Előfizetés

N. Kósa Judit: Legendás fogaskerekek

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2020.08.30. 11:00

Fotó: A szerző felvétele
Palotaszerűen gyönyörűnek minősítette 1943 júniusában a sajtó a Fogaskerékgyár frissen átadott balatonszéplaki üdülőjét, külön dicsérve az épület higiéniai berendezéseit, és kiemelve, hogy „az új szociális intézmény száz személy nyaralását a Balaton mellett, egészséges levegőben, kitűnő víz mellett, hosszú időre biztosítja, s ezzel a vállalat vezetősége a tisztviselőknek, munkásoknak valóban nagy és elismerésre méltó szolgálatot tett”. Tekintve, hogy a gyár alkalmazotti létszáma ekkor valamivel fölötte volt az ötszáznak, Weisz Albin tulajdonos beruházása valóban nagyvonalúnak mondható.
Hogy hogyan került Weisz Balatonszéplakra, azt sejtjük: az autóalkatrészek és mindenféle fogaskerekek gyártása mellett a McCormick traktorgyárnak is dolgozó üzem vezetőjeként egészen biztosan ismerte a telepet parcellázó Szűcs Zsigmondot, aki amerikai mezőgazdasági gépgyárak termékeivel is kereskedett. (Tiszta Amerika a körúton, Szép Szó, július 25.) 1938-ban megvette tehát a parcellázási terven még autóparkolóként szerepelő, hatalmas vízparti telket, melyen előbb ötvenfős víkendtelepet szándékozott létesíteni, végül – Kálmán Frigyes cégvezető ösztönzésére – hatalmas üdülőt építtetett. A pompás parkban álló, modern vonalú épületet kör alaprajzú rendezvényterem koronázta, halljában szökőkút segítette a hűsölést.
Mindez különösen akkor figyelemre méltó, ha tudjuk: három évbe sem telik, és Weisz már mint profitharácsoló, munkásnyúzó tőkés áll majd a bíróság előtt. De addig történik még egy s más, aminek megértéséhez érdemes felidézni mindazt, amit a gyáralapítóról sikerült megtudnunk. Weisz Ármin Albin 1891-ben született a morvaországi Hreptscheinben, amely ma Olmütz egyik kerülete. A vele kapcsolatos legendák egy pesti zsidó árvaháztól az esztergályos segédségen át némely berlini tanulmányokig sok mindent idéznek, de ami biztos, hogy a magyar fogaskerék-számítás úttörője, Vidéky Emil emlékirataiban elmondja: az első világháború alatt a katonai autójavító műhelyben, személyesen tőle tanult, amit évtizedekkel később azzal hálált meg, hogy a professzor sok költséges kísérletét „óriási vállalkozássá nőtt” gyárában engedte elvégezni. E gyár alapjait a páratlan szaktudás mellett egy házassággal rakta le Weisz Albin. Elvette a még 1918-ban, spanyolnáthában elhunyt Serényi Miksa fémárugyáros özvegyét, Lawner Elzát, a vállalat pedig olyan gyors növekedésnek indult, hogy hamarosan a régi, Szövetség utcai telephelyről az akkori ötvenöt munkásukkal át kellett költözniük a Nagytemplom utcába. A Tömő utca sarkán állt a gyár, a szomszédos, már az Üllői útra néző Thék-bérpalotában meg ott éltek Weiszék a két Serényi fiúval, Istvánnal és Lászlóval. Az ezt követő másfél évtized kizárólag a növekedésről és a gyarapodásról szólt. A legendásan sokat dolgozó Weisz Albin – a környéken élők nem kis bosszúságára – három műszakban működtette a gyárat, folyamatosan terjeszkedett, vagyonát pedig a termékfejlesztés mellett ingatlanokba fektette. Az Üllői útról azonban csak 1939-ben költözött el abba a Mányoki út 16. alatti villába, amelyre emeletet építtetett, s ahol a családon kívül csak egyvalakinek volt bejegyzett lakcíme: Tildy Zoltán kisgazdapárti országgyűlési képviselőnek. Az 1945-46-ban zajló népbírósági perben és az azt kísérő sajtókampányban sok mindent felróttak Weisz Albinnak. Például, a