Előfizetés

Orbánról egy szót sem

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.29. 16:35

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Orvosi és pszichológiai szakkönyveket ad ki, alapítványával pszichiátriai betegek érdekvédelmével foglalkozik, barátaival közéleti kerekasztalt működtet, blogot ír. Öt éve hónapokig ápolta egy közeli hozzátartozóját, akit végül elveszített. Azóta türelmetlen, szókimondó. Nehezen viseli „az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot”, az éveket felfaló polgárháborút. Mindenek fölött tiszteli az emberi méltóságot és a jog uralmát. Aktív ellenzékiként élte meg az elmúlt tíz évet – erről, az ellenállás stációiról és árnyalatairól Oriold Károlyt kérdeztük.
– Van valami megérzése, hogy hívják 2022 után a miniszterelnököt? – Úgy, mint most. Egyelőre nem látok konkrét szándékot a változásra, tervet meg végképp nem. Álmodozás van. – A választójogi törvény átírása után 9 évvel az ellenzék beleáll a választókerületi összefogásba. Ez kevés? – Az. – Mit kellene csinálni? – Szóba kellene állni a választókkal. – A nyáron mindenhol ott voltak az ellenzéki politikusok, a nemzeti konzultáció és a szabadstrandok megőrzésének ügyével. – Ez szóba állás? – A bázist sosem lehet eleget építeni, de most tényleg nem csak beszélnek róla. – Benne voltam a Momentum egészségügyi munkacsoportjában... – Olvastam, és azt is, hogy csalódott. A Momentum csak most tanulja a pártlétet... – Magyarországon nincsenek demokratikus hagyományaink. Nem tudjuk, hogy lehet témává tenni egy témát, mi a módja a megvitatásának, és ha megállapodunk valamiben, akkor ahhoz tartani is kellene magunkat. – Nem túl szigorú az ellenzékkel? – De igen. – Legyünk szigorúak, de azért a kormány ott üti-vágja őket, ahol éri, például kurtítja az erőforrásaikat. – Erőforrások? Ha 100 ezer párttag befizetne havonta 2 ezer forintot, akkor a havi apanázs 200 millió forint lenne – nagyságrendileg más, mint a jelenlegi finanszírozás. Ebből sok mindent lehetne csinálni. Csakhogy a pártelitek tévúton járnak, mert nem a társadalmi támogatottságot tűzik ki célul, hanem az állami apanázst. Teljes tévedés. – Ellenzéki pártnak dolgozni nem ígér nagy­ívű szakmai karriert, sőt a tagjának lenni sem veszélytelen. Szakértők általában nem nevezik az Orbán-rezsimet diktatúrának, ön viszont... – ...szerintem ez diktatúra, igen. – Miért? – Az utóbbi két év legnagyobb könyvélménye volt számomra Mark Amadeus Notturno könyve Hayek és Popper a racionalitásról, az ökonomizmusról és a demokráciáról címmel. Notturno Pesten kutatta a témát, a CEU-n dolgozott több évig. Felcsuti Péter fordította, tőle mindent elolvasok. Hayek és Popper egyetértettek abban, hogy a diktatúrának egyetlen ismérve van, csak a saját törvényeit tartja be. Szóval ez diktatúra. – Nem visz el bennünket a fekete autó, vannak nyomai a szólásszabadságnak, vannak választások. – Manipulált választások. Ahol 19 megyei napilap ugyanazzal az Orbán-interjúval jelenhet meg, ott nincs szabad választás. Nincsenek szabadon elérhető információk, amelyeknek a birtokában megalapozott döntéseket hozhatnának a választók. – Sokak szerint Mészáros Lőrinc a tehetségének köszönhetően lett az ország leggazdagabb embere, és Orbán még mindig a létező szocializmussal küzd. Az, hogy ezt kijelentem, nem sajtószabadság? – Nem, mert korlátozott a médiumok elérése. Hiányzik a médiapiac sokszínűsége, főként vidéken, és akkor a választást befolyásoló kormánypropagandát nem is említem, amely betölti a sokszínű média kiszorulása nyomán keletkező űrt.
– Hol rontotta el az ellenzék az elmúlt tíz évet? Volt ilyen pillanat? – Megint Hayeket és Poppert hoznám elő. Van egy dolog, amit elfelejtünk: a demokrácia azért más, mint a tervgazdálkodás, mert abból indul ki, hogy közösen vagyunk okosak. A piacgazdaságban a közösség együtt tudja, hogyan kell működtetni a társadalmat. Ezért lennének fontosak a demokratikus pártok is, ahol nem a vezetőségnek van pártja, hanem a párttagságnak van vezetősége. Most hiába van sok-sok tudás mindnyájunkban, elengedtük, hogy ezt a közös tudást értékként kezeljük. – Visszatérve a párttagok hiányához: a Fidesz-hatalom a kormányhivatalokon, önkormányzatokon, vállalkozókon át leszivárgott a legutolsó kistelepülésre is. Munkahelyvesztéssel fenyeget az is, ha tüntetésre megy valaki, nemhogy a párttagság. – És az adatvédelem? Miért nem lehet ez magánügy? – Egy kistelepülésen? Az emberek féltik az állásukat, a gyerekeik boldogulását. – Akkor ez ön szerint is diktatúra? – A versengő autoriter rendszer szerintem megközelítőleg