. A költőt és drámaírót versről és gyászról éppúgy kérdeztük, mint iskolapszichológusi munkájáról.

Aki már veszítette el valamelyik szülőjét, tudja, milyen nehéz utána ismét talpra állni. Ön az édesapját veszítette el. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy írni tudjon erről a traumáról, hozzá tudjon nyúlni költőként ehhez a fájdalomhoz?

Valóban hosszú folyamat a gyász, és nem tudom, hogy a végére lehet-e egyáltalán érni. Vannak olyan sebhelyek, amik beforrnak, nem véreznek, lehet tőlük élni, de a hegek néha mégis fájnak. Mint törött csont időváltozáskor. Meg kell tanulni együtt élni ezzel a fájással. Szimplán csak megszokjuk a fájását valaki hiányának, ettől érzünk enyhülést.

Amikor apám félkómában volt az agyvérzése után, míg álltam az ágya mellett, néha jutottak eszembe mondatok, ötletek, hogyan lehetne megfogalmazni azt, amit ott látok, amit átélek. Emiatt aztán volt is rendesen bűntudatom. Apám haldoklik, tele a koponyája vérrel, ki tudja, fáj-e neki valamije, én meg mondatokat írok a füzetbe, ha hazaértem a kórházból, mintha nem is lennék ember. Elég sok idő kellett, mire megértettem: nem bűn, inkább áldás, ha az embernek van eszköze, ha meg tudja fogalmazni mindazt, amit egy adott tragikus helyzetben lát, érez, átél. Magukat a verseket két évvel a temetése után kezdtem el írni, sokkal inkább határidő nyomására, mint saját elhatározásból. Kellett egy külső nyomás, hogy megembereljem magam és belekezdjek. Aztán egy hosszabb folyamat volt, mire ki mertem mondani, le mertem írni mindent, amit szerettem volna. Kell, hogy időt adjunk magunknak, hogy fel merjünk bátorodni.

Önnek sikerült, hiszen őszintén leírt mindent – így a gyász mellett az édesapja alkoholizmusát is. Kényes dolog a szülő alkoholizmusáról vallani. Ön mégis úgy döntött, hogy felvállalja. Mennyire kell még ma is komoly bátorság egy ilyen vallomáshoz?

Szerintem ez nem bátorság. Akkor lettem volna bátor, ha még apám életében mertem volna írni erről és odaadni neki ezeket a verseket. Kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzá: mérges lett volna rám? Még jobban szégyellte volna szegény magát?

Nem apukámat szerettem volna elárulni, megszégyeníteni. Hiszen szerintem egy betegségen az ég adta világon semmi szégyellnivaló nincsen. Az a szégyen, ha ehhez nem biztosít a társadalom elérhető segítséget, mindegyik félnek: szerhasználónak, családtagnak. Az a szégyen, hogy ezt szégyellni kell. Maga a társadalom nyomja vissza az embert a csöndbe, a szégyenbe. Pedig beszélni kell, panaszkodni, kopogtatni ajtókon. Azért vagyunk társas lények, hogy segítséget kérjünk egymástól. Mert ha mindenki beszélne, kiderülne, mennyire nem vagyunk egyedül az adott problémával.

Jómagam a kétezres években pszichológushoz jártam emiatt, az nagyon sokat segített. A másik, ami segített, egy csoportterápián elhangzott rövid, egyszerű mondat, amit egy nagyon kedves személy mondott nekem: Nem vagy egyedül. El sem tudom mondani, mennyire felszabadított ez a mondat. Furcsa, de sokszor gondolok erre. Olyankor könnyebb minden.

Mindemellett Apám nem volt folyamatosan részeg, voltak könnyebb és nehezebb periódusaink, és amikor nem ivott, rendkívül szerethető ember volt, vicces, okos, nagyon szerettem vele beszélgetni, együtt lenni. Talán pont ez a nehéz a függő betegek elviselésével: tudjuk, hogy a szer mögött ott van ugyanaz az ember, aki józanul nagyon is szeretetre méltó.

Nem skizoid állapot egyszerre – ahogy mondta, egyfajta kegyetlenséggel – eltávolítani a fájdalmat, és egyszerre nagyon is beleállni abba, hogy ilyen sorok születhessenek?

Amikor Örkény-ösztöndíjas voltam és befejeztük a munkát Radnóti Zsuzsával, leadtam a megírt drámát, felhívtam és elmondtam neki, hogy kész, tönkrementem, belehaltam. Zsuzsa erre azt válaszolta: „De kedves Anna, másképp nem is éri meg írni!” Akkor ettől nem lettem jobban, de hiszem, hogy nagyon igaza van.

Ebben a kötetben a többi önt ért trauma is megjelenik (délszláv háború, szülőföld elhagyása, egy szerelem lezárása) – ezek felerősítik egymást, összeadódnak vagy épphogy egymás mellett relatívvá válnak?

Anyukám mindig azt mondja, hogy a baj nem jár egyedül. És tényleg. A szakpszichológusi képzésen tanultuk, hogy van normatív krízis, aminek bekövetkezése normális, az élet velejárója; és van akcidentális krízis, ami csak úgy megtörténik (természeti katasztrófa, háború); és van a krízismátrix, amikor a kettő egyszerre történik. Nem tudom, hogy azért, mert én ebben a krízismátrixban nőttem fel, vagy anyámnak van igaza, de ha végignézek az életemen, valóban nagyon sokszor egyszerre történt minden, a krízisek előbb-utóbb összeértek.