Nagytemplom utcai üzemben éhbérért dolgoztatta a munkásokat, és még villanyt sem engedett gyújtani. Aztán hogy kiszolgálta a németeket és a nyilasokat, a megszállás után „gyárlátogatásra hívta Hellebronth Vilmos tábornokot”, jelezve, hogy készen állnak a hadianyag-szállításra, sőt még deportáltatta is a munkalassításon ügyködő szervezett dolgozókat. Hogy pontosan mi történt, azt nem tudjuk, a cég iratai megsemmisültek. De az tény, hogy még az 1987-ben kiadott gyártörténeti monográfia szerzői is úgy számítják, jó fizetések voltak az üzemben, egy 1950-es Népszava-cikk pedig épp azon háborog, hogy „a Nagytemplom utcai bagolyvárban éjjel-nappal villanyfénynél” kellett dolgozni. Az pedig talán önmagáért beszél, hogy a gyár már 1940-ben katonai parancsnokság alatt állt, s amikor Hellebronth Vilmos Szálasi kormányában a haditermelésért lett felelős, a Mányoki út 16-ban a Magyar Nemzetiszocialista Párt rendvédelmi alakulatának központja működött. Adatszolgáltatásuk szerint az épület korábban a „letartóztatásban, ismeretlen helyen tartózkodó zsidó Weisz Albin tulajdonát képezte”. Serényi László ebben a házban hunyt el 1944. október 15-én. Édesanyja, Lawner Elza december 15-én, vélhetően a gettóban. A baloldali hecc-sajtó mindezekre nem sok szót vesztegetett. 1946 májusában felháborodottan adták hírül, hogy Weisz Albin „megúszta” öt év börtönnel és teljes vagyonelkobzással, majd munkáslevelezők sora kérte ki magának, hogy a fellebbviteli fórum az újabb tárgyalásig még szabadlábra is helyezte. Az ügyben végül Ries István igazságügyi miniszter is megszólalt – akinek titkárnője, állítólag Weisz menyasszonya intézte volna a könnyítést –, jelezve, hogy „a magyar köztársaság törvényeinek és bíróságainak tiszteletben tartása elsősorban a mi kötelességünk”. 
A háború alatti tulajdonátruházások következtében ekkorra a Fogaskerékgyár úgy felerészben már az államé volt. A per és némi internálás után végül kiegyeztek Weisz Albinnal: megvették tőle a tulajdonrészét, akkori áron horrorisztikus összegért, félmillió forintért, amiből ő – a gyártörténet szerint – a saját régi gépeivel betársult egy mechanikai vállalatba, ezúttal a Rózsa utcában. Jellemző adalék, hogy 1949. december elsején az Újítók Lapja adott hírt arról, hogy Weisz Albin rengeteg időt spórol egy fúrótartó készülékkel, melynek köszönhetően a szerszámgépeket nem kell leállítani az eszközcsere idejére. Weisz Albinról ez az utolsó biztos hírünk. Természetesen a Rózsa utcai üzemet is államosították, és egyes elbeszélések szerint végül a nagy névrokon hajdani gyártelepén, Csepelen diszpécserkedett nyugdíjazásáig. Hogy a végére visszakanyarodjunk az üdülőhöz, annak a sorsa sem kevésbé lehangoló. Weisz úriember lévén még az államosításkor térítés nélkül lemondott róla, hamarosan a SZOT kezébe került: itt pihenték ki a szervezett dolgozók a termelés fáradalmait. A rendszerváltás után viszont hirtelen fordulattal megadiszkó nyílt az épületben – a Palace majd negyedszázadon át várta a vendégeit. A mostani tervek szerint szállodaként kel új életre. A Rahimkulov család válthatja itt valóra az álmait, 792 millió forintnyi vissza nem térítendő állami támogatás segedelmével.

A Versailles-i békerendszer kudarcai

Martin József
Publikálás dátuma
2020.08.29. 18:58
1920. január 15-én Apponyi Albert megérkezik a béketárgyalásra Versailles-ba, és átveszi a békediktátumot a d'Orsay palotába
Fotó: Wikipedia
Máig érvényes tanulságok Oplatka András Trianon-esszéjében.