pontos leírás. Bár a mérkőzés mindig addig tart, amíg meg nem nyeri a ­Fidesz... – És közben az is kérdés, hogy néz ki Magyarország, amikor nem a Fidesz kormányozza, hanem például a Momentum. Hogy néz ki a párt egészségügye? – Fenn van a honlapján. Amúgy a Fidesz egyik legnagyobb bűne, hogy mozdíthatatlannak tűnő rendszerével a szakértő bázist, közte a fiatalokat elverte a politika közeléből. Rengeteg tüntetésről ment haza a tömeg csalódottan, dolgavégezetlenül. – Én is kimentem az Index-tüntetésre, és csalódottan mentem haza. Olyan gyenge beszédet, mint az Orosz Annáé, nem hallottam még. – Nem a szíve csücske a Momentum. Szóval ott áll a tüntetéseken olykor több tízezer ember, és várja, hogy valaki megmondja, hol kell megragadni a rendszer üstökét. Az MTVA épületénél Hadházy Ákosék legalább példát mutattak, de ott sem történt semmi. – Mert Hadházy Ákos és Szél Bernadett két romantikus, magányos hős. Mégis: ők is lefelé kommunikálnak a polgárokkal, nem velük. És hol van a pártjuk? Hol van a mozgósítható bázisuk? – Azt mondják, épül. De egy másik fontos kérdés: elég mozgósítóerő-e az, ami két éve volt, hogy meg kell akadályozni a Fidesz kétharmadát, ami, akárhogy nézzük, eleve vereség, csak kisebb. Milyen célt lehet zászlóra tűzni, hogy valóban meginduljanak utána az emberek? – Ha nem azzal foglalkozunk, milyen Magyarországot szeretnénk, elvétjük a célt. Két példa: a kormány egy mozdulattal kirakott több tízezer közművelődési szakembert a közalkalmazotti státuszból. Melyik párt mondja, hogy azonnal visszavesszük őket? Hol beszélnek inflációt meghaladó nyugdíjemelésről? Jelenleg a nyugdíjasok szétalázása folyik. Nem tudom, mit kell csinálni, de azt gondolom, hogy közösen vagyunk okosak. Egy példa: a tavalyi EP-választás után lemondott az SPD elnöke, Andrea Nahles. A társelnök-utódok, Saskia Esken és Norbert Walter-Borjans két napig egyeztettek rengeteg küldöttel a programjukról, s arról, nem lépnek ki az CDU/CSU-koalícióból. A két pártvezér azt csinálta, amiről a küldöttek döntöttek. Leesett az állam. Ez a demokrácia. Nálunk hol van ez? A vezérek döntenek, aztán „mindenki utánam”! – És mennek utánuk az emberek, akár egy demonstrációra is. – A rabszolgatörvény környékén mindennap volt tüntetés, mentem én is. Kialakult egy spontán megmozdulás is, amikor a karácsonyfát felgyújtották. El kellett dönteni, merre megy a sokezres tömeg, és akkor tapintható volt a düh az emberekben, amin nem csodálkoztam. Most nincs miért utcára menni, nincsenek megszólítva az ellenzékiek. – Többször írt a témáról, mondván, jó lenne elkerülni, hogy a düh forradalomba torkolljon. Azt szokták mondani, forradalom vagy pénzügyi krach, esetleg a koncosztás vége emésztheti föl a rendszert. Van bármelyikre esély? – Jelenleg nincs. Mindig akkor voltak nagy változások, amikor olyan volt a nemzetközi helyzet. Ha Lukasenko elbukik, ha Trump is veszít, és ha Európa megerősödik, lehet valami. De az EU ma széttárja a kezét, és azt mondja: demokratikus választásokon lett kormányfő Orbán. Ezt fogja mondani Németország is, amíg Leopárd harckocsikat veszünk sok százmillió euróért. Tavaly kint voltam az EP-választások idején, sok emberrel beszéltem. Egy idős, jómódú frankfurti gépészmérnök, aki a szélsőjobboldali AfD-re szavazott, azt mondta, „Orbán csodálatos!”, „De hát lop!”, feleltem. „Nálunk is lopnak”, válaszolt. „De nincs szabad sajtó”, mondtam én. „Nálunk sincs”, így ő, a helyi újságnál visszaélések történtek. Aztán elővettem a 19 megyei napilap azonos címlapját. Akkor néztek egy nagyot. Fogalmuk sincs, mi folyik Magyarországon. – Szóval ne az uniótól várjuk a levegőt... – A magyaroknak volna fontos, hogy érezzék, el lehet távolítani a diktátort. – Hogyan? – Mint a belaruszok. Vagy amiként Trump leszerepel. Ezek üzenetek, hogy össze lehet fogni. El kell menni egyszer a felcsúti stadion mellett, én megtettem. Teljesen szürreális. – Ha már Felcsút: kiadta Rudas Jánosnak az Orbán Viktor és Te című kötetét. Érték re­torziók? – Néhány évig nem nyertünk pályázatot.