A klienseimnél is ez szokott a gyakoribb lenni. Az élet néha robban és tönkremegy. Néha meg évekig gond nélkül el tudunk lenni ugyanabban a kiegyensúlyozott állapotban. Szóval nem tudom, hogy erősítik vagy gyengítik egymást, de sokszor van, hogy egyszerre történik a sok jó vagy a sok rossz. Azt hiszem, boldog ember az, akivel egyszerre csak egy rossz dolog történik. Sokkal könnyebb azon szorongani, hogy viselje el az ember a karantént, mint emellett még megküzdeni például azzal is, hogy össze van zárva valakivel, aki bántja, ráadásul a munkája is megszűnt.

Mintha előző kötete, a Halott nők folytatása lenne a Háttal a napnak. Ez a kötet is egy drámai monológ, versfolyam a hiányról. Csak itt épp ön a halott nő, vált halottá a veszteségtől és át kell mennie egy folyamaton, hogy ismét élővé lehessen.

Érdekes meglátás, bár a gyászmunka alatt egyáltalán nem éreztem magam halottnak, a versek megírása alatt sem. Sőt, sokkal inkább éreztem elevennek. Nagyon is élni akartam. A halál rádöbbenti az embert az élni akarásra és cselekvésre késztet. Miután meghalt apám, minden megváltozott, a feje tetejére állt az életem. Sok minden letisztult, hogy mit akarok és mit nem, ki/mi fontos és ki/mi nem.

A párbeszéd forma – még akkor is, ha végül monológ marad, és inkább csak próbálkozássá szelídül – szintén épp a feltámadást segíti, s reményre ad okot.

Kellett a párbeszéd, mert kevés ember akart velem a halálról, a gyászról beszélgetni. A gyászra nem kíváncsi senki sem. Félünk a gyászolótól, nem tudjuk, mit mondjunk neki. Nem is keresik a gyászoló társaságát, mert általában sokat szeretne beszélni arról, mit érez, mire emlékszik az elhunyttal kapcsolatban. És persze sokat sír. Az emberek szeretnek elmenekülni ettől. Azt hiszem, ez normális reakció. Mind félünk a haláltól, szeretteink elvesztésétől.

Mondjuk ez volt a legviccesebb is. Én apám temetésén nagyon sírtam, mert rohadtul fájt. És idegesített, hogy ennyien néznek, látják, hogy sírok. Nézték, hogy fáj. És a temetés után volt, aki odajött és gratulált. Hogy milyen szépen eltemettem apámat. Akkor nagyon elcsodálkoztam és undorodtam, később már rengeteget nevettünk ezen. Utána viszont kerültek az emberek. Meg is értettem. Nem lehetett könnyű nézni, ahogy valaki még mindig szenved. Az akkori barátom szidott is, hogy miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük. Később jöttem rá, hogy valójában rettegett a haláltól, ezért mondott ilyeneket. Ám nem szabad ilyenkor elfojtani a sírást, a fájdalmat senki kedvéért. Tabu a halál, tabu a gyász, tabu a függőség. Pedig nem kéne kipukkadnunk a sok visszafojtott érzelemtől. Elakadunk tőle.

A legjobb lenne csak hagyni, hogy valaki sírjon, beszéljen. Akkor megkönnyebbülhetne az ember.

Azok közé tartozik, akiknek odaítélték a később nagy port kavart Térey-ösztöndíjat. Min dolgozik éppen?

Szokás szerint több mindenen. A karantén alatt nagyon nehéz volt írni, nem tudtam koncentrálni, így inkább fordítottam horvát és bosnyák költőktől. Most azokat a szövegeket tisztázom. A saját új kötet még csak körvonalazódik előttem, de arról szeretnék írni, milyen nehéz megszokni a békét, váltani a nyugodt életre, és ott állni tele traumatikus élményekkel, harcból hazajött férfiakkal, akiket nem kezel senki. És az ország, a világ azt mondja: találd fel magad, élj tovább. Mihez kezdenek a férfiak, akik harcoltak, öltek? Mihez kezdenek velük a nők? Hogy lehet így tovább élni? Miért nem segít senki? A háború után beálló béke szerintem egy ideig ugyanolyan feldolgozhatatlan és elviselhetetlen, mint az azt megelőző háború a felborult világrendjével, normáival és szokásaival. Az ember azt gondolná, hogy a béke felszabadulás, öröm, boldogság. De egy-két hónap után bizony elkezd szivárogni minden seb, minden félelem, ami már nem legitim, hiszen béke van. Sok idő, nagyon sok idő kell, mire jön egy új generáció, amelyik már nincsen megnyomorodva. Akiknek a szülei sincsenek megnyomorodva. Emellett még egy új dráma is vár rám.

+1 kérdés

Iskolapszichológusként is dolgozik. Nemsokára kezdődik az iskola, mit gondol, és mi a tapasztalata, mekkora traumát okozott a gyerekekben az elmúlt időszak?

Véleményem szerint egy romantikus ábránd, hogy a gyerekeket csak az viselte meg, hogy el voltak zárva a társaiktól. Vékony réteget érinthet csak ez a probléma. Miképpen vékony réteget érintett az otthoni kenyérsütés és jógázás problémája, hogy hogyan is üssük el otthon az időt. Egy szülőnek nagyon nehéz lehet biztonságot sugallni, ha bizonytalanságban kell élnie, így a gyerekek is bizonytalanságban érzik magukat. Még nem igazán lehet átlátni, mi fog következni. De képtelenség felkészülni mindenre. Azt hiszem, egyet tehet az ember: jelen kell lenni. A jelenben kell lenni és figyelni arra, aki hozzánk beszél.