„Azt hiszem, elmondható Magyarországról, amit Palácky mondott Ausztriáról 1848-ban: ha nem léteznék, föl kellene találni.” (C. A. Macartney, 1937) Érdemes-e még, lehet-e, kell-e Trianonról beszélni? Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalom idei 22. számában hosszan indokolta, „miért ne írjunk Trianonról”, sok más mellett azzal érvelve, hogy „a mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére.” Az utóbbi idők több kiadványa ad csattanós választ erre az áldilemmára: egyetlen alapos és felelős feldolgozás sem felesleges, mert a nemzeti önismeret mindig magasodó, bár teljességgel valószínűleg soha el nem készülő épületét gazdagítja. Ilyen munka Oplatka András „A trianoni szerződés – egy magyar trauma” című esszéje, amelynek méltatásakor természetesen nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni az írás keletkezésének szomorú körülményeiről. Amikor a német nyelvű esszébe belefogott, Oplatka már tudott a betegségéről, s amikor lezárta a kéziratot, már azt is tudta, hogy nem fogja megérni az írás megjelenését. Így is történt, a szerző május 27-én hunyt el, a „Der Trianon-Vertrag – ein ungarisches Trauma” című munka pedig csak júniusban jelent meg a zürichi Vontobel-Stiftung gondozásában. A német anyanyelvű olvasónak szóló, hetven oldalas, térképekkel ízlésesen illusztrált esszében az újságíró és történész a tőle megszokott magas színvonalon elemzi azokat a nagyon összetett folyamatokat, amelyek a trianoni traumához vezettek. Ami egyszersmind azt jelenti, hogy szakértelem és olvasmányosság nem eresztik el egymás kezét a mű egyetlen oldalán sem; miközben finom szellemi, kultúrtörténeti csemegéket élvez az olvasó, alapos ismereteket kap mindenről, ami Trianonnal összefüggött. Íme, egy példa: a gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttséget, amely 1920 január elején érkezett Párizsba, az elegáns külváros, Neully egyik közepes szállodájában helyezték el, de a delegáció gyakorlatilag karanténba zárva várta fellépését a francia külügyminisztériumban a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt. A delegáció tagjai önállóan nem utazhattak Párizsba, a külvilággal, s kivált a sajtóval nem tarthattak kapcsolatot. Az elszigetelésnek – mint Oplatka írja – csak az volt a célja, hogy világosan érzékeltesse, itt nem egyenrangú partnerek állnak egymással szemben, hanem győztesek – és legyőzöttek. Hogy a diplomáciai mindennapok a győztesek háza táján sem zavartalanul zajlottak, s a döntéshozók környezete olykor hihetetlenül tájékozatlannak bizonyult, arra jó példa a konferencia londoni folytatásának egyik epizódja. Amikor David Lloyd George brit kormányfő ismételten kifogásolta a Magyarországra ráerőszakolt súlyos területvesztések tervét, a külügyminisztérium buzgó hivatalnokai – ahogyan Oplatka fogalmazott – „fantasztikus bizonyítékokkal” álltak elő: a tervezett határok mentén elhelyezkedő városok lakosságának nagy része nem is magyar, csak megalkuvásból vallották magukat annak, a székelyek pedig egy „egészen más törzset” alkotnak, mint a magyarok, így egy autonómiában Románián belül bizonyosan „nagyon jól éreznék magukat” – állították. Az ismerethiányban, a rosszindulatú tájékozatlanságban némely franciák is élen jártak. Jó két évvel a Versailles-i békék aláírása előtt egy francia nyelvészprofesszor – bizonyos Antoine Meillet – az „új Európa” nyelvei közül kettőt tartott alacsonyrendűnek: a németet és a magyart. A németek nyelvéről a professzor minden rosszat összehordott, „kemény és kopogós”, fölösleges archaizmusoktól hemzseg a nyelvtana, mondatai merevek és monotonok, hiányzik belőle a finomság. Ennél rosszabbul már csak a magyar járt, amely „nem egy régi civilizáció nyelve, s a magyarok irodalma nélkülöz minden presztízst”. Az esszé szerzője – egyik utolsó találkozásunk alkalmával – elképedve beszélt nekem erről az olvasmányáról, élőszóban elmondott megütközését veretes mondattá formálta az esszében: a háborúban feltüzelt érzelmek vezették az ilyen és ehhez hasonló megállapítások szerzőit, nem a szakmai ismeretek, s manapság, száz évvel később, senki sem engedhetné meg magának, hogy a világ bármely népéről és nyelvéről ilyesmit mondjon a nyilvánosság előtt. Az esszé