– Milyen kedvezőtlen tapasztalata van még a rendszerrel? – Halálesetek. Hozzátartozóim haltak meg kórházi fertőzésben. Az egészségügy állapota döbbenetes. Az orvosszakma alig tiltakozik, hogy nincs fertőtlenítőszer, asszisztál ahhoz, hogy azt sem tudjuk, melyik kórházban hányan halnak meg. Ez az ő felelősségük is. De a diktatúrában az egyén semmiért nem felel. Ez nagy vonzerő a demokrácia és a nyílt társadalom felelősségvállalásával szemben. – Több helyen írja, hogy tisztelni kell a kormánypárti szavazókat. Azt mivel magyarázza, hogy miközben rengeteg pénzt lop el vagy költ esztelen hóbortokra a kormány, a fideszes szimpatizánsok elnézik az egészségügy pusztulását? – Nekem úgy lett egészségügyi végzettségem, hogy néhány éve mint szociális gondozó és ápoló végeztem. A Dózsa György úti idősotthonba jártam gyakorlatra, fél éven át minden pénteken ott önkénteskedtem. Szerettem, sokat tanultam. Pelenkázás, zuhanyozás, gyógyszerbeadás. Volt egy roma közmunkás takarítónő. Könnyen ismerkedek emberekkel, vele is beszélgettem. Elmondta, hogy vidékről jár föl dolgozni, és hogy mennyire jó neki ez a közmunka, és reméli, hogy meghosszabbítják. Ellenzéki politikus vajon beszélt-e közmunkással? Találkoztak-e velük? Első nap, amikor a demens osztályon fürdetés volt, rám üvöltött a nővér, mossak kezet, mielőtt a beteghez nyúlok. Ottlétemkor, februártól októberig egy fertőzéses haláleset sem történt. Amikor kórházból érkezett vissza egy idős beteg, mindenki azonnal rettegett a kórokozóktól. – Tehát miért támogatják a fideszesek ezt az – eufemisztikusan – aránytévesztő kormányzást? – Azt tudom, hogy beszélni kellene közmunkásokkal, idősekkel, nővérekkel. – Ez nem magyarázat. – Félnek. És nem olvasnak mást, csak propagandát. Miközben a Fidesz eljut a legutolsó faluba is, ahol azt hírleli, hogy a Soros dög, a migránsok a legveszélyesebbek a világon. És hol van mindeközben az ellenzéki think tank, a gondolatközpont, ami felméri a pozitív üzeneteket, és megmondja, hogy kell célba juttatni őket? Joe Bidennek minap volt egy beszéde, ahol elmondta, nem lehet a rossz sorsunkért mindig másokat okolni. Ez is egy üzenet lehetne: ne okold Brüsszelt, ne okold a menekülteket, ne okold Sorost, hanem kezdj cselekedni. De nem vagyok marketingszakember. – A blogjában ír arról a lehetőségről, hogy a Fidesz oldaláról a szélkakasok tömegével fordulhatnak el. Miért tennék? – Ha azt látják, hogy a diktatúrák gallyra mennek, és látják a süllyedő hajót, lépni fognak. Mert a vezérkar tagjai előbb-utóbb össze fognak veszni. Félelemben élni az apparatcsikoknak, és eljátszani az agyhalottat, nem lehet könnyű. Látni Szijjártó Péter jachtozását, ébresztő élmény. – Jó kedélyű. Pedig ebben az országban nem könnyű annak lenni. – Sok sikerélményem van. Jó együttműködni a pszichiátriai társasággal, és megköszöni a munkánkat a minisztérium is. A pártokkal nem tudok szót érteni, a kamarával sem. – A könyvkiadás se könnyű pálya. – Évente 20-30 ezer könyvet adunk el és 20-30 új címünk van. Megvagyunk. – Felhívtam Rudas Jánost, mit kérdezne öntől, és ő a szabályok tiszteletéről faggatná, amiben ön kérlelhetetlen. – Ez igazából a János témája. – Abban nincs igaza, hogy egy méltatlan hatalom jogszabályait nem kell tisztelni? A gyülekezési törvény szigorításán vagy a közadatokhoz hozzáférés korlátozásán semmi tisztelni való nincs. – Ezzel egyetértek. – Ma is dolgozna együtt ifjabb Lomnici Zoltánnal? – ez szintén János kérdése. – Nemrég beszéltünk erről, amikor Zoltán szeretett volna újra dolgozni velünk, de nemet mondtam. „Elvesztetted a szakmai hiteledet, lejárattad magad”, ezt mondtam neki. Nem tudom, hogy fog kijönni ebből a helyzetből. Sajnálom, hogy erre kényszerült. – Azt is írta, nem bírja az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot. – Nagyon nem bírom. Egyszerű példa: amikor állok a sorban a Lehelen, és jön a cigányozás, nem hagyom. Én beszólok. Szolidárisnak kell lennünk. Ennek az alapvető mércéje egyébként a hajléktalan pszichiátriai beteg. Nagyon fontos volna, hogy akik a társadalom legalján vannak, velük kellene beszélni, az ő érdekeiket és a méltóságukat kellene megvédeni. Ha így lesz, akkor azt érzik majd az emberek, hogy bármi történhet, nem maradnak magukra, ha kihullanak a védőhálón. Bármelyikünkkel előfordulhat. – „Ahogy durvul a diktatúra”, úgy nő demokrata ellenzéki barátai körében a tenni akarás az Orbán-rendszer leváltására, írta. – Nő a tettvágy, igen, de az ötleteket nincs hova becsatornázni. Jobbnál jobb ötleteink vannak, de elforgácsolódnak. Szerintünk egyáltalán nem kellene Orbánnal foglalkozni. Az volna fontos, milyen Magyarországot akarunk. Hogyan lesz jobb nekünk? Van egy kis közösségünk, az Újpesti Kerekasztal, ahol erről beszélgetünk. Szót sem ejtünk Orbánról. A járvány idején minden héten zoomon beszélünk, és még mindig tanuljuk, hogyan tudunk egyezségre jutni. Közös bennünk, hogy nagyon szeretnénk, ha nem orbánizmus lenne, ha nem diktatúra lenne, de magunkkal, a terveinkkel, a tudománnyal foglalkozunk. Kicsiben működtetjük, aminek nagyban kellene működnie: tanulunk egymástól.