olvasmányosságát kutatva, az élvezetes stílus mellett két esszéírói erényt emelnék ki: a szerző ismert szintetizáló készségét és a véleményalkotás kiegyensúlyozottságát. Lássunk minderre példákat: a nagy háborút lezáró béketárgyalásokon a Trianonban fölvázolt rendszer a magyarok számára messze a legfontosabb téma volt, ám az antant hatalmaknak egyáltalán nem. Oplatka így foglalja ezt össze: Németország és az általa fizetendő jóvátétel, valamint a kolóniák sorsa, a széthulló Oszmán Birodalom öröksége, az olasz területi követelések Ausztriával szemben vagy éppen Szilézia hovatartozása és az ottani széntermelés feletti felügyelet – nos, ezek mindegyike többet nyomott az antant mérlegén, mint az, hogy miként alakulnak a jövendő Magyarország határai. Még egy példa a szintetizáló készség magas szintjére: a húszas évek elején egy olasz történész és szociológus – Gugliemo Ferrero – azt írta, hogy még nem tudható, Versailles után miként fog viselkedni Németország. Egyesek a németek évszázados alávetettségét vetítették előre, mások viszont úgy vélték, hogy néhány esztendő elteltével a német állam erősebb és fenyegetőbb lesz, mint korábban. Nem az „egyeseknek”, hanem a „másoknak” lett igazuk: Hitler 1933-as hatalomra jutásával végzetes folyamat kezdődött; a szépen hangzó Versailles-i békekívánságok ellenére a kelet-közép-európai térséget nem kímélte meg a következő világégés; illúziónak bizonyultak azok a francia elgondolások, amelyek szerint a régió politikai és gazdasági tekintetben francia befolyási övezetbe fog tartozni; Csehszlovákia kivételével az 1920-ban keletkezett új vagy megnagyobbodott államok nem demokráciák lettek, hanem autokrata vagy diktatórikus rendszereknek adtak otthont; a trianoni Magyarországon is „egy autokrata, nem demokratikus, mégis pluralisztikus-parlamenti rendszer jött létre”; látványosan kudarcot vallott az a terv is, hogy a közepes nagyságú utódállamok Németország hátában ”katonai reteszt képezve elszigetelik a Szovjet-Oroszországot.” Végül – mint tudjuk – „a csehországi erdőktől keletre lévő államok Hitler könnyű prédájává váltak”, hogy aztán „Sztálin igázza le őket és négy évtizedre eltűnjenek a szovjet befolyási övezetben. Az 1919/20-as békekonferencia ennek az ellenkezőjét tűzte ki célul.” A véleményalkotás kiegyensúlyozottságára, a megítélés – és soha nem elítélés – árnyaltságára voltaképpen az egész esszé példának kínálkozik, kezdve attól, hogy az esszéíró miként teszi mérlegre a Habsburg-monarchiát: az államalakulat az első világháború végén föltehetően már nem volt megmenthető, és a megelőző századfordulón „minden kétség nélkül anakronizmussá vált.” De éppen ilyen bizonyos – írja Oplatka –, hogy a nagy, soknemzetiségű állam szétrombolása, a korábban különösen az angolok által támogatott erős Közép-Európa stratégiájának föladása hibának bizonyult, sőt Churchill szerint „nagy tragédiának”, mert „a térség egyetlen népének nem volt sem ereje, sem életenergiája ahhoz, hogy egyedül ellenálljon egy újjáéledő Németország vagy Oroszország nyomásának”. Megjegyzem, hogy az egykori Monarchiát, s benne a Magyar Királyságot már 1937-ben kivételesnek, sőt „föltalálni valónak” ítélte a kor és a trianoni időszak egyik legkiválóbb angol történésze, C. A. Macartney; a Hungary and her Successors című alapmunkájának záró megállapítását ezért idéztem mottóként e cikk elején. (Ez a mű is megtalálható az esszé szakirodalmi forrásai között, ahogy két magyar szerző, Ormos Mária és Romsics Ignác munkái.) Visszatérve a kiegyensúlyozott, higgadtan mérlegelő előadásmódra: a német nyelvű olvasónak szerencsére – és jó esetben – fogalma sincs arról, hogy Trianonról milyen szélsőséges téveszmék, összeesküvés-elméletek, magukat történésznek nevező szakértők abszurd elképzelései keringenek a magyar közgondolkozásban, amelyeknek persze nyoma sincs az esszében. Van viszont patikamérlegre tett vélemény például a magyar világ két arisztokrata kulcsszereplőjéről, gróf Károlyi Mihályról és gróf Apponyi Albertről. Csak ízelítőül: Károlyit a szerző jóakaratú emberként jellemzi, aki az ország demokratizálását és szociális modernizálását komolyan gondolta, akiből azonban nem csak az a formátum hiányzott, amelyet a nehéz idők megköveteltek, hanem egyáltalán, a politikai tehetség is. Hasonló árnyaltsággal ítéli meg az 1920. január 16-án elhangzott, sok legendával övezett és a hazai történetírásban szintén alaposan földolgozott Apponyi-beszédet: nem megtagadva az elismerést az érvelés egy részétől, Oplatka úgy ítéli meg, hogy az egykori miniszter más eszmefuttatásai arrogáns világképről és kevés taktikai érzékről tanúskodtak. Mindebből nem következik, hogy az esszé csak a „patikamérleges” fejtegetést ismeri: ha kell, Oplatka erőteljesen fogalmaz, például a cseheknek arról az elgondolásáról, hogy az északi és déli szlávok – Pozsony és Zágráb - között nyíljék Magyarországon és Burgenlandon át vezető „korridor”. Az abszurd elképzelést az antant – hasonlóan az utódállamok több más túlzó követeléséhez – lesöpörte az asztalról. Összességében a trianoni szerződés és elsősorban Nyugat-Európa kétségkívül iszonyúan megbüntette Magyarországot, az igazságtalanság vitathatatlan; ennek nyomán sokan úgy gondolják, hogy a civilizált, liberális mag-Európa ma is ellenségesen viselkedik a magyarokkal szemben, másodrendű európaiaknak tekinti a térség lakóit – Kelet-Európa több államában vélik így –, a történelem amúgy is jobb lapokat osztott a Nyugatnak, a magyarok pedig főleg nyelvük miatt meglehetősen elszigeteltek. Ám ezek a máig érő panaszok – így Oplatka – mégis túlzottnak tűnnek, egyfelől 1956-ban és 1989-ben a magyarok világszerte igen nagy rokonszenvet vívtak ki maguknak, másfelől a leegyszerűsítő világkép arra szolgál, hogy a nemzet tartós elmaradottságának okát másokban keressék. Mindezekkel az érzésekkel és elképzelésekkel Budapest politikailag „gazdálkodik”, a Nyugattól látványosan távolságot tart, „ragaszkodik a függetlenséghez és nemzeti pátosszal utasítja vissza a külső kritikát, az ország szabad, rebellis szellemiségére apellál, és jól számol: aki így jár el, Magyarországon szavazatokat és választásokat tud nyerni.” Ezekkel a sorokkal zárul a tragikus módon posztumusszá vált esszé, a száz „trianoni” év lebilincselő magyarázata. Csak remélni tudom, hogy Oplatka munkája mihamarabb olvasható lesz magyarul is.

Bihari Tamás: Pesti arcok

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.29. 16:45

Fotó: Valentin Belleville / AFP - Hans Lucas
„Legközelebbi találkozásunkkor nem láttam a megszokott szelíd derűt Lajos úr arcán. Szorongást, aggódást olvastam ki a szeméből. Éreztem, hogy valami baj van.”
Jó napot kívánok! Meg tudná mondani hány óra van? – kérdezte a szelíd arcú, félhosszú, lenszőke hajú, meghatározhatatlan korú férfi. Én nagyjából harminc-negyven év közé saccoltam.
– Tíz óra múlt tíz perccel! – mondtam. Így ismerkedtem meg Lajos úrral. Mindig tiszta, bár meglehetősen viseltes öltözékben foglalta el a helyét a téren. Kezében kis műanyag poharat tartott. Diszkrét célzás volt ez, akinek kedve volt, beledobhatott némi aprót. Sosem volt tolakodó, nem kántált semmilyen szívhez szóló szöveget, csak csendben üldögélt és halkan, udvariasan megköszönte az adományokat. Szelíd arca, tartózkodó modora miatt rokonszenvesnek találtam és ha a nagykörúti villamoshoz igyekeztem, mindig megálltam egy-két percre és a forintok mellé néhány szót is váltottunk. Így tudtam meg a nevét is, mert zavart, hogy azt sem tudom, hogy szólítsam. Nem akartam csak úgy személytelenül bedobni pénzt a poharába. Egy forró nyári napon, amint ott ült őrhelyén, vittem neki egy bézból sapkát. Látva ösztövér alakját, néha vittem neki szendvicset, meg valami üdítőt is. Ahogy telt az idő, lassacskán úgy éreztem, már nem vadidegenként állok meg mellette, hanem valamiféle emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ha éppen nem rohantam sehová, néhány mondatot is váltottunk, és Lajos úr mindig választékosan és csöndesen beszélt. Utólag jutott eszembe, hogy sosem panaszkodott. Egy alkalommal némi hezitálás után, zavartan megkérdezte, nem tudnék-e néha olyan könyvet hozni neki, amit én már kiolvastam és nem kell nekem. – Milyen könyveket szeretne Lajos úr? – kérdeztem. – Hát, olyan romantikus regényeket szeretnék! – válaszolta és reménykedő mosollyal pillantott rám. Hazatérve nekiestem a házi könyvtárunknak és kiválogattam néhány kötetet, amiről sejtettem, hogy tetszeni fog neki.