A traktoros meghalt, a biztonság elveszett – és új nemzet születik

Rónay Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.23. 12:00

Fotó: KIRILL KUDRYAVTSEV / AFP
Exhumálta és életben tartotta Beloruszban a szovjet rezsimet Alekszandr Lukasenko, ám az orosz segítséggel fenntartott gazdasági csoda berogyott, a biztonság elporladt, és csúnya véget ér egy felemás karrier.
Senki sem születik diktátornak. Joszif Sztálin például olyan kiváló eredménnyel végezte a tizedik osztályt, hogy tanítója javaslatára édesanyja a tbiliszi papi szemináriumba íratta. Isten szavát azonban sosem hallotta meg, későbbi fejlődésére nem gyakorolt hatást ez a közjáték. De tény, ekkortájt, a XIX. század végén senki sem sejtette róla, hogy évtizedek múltán a világ egyik legvéreskezűbb diktátora lesz. Ugyan Sztálinnal szemben Adolf Hitler kifejezetten rossz tanuló volt, kudarcok sora tépázta az életét, de lássuk be: ez sem predesztinál valakit arra, hogy később népirtásban jeleskedjen és lángba borítsa a világot. A második világháború után mindenki azt remélte: a diktátorok kora lejárt. De a remény nem vált valóra. Manapság egyre erősödik a jobboldali populizmus, az az eszmeiség, amelynek lényege a kritikus hangok elfojtása, a szabadságjogok letörése. Alekszandr Lukasenkót Európa utolsó diktátorának nevezik, de ez egy hamis kifejezés – akadnak olyanok, akik szívesen építenének fel az övéhez hasonló rezsimet. Amit talán úgy lehetne a legplasztikusabban leírni, hogy a sztálinizmus bástyája.

Nem volt lázadó

Belorusz önkényura 1954-ben született, az északi, vityebszki régióban. Gyermekkora vajmi kevéssé ismert. Az biztos, hogy édesanyja, Jekatyerina Trofimovna Lukasenko (1924–2015) egyedüli gyermekként nevelte (emiatt az iskolában állítólag csúfolták is). Ahogy egyszer Alekszandr Lukasenko maga mondta, nélkülözniük kellett édesanyjával, aki tejesasszony volt, de ő is besegített neki, keményen dolgozott, fát vágott az erdőben, füvet nyírt. Mindenáron ki akart lépni a ­gyermekkor szerény környezetéből. Adott­ságai meg is voltak ehhez. Jól tanult, a Mogiljevi Pedagógiai Egyetemen, majd a Fehérorosz Mezőgazdasági Akadémián diplomázott. Akkori ismerői rendkívül kitartónak és ambiciózusnak tartották. Az egykori félszeg gyereket hátrahagyta: szeretett nagyközönség előtt előadni, énekelni – írta Alekszandr Feduta „Lukasenko. Politikai életrajz” című könyvében. (A szerző 1994-ben a későbbi elnök közvetlen munkatársa volt.) Nem volt lázadó típus, a Szov­jetunióban akart karriert csinálni. Sok más, magasabbra törő fiatalhoz, későbbi mérnökökhöz, tanárokhoz, agronómusokhoz hasonlóan közösségi munkába kezdett, aktívan vett részt a Szovjetunió ifjúsági szervezete, a Komszomol munkájában. 1987-ben azt közölte: szülőfalujának kolhozvezetője akar lenni. És felsőbb körök javasolták is arra, hogy a gorogyeci farmot irányítsa. Hivatalos életrajza szerint „előremutató ötletekkel” állt elő, és ezeket nem is titkolta: már 1990-ben könyvet is írt tapasztala­tairól Gorogyeci leckék címmel.

A gyilkosság árnyéka

Arról azonban már kevesebb szó esett a későbbi állami tankönyvekben, hogy 1989-ben megöltek a kolhozban egy traktorvezetőt, s a fő gyanúsított épp Lukasenko volt. Feduta életrajzában meg is szólaltatott egy újságírót, aki egykor rákérdezett Lukasenkónál arra, ő volt-e a tettes. A diktátor, nem épp meglepő módon, tagadta a vádakat. Többen azonban a kolhozból egyértelműen őt tartották a gyilkosnak. Lukasenko azonban azt állította, csak a munkatársak akartak keresztbe tenni neki. Akkori indulatos, másokat semmibe vevő megnyilvánulásai már jelezték: öntörvényű és önző figura. Az ügy ellenére nem volt megállás, szépen haladt a társadalmi ranglétrán, 1990-ben beválasztották a Belorusz SZSZK parlamentjébe. Két legyet ütött egy csapásra: nemcsak a karrierje lódult meg, de mivel mentelmi joga is lett, így eljárást sem indíthattak vele szemben. A gyilkossági ügy elhalt. 1993-ban aztán a minszki korrupcióellenes bizottság élére került. Ennek a pozíciónak közvetlen előnyei nem voltak ugyan számára, közvetettek viszont annál inkább, hiszen sok ajtó megnyílt előtte. Igazi extrovertált szónokként jó retorikai képességekkel rendelkezett, az emberek szerették hallgatni. Bármiről képes volt hosszasan beszélni. Valóságos sztárrá vált egy ugyanebben az évben elhangzott beszéde után, amikor be akarták tiltani a Komszomolt. A vita során magabiztosan haladt a pódium felé. „Bár kaotikus beszédet mondott, a jelentése egyértelmű volt. A többiekhez fordulva így szólt: „Fiúk, semmi közötök nincs semmiféle puccshoz. Gyertek hozzánk, alakítsátok meg a Kommunisták a Demokráciáért szervezetet. Megvédünk és támogatunk titeket. A hazának erős ­fiatalokat tömörítő szervezetre van szüksége’” – olvasható Feduta könyvében. A visszarendeződést, a demokráciapártinak álcázott, de a szovjet viszonyok megtartását szorgalmazó beszédét hatalmas üdvrivalgással fogadták a honatyák. Bár ekkor még nem létezett fehérorosz elnöki tisztség, egy nyilvánvaló jelentkező már volt a későbbi posztra. Lukasenkót mind féktelenebb ambíciója és egyre erősödő önbizalma repítette előre. Miközben, a Szovjetunió összeomlása után úgy látszott, egy rendszer leáldozóban van, ő éppen azzal vált népszerűvé, hogy a megdőltnek hitt viszonyok mellett állt ki. Ezzel kapcsolatban különösen érdekes egy 1991-ben, a Narodnaja Gazetában megjelent cikke, amelynek már a címe is sokatmondó: „Diktatúra: Belorusz változat?” Ebben az épp hatalmon lévő kormány programját, a minisz­terelnök gazdaságpolitikáját diktatúrának minősítette és a korrupt hivatalnokok megbüntetését szorgalmazta. Tehát miközben ő is a rendszer részese volt ugyan, nép­szerű kifejezéssel élve „anti-­establishment” politikát folytatott. Donald Trump amerikai elnökké választása során is láthattuk, milyen népszerűvé válhat az elitellenesség, kivált a kevésbé iskolázott rétegek körében.

Hát mégsem Lincoln

1994-ben a fehéroroszok hitehagyottakká váltak, erős emberre vágytak, olyasvalakire, aki „megvédi őket”, biztonságot ad nekik. Lukasenko látszott erre a legalkalmasabb személynek, fiatal volt, jó fellépésű, és értett az emberek nyelvén. Az 1994. június 23-án rendezett elnökválasztás első fordulóját 45,1, a másodikat 80,1 százalékkal nyerte meg. Beiktatásakor Abraham Lincolnt idézte. „A demokrácia azon emberek kormányzása, akiket a nemzet választott meg a nemzetért.” Hozzátette, a diktatúra hazájában csak a törvény diktatúráját jelentheti. 1995 májusában népszavazást rendeztek, amelyben egyenjogúvá tették a fehérorosz és az orosz nyelvet, elfogadták az ország új lobogóját. Döntés született a referendumon arról is, hogy az elnöknek joga van feloszlatni a parlamentet, ha az megsérti az alkotmányt. Hamarosan kiderült, Lukasenko nem Lincolnt tartja követendő mintának, inkább Sztálin nyomdokain kíván haladni. 1996-ban, egy meglehetősen kétes hátterű, az alkotmánymódosítást szentesítő népszavazással kiterjesztette elnöki jogköreit, az ország visszatért a szovjet állami jelképekhez és ideológiához. Ugyanakkor a szociális vívmányok fenntartásával önkényes intézkedései ellenére is népszerű maradt.

Jólét a semmiből

Ebben Fehéroroszország geopolitikai helyzetének, Oroszországhoz való kulturális, gazdasági, politikai és földrajzi közelségének is szerepe volt. Minszk a kilencvenes ­években nem követte a balti államok példáját. Itt nem az erős nemzeti érzelmek határozták meg az ese­ményeket. ­Lukasenko nem pengetett na­cionalista húrokat, igazi szovjet típusú vezetővé vált. A Szovjetunió összeomlásakor sem szabadultak el Beloruszban nacionalista indulatok, talán ezért is nevezhetjük a mostani forradalmat egy nemzet öntudatra ébredésének. A Lukasenko-rezsim sokáig működőképesnek tűnt, méghozzá egy egészen ügyes cselnek köszönhe­tően. A fehérorosz „gazdasági csodát” egyfajta csalás magyarázza. Lukasenkónak a Kremllel való barátságát Vlagyimir Putyin komoly gazdasági támogatással, például olcsó olajjal honorálta. A nyersanyagot aztán Minszk jóval drágábban adta tovább. Az export 30 százaléka származott az olajbizniszből úgy, hogy az állam nem is rendelkezik nyersanyaglelőhelyekkel. A fehéroroszok ráadásul, látva azt, mennyire kaotikus helyzet alakult ki sok exszovjet országban, miképp osztották fel oligarchák között az adott állam vagyonát, nem bánkódtak amiatt, hogy hazájuk nem lépett a kapitalizmus útjára, elmaradt a magánosítás, és kitartott a szovjet típusú tervgazdálkodás. Egy 2000-ben készült felmérés szerint a fehéroroszok a volt Szovjetunió legelégedettebb polgárai közé tartoztak. Őket nem érdekelte az, hogy a viszonylagos jólét egy politikai hajszálon múlik – kizárólag az olcsó orosz nyersanyagnak, áruknak köszönhető.

Nem vette emberszámba az embereket

A történet további része ismert. A gazdasági csoda mítosza 2010 után szertefoszlott. Igaz, Lukasenko valószínűleg csalás nélkül is megnyerte volna a 2015-ös választást, hiszen intő példaként állt a fehéroroszok előtt Ukrajna. (Ahol az oroszok, illetve az „oroszbarát” lázadók elfoglalták a Krím félszigetet és Kelet-Ukrajnát.) Szóval Lukasenko még bizalmat kapott, cserébe honfitársai gazdasági és politikai biztonságot vártak tőle. Ebből azonban semmi sem lett. A koronavírus-járvány kezelése pedig azt is megmutatta, hogy Lukasenko emberszámba sem veszi saját honfitársait, nyíltan megalázta azokat, akik maszkot viseltek. A Lukasenko-mítosznak vége, az elnök már csak vergődik, de abban egyre erősebben kételkedhetünk, hogy tényleg Európa utolsó diktátoraként vonul-e be a történelembe.