Amikor legközelebb is a Marx téren volt dolgom, vittem a könyveket és a pénz mellé odaadtam Lajos úrnak. A forintokra rá sem pillantva, őszinte örömmel kapta kézbe a köteteket és megbeszéltük, amint kiolvasta, jön a következő adag. Lajos úr felajánlotta, hogy visszaadja a kiolvasott példányokat, de azt válaszoltam, ami igaz is volt, hogy így is alig férünk a sok könyvtől a lakásban. Legközelebbi találkozásunkkor nem láttam a megszokott szelíd derűt Lajos úr arcán. Szorongást, aggódást olvastam ki a szeméből. Éreztem, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdeztem és éreztem, ahogy átragad rám Lajos úr szorongása. – Kórházba kell mennem. A munkásszálláson, ahol lakom, volt egy orvosi vizsgálat és a szívemmel van valami gond. A doktor úr azt mondta, alaposan ki kell vizsgálni. Jövő héten kell bemennem a kórházba. – Miben segíthetek? – kérdeztem és arra gondoltam, nyilván némi pénzbeli támogatásra lesz szüksége. A válasza miatt a mai napig szégyenkezem. – Nem tudom meddig leszek bent, de lehet, hogy napokig, vagy inkább hetekig. Ha esetleg több könyvet tudna hozni! Az se baj, ha nem csak romantikus regényt! A kórházban olvasgatnék, hogy ne unatkozzam! Természetesen összeszedtünk három-négy kötetet, s az egyikbe becsúsztattunk két Bartók Bélát, biztos ami biztos alapon. Hátha váratlan kiadása támad a vizsgálatok alatt. Teltek múltak a napok, talán már a hetek is, amikor ismét megpillantottam Lajos urat a megszokott helyén. Nyár vége felé jártunk, de azért még meglehetősen forró napokat éltünk. Odaléptem hát hozzá és örömmel kérdeztem. – Mi újság, meggyógyult Lajos úr? – Én nem a Lajos vagyok, hanem a testvére. Tudom, megtévesztő a hasonlóság, pedig még csak nem is vagyunk ikrek. Lajost megműtötték a szívével, de a vérkeringés elégtelensége miatt a lábával is bajlódik szegény. Mikor kiderült, hogy még jó ideig nem jöhet ki, megkért, vegyem át a helyét, mert szükségünk van a pénzre – válaszolta bánatos arccal Lajos úr testvére. Nem akartam vájkálni a magánéletükben, de magától is elmondta, hogy együtt laknak egy munkásszálláson. Egy kisvárosból költöztek Budapestre, sosem tudtak igazán megszokni a fővárosban. Hányódtak ide-oda, munkahelyről munkahelyre. Albérletről albérletre vándoroltak és végül elegük lett a házinénikből, háziurakból, minden rendű és rangú főbérlőből. Inkább beköltöztek egy munkásszállóba. Az sem volt egy leányálom, de sikerült valahogy elintézniük, hogy egy szobába kerüljenek. A szobatársakkal viszonylag jól kijöttek, leszámítva a kisebb súrlódásokat, amik az ilyen helyen elkerülhetetlenek. Azután elkezdődtek a leépítések és ők is utcára kerültek. Szakmájuk fölött elszállt az idő, s ezért, vagy tehetetlenségből, de nem igen tudtak elhelyezkedni az egyre gyorsabban változó világban. A szállásért pedig fizetni kellett és az ennivalót sem adták ingyen. – Nem sok választásunk maradt. Én alkalmi munkákból keresek valamennyit, de Lajos már nem akart többé főnököt maga fölé. Így került ide – foglalta össze Lajos úr testvére a sorsuk alakulását. Reménykedtem, hogy hamarosan gyógyultan látom viszont Lajos urat. Kiválogattam néhány olyan regényt, amiről úgy gondoltam, hogy tetszeni fog neki. De soha többé nem találkoztunk!