Járvány: a dagadástól a tagadásig

Balassa Tamás Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.08.23. 08:00

Fotó: NICOLAS MAETERLINCK / Nicolas Maeterlinck
A koronavírus tökéletes alany ahhoz, hogy bármit – és annak az ellenkezőjét – lehessen gondolni róla, egyszóval, hogy hitkérdés legyen. Isteni, mondhatnánk ironikusan. Ideális tárgya az összeesküvés-elméleteknek is (Soros, Gates, Brüsszel, Karácsony, 5G, ufók), hiszen láthatatlan és megfoghatatlan, miközben az általa okozott hatás sem olyan egyértelmű, mint egy kalapácsütés a kézre: a fertőzés lehet halálos kimenetelű és tünetmentes is. Ráadásul soha nem látott gazdasági és politikai változásokat okoz, tehát rengeteg érdek kavarog körülötte. Például olyan kormányoké is, amelyek imádják nyomogatni a pánikgombot. És ott van e krízisben a halandó honpolgár, akinek tele van az összes hócipője a félelemmel vagy a nemtörődöm legyintgetéssel.
A középkori járványok idején fogalmuk sem volt a pusztuló városok lakóinak, hogy „mi a fene” történik velük. Miközben a válasz éppen ilyesmi volt, valamiféle fene, a testet rágó ragályos betegség, aminek nem tudták az okát. Így hát kényelmes ellenségeket kerestek: idegenek, külföldiek, szegények, zsidók ellen fordultak, és mészároltak is rendesen a kor szokásai szerint. Másként, de manapság is élet-halál harc folyik a kórokozó ellen, és több – de még mindig borzasztóan kevés – információnk van a veszélyről. A megbízható tényekkel dolgozó kutatásokat hiányolja a társadalomtudós is, mert mint mondja, a meglévő nyers és tisztítatlan adatok közlése olykor többet árt, mint használ. Sik Endre szociológus, az MTA Társadalomtudományi Központjának külső kutatója, az ELTE professor emeritusa lapunk kérdésére úgy fogalmazott: az eredeti adatokat új információkkal kiegészítve és megtisztítva kellene alaposan újra elemezni. „Akkor lehetne elérni, hogy meginduljon egy tanulási folyamat, hogy egy második vagy további hullámot, de akár a következő vírusjárványokat is – amelyek biztosan lesznek – jobban lehessen kezelni” – mondja a kutató. A szociológus még április végén nyilatkozta lapunknak, hogy a járvány okozta változásokkal kapcsolatos nemzetközi kutatás előkészítésén dolgozik. Erre ugyan eddig nem kapott pénzt, de az előkészítő munka során több amerikai kutatást is feldolgozott. Ezek idejekorán, vagyis már március elején megkezdődtek, noha a szövetségi járványügyi korlátozások is csak a hónap közepén jelentek meg. Ezek az alkalmazott kutatások arra vállalkoztak, hogy megmondják, kik és milyen módon lesznek hajlamosak (vagy sem) a távolságtartásra, a maszkviselésre, a többszöri kézmosásra. Hatalmas adatbázisokat elemeztek szofisztikált módszerekkel, azonnal közölve az eredményeket, hogy helyzetbe hozzák a döntéshozókat. Magyarországon nem történt ilyesmi, legalábbis a szociológus nem tud róla. „Mindenki éhes volt a számokra, hogy lássuk végre, mi a fene folyik körülöttünk. Születtek is az európai országokban történt változásokat leíró, összehasonlító elemzések a hivatalos statisztikák alapján. De ezek nyers adatok, amelyeket nem lett volna szabad ily módon közölni” – mondja Sik Endre. Ráadásul az amúgy sem egyértelmű számokat politikai „torzító hatások” is érték, amennyiben a magyar kormány sem volt rest a kezdetektől kihasználni az új helyzetet (rendkívüli jogrend törvényhozása, radikális kórháziágy-felszabadítás, migrációs összefüggés), ám a kutató szerint a történet nem itt kezdődik.

Hiszik, nem hiszik

„Szívesen szidom a kormányt, bármelyiket, de különösen a számunkra fontosabbakat, vagyis a Trump- és az Orbán-adminisztrációt. De azt kell mondjam, már ott eldőlt a dolog, hogy milyen műszerekre-eszközökre kapnak pénzt a hatóságok. Nem vagyok virológus, de hozzáértő kutatók elegánsan és okosan elmagyarázták, hogy a legkülönbözőbb mérőeszközök a legkülönbözőbb eredményeket produkálják. Az egyik a vérben mutatja ki az immunreak­ciót, a másik magát a vírust azonosítja. Az ilyen nyers adatok összevetésének semmi értelme nincs, különösen, ha a vizsgálatok köre is állandóan változott: ha nekem egy diák ilyen munkát ad be, megbuktatom” – fogalmaz a szociológus. Sik Endre azt mondja: a tudomány által előállított számokat és az abból levont következtetéseket, tudást – nem teljesen indokolatlanul – az emberek ugyanolyan módon kezelik, ahogy általában a vallást szokták: hiszik vagy nem hiszik. Szerinte általában elhitték, hogy akik az információkat közlik, azok jót akarnak, megbízhatóak, informatívak. Annyi különbséggel, hogy a tudósokról nem feltételezik, miszerint övék a „legfelsőbb tudás”, mint ahogy a vallás esetében tudni vélik a papokról, hogy Istennel közvetlenül kapcsolatban vannak, és „tudják a tutit”. „A vallás sok eleme megjelent a tudással kapcsolatos hitben, abban a különleges helyzetben, amikor mindenki félt és nagyon tudni akart. Tudván tudva, hogy ez a tudás nem megbízható, akkor is hinnie kellett ezekben a tudásmorzsákban. De egy ilyen helyzet a tökéletes táptalaja ­az összeesküvés-elméleteknek. Még azok a konteók is burjánzanak, amelyek mögött nincs politikai olyan san­daság, mint amit mondjuk Trump szokott mondani, hogy a demokraták akarják szándékosan felnagyítani a problémát, mert a választáson ez nekik fog kedvezni. Ha semmilyen sandaságot nem feltételezünk, csak egyszerűen azt kérdezzük, hogy mivel magyarázzuk a járvány kapcsán kialakult morális pánikot, akkor erre nem kapunk választ, mert erre aztán a tudomány tényleg nem tud választ adni – és nem is szabad neki. Ezt az űrt azonban nyomban betöltik a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek, amelyekben az ufóktól kezdve a pénz­emberekig minden megjelenik. Az már helyi változat kérdése, hogy melyik erősödik föl, Soros György vagy Bill Gates ármánykodása, aki gyógyszerkutatásra és afrikai országok megsegítésére költ dollármilliókat.”

Morális pánikban

„A világunk már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt korábban.” Ez az alapvetése – mondja Sik Endre – a morális pániknak, amely akkor alakul ki, amikor a társadalmi értékrendjét veszélyeztető, a közösségi erkölcsöt és a valóságról alkotott képet kikezdő jelenség tudatosul az emberekben, gyakorta a média szenzációkeltő és leegyszerűsítő interpretációja nyomán. Ebben jellemzően a természeti és biológiai katasztrófák, az idegengyűlölet, a nehezen érthető új technológiák egymásba fonódva jelennek meg. „Morális pánik idején – írta a szociológus az ÉS június 12-i számában – a félelem és a bizony­talanság nagysága miatt nincs eltérés a vallás és a tudomány által termelt tudás fogyasztásában – mindkettőben hinni kell, hogy csökkenjen a jövőtől való rettegés mértéke.” Az utca embere azt akarja hallani, hogy „vége a járványnak, megvan a gyógyszer, kész a védőoltás, a politikusok megnyomják a reset gombot, s visszaállítják a világot az utolsó működőképes állapotba”. Abban egyetért a szociológus, hogy a kormányok a saját érdekeiknek megfelelően használják a járványt, az Orbán-kormány például azonnal összekötötte a migrációval, és a vírus mozgása a kabinet Budapest-politikáját is meghatározza. „Ezt azonban csak az értelmiség egy kis elitje tekinti bajnak.” Ugyanakkor, ha az emberek azt látják a tévében, hogy Trump nem használja a maszkot, vagy Orbán hol használja, hol nem, akkor ez erősebb üzenet, arra biztatja őket, hogy ők se használják. Ezek az egyszerű, közvetlen ingerek képesek a hitet leginkább megerősíteni vagy csökkenteni. Amikor a szlovák kabinet tagjai a márciusi kormányalakítás után készült fotón egytől egyig maszkot viseltek, azzal ezt üzenték: mi is hordjuk, ti is hordjátok! Így lehet leginkább elérni, hogy az emberek elhiggyenek bizonyos dolgokat” – mondja Sik Endre. Magyarország egyébként szerinte fegyelmezettségben jól teljesít, mert bár voltak fanyalgók és hitetlenek, de az emberek többsége odafigyel a maszkviselésre. Az interjúra készülve a villamoson megszámolta: 35 emberből csak egy nem tartotta be az előírást. Ez ugyan minden, csak nem reprezentatív adat, de az IPSOS kedden közölt mérése is azt jelzi, 87 százalék visel maszkot. Felvetettük: a közösségi média számos, ezzel ellentétes híradása szerint felerősödni látszik a járványtagadók hangja, de a szociológus szerint néhány tucat ember véleménye hamis képet fest a valóságról. „Az emberek többsége nem törődik az egésszel, kicsit apatikus, kicsit beletörődött és kicsit talán fatalista is, és a többiek lehetnek néhányan, akik kételkednek még a vírusok létezésében is. Ezek a hangok persze veszélyesek, és a közösségi média nagyon felerősíti ezeket a zajokat, ezért nem szabad őket félvállról venni: s ezért fontos lenne, hogy Müller „Nyunyóka” Cecília gyakran mondja, hogy ezek a vélelmek hamisak és tartsunk fegyelmet, mert nagyon sokan hisznek benne és neki” – javasolja a szociológus.

Egyéni érdekek, előre!

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a járvánnyal kapcsolatban miért és hogyan változik az emberek gondolkodása és viselkedése. V. Komlósi Annamária szakpszichológus, az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének címzetes egyetemi tanára arról beszélt lapunknak, hogy a világjárvány jogi értelemben katasztrófaesemény, amivel csak kevesen vannak tisztában. Ezért ahogy egy földrengés, áradás, hurrikán, hóvihar vagy terrortámadás esetén, itt is hasonló emberi reakciókra és hasonló társadalmi, gazdasági, politikai következményekre kell számítani. Az érintett államoknak olyan rendeletet kell hozniuk, amelyek erőteljesen beavatkoznak az emberek életvitelébe. Ezeket azonban viszonylag könnyen elfogadja a lakosság az olyan katasztrófák idején, mint egy földrengés, ahol átlátható a pusztítás, felmérhetők a veszteségek, és bevált forgatókönyv van a helyreállításra, az élet újraindítására. „A koronavírus-járvány azonban sok szempontból eltér a már jól ismert, gyakrabban előforduló katasztrófáktól. A legfontosabb különbség a most tetten érhető rendkívüli bizonytalanság. Kezdetben keveset lehetett tudni a vírusról, a járvány terjedési sebességéről, a megelőzési lehetőségekről és a megfertőzöttek kezeléséről egyaránt” – mondja a szakértő. A járvány kitörése utáni első fázisban a csoportérdeket az egyéniek elé helyező közösségorientált magatartás volt a jellemző. Erre jutott az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének online kutatása, amelyben több mint 5000-en válaszoltak az ezzel, valamint a hatóságok utasításaival és az ezeket kritizáló hangokkal összefüggő kérdésekre. Lantos Nóra szociálpszichológus, az egyetem tanársegédje szerint az együttműködés, amit a járvány tetőzése idején a szembesülés és a sokk váltott ki az emberekből, mára megváltozott. „Amióta kijöttünk a krízishelyzet első hullámából, jobban előtérbe kerültek az egyéni érdekek. Mindenki szeretne fellélegezni, szórakozni, utazni, ami természetes. A kollektív trauma, a visszafordíthatatlan változások megrengették a bizalmunkat a világ megszokott működésében, és ezt megpróbálják az emberek kezelni és kiheverni. Ennek természetes része is lehet az a tagadás, ami a traumára jellemző: miután az emberek aktívan megküzdöttek vele, van egy tagadási igényük, hogy most már ne kelljen félni, ne kelljen a járvánnyal foglalkozni. Miközben persze kell vele törődni, hiszen a lazításnak lehetnek negatív következményei, itt lebeg a fejünk fölött a következő hullám veszélye, ezért nem lehet elengedni az óvintézkedéseket” – mondja a szociálpszichológus.

Hurrá, nyaralunk?

Az ismerősök közösségi médiában megosztott nyaralós képeinek a nézegetése közben – mutat rá Lantos Nóra – könnyű elfelejteni, hogy fontosak az óvintézkedések, és továbbra is kell egyfajta készenléti állapot. A félretett krízisemlékek, a többiek viselkedésének a látványa erős jelzés arra, hogy nincs veszély. Az észérvek ilyenkor háttérbe szorulnak, mert az embertársainkról látott minták sokkal erősebbek, mint az a tudás, hogy van vírusveszély. Azt fogadjuk el inkább valóságnak, hogy ha a többi ember lazít, akkor az nem lehet veszélyes. Ez egy evolúciós beidegződés: a társas inger erős, az a helyes, az a követendő, amit a többségnél látunk. „Így könnyen táptalajra lelnek a vírusszkeptikus hangok is. Ezek kiszolgálnak egy olyan alapvető igényt az emberekben, hogy már tényleg nem akarnak többet hallani a vírusról, mert annyira sokat foglalkoztak vele, hogy telítődtek és deszenzitizálódtak (lásd: érzéktelenné váltak). Jólesik hinni nekik abban, hogy ez nem is olyan nagy krízis, nem is tér vissza, nem kell túlreagálni” – magyarázza a pszichológus. A hatóságok szerepéről Lantos Nóra azt mondja: amíg az állami tekintély nem jelzi a veszélyt, addig az emberek úgy gondolják, nincs baj. De amint megjönnek a jelzések a médiából, hogy szükség van a korlátozásokra, akkor az emberek hajlamosak lesznek ismét átkapcsolni az utasításokat követő üzemmódba. A korábbi felmérés eredménye szerint ebben eltérőek a bal- és a jobboldali emberek: utóbbiak nagyobb arányban követik megkérdőjelezés nélkül a hatóságok utasításait, míg az előbbiek inkább a racionális érvek mentén működnek együtt, miközben fogékonyabbak a kritikus hangokra. Érdekes összefüggés, hogy a jobboldali válaszadóknál (az említett nagyobb lojalitás mellett) minél magasabb volt a tudományos eredményekbe vetett hit, annál kevésbé követték a hatóságok utasításait, vagyis annál könnyebb az eltávolodás a központi üzenetektől, míg a baloldali válaszadók között ez épp fordítva volt: a tudományos eredményekbe vetett hit az együttműködési készséget növelte.

Láthatatlanul

A bizonytalanságot a jelenlegi helyzetben dr. V. Komlósi Annamária szerint három tényező tartja fenn. Az első az, hogy a vírus nem mindenkinél okoz azonnal észrevehető tüneteket. Ha kisebb mértékű tüneteket okoz is valakinél, ezek nem olyan látványosak, mint hajdanán a pestis volt. Ott már messziről felismerték a betegeket, és mindent elkövettek, hogy ne kelljen érintkezni velük; már az 1300-as évekből tudunk vesztegzárról. A bizonytalanság második oka a járvány szórványos terjedése. Egész falvak, kerületek, városrészek vannak, ahol nem hallott senki megbetegedésről. Így sokan el sem tudják képzelni a betegség lefolyását, és amíg közvetlen családtagot, ismerőst nem érintett, nem hiszik el, hogy veszélyes is lehet. Sokan még a kegyetlen kórokozó létezésében is kételkednek. „Ismerjük a szólást: „hiszem, ha látom”. Ráadásul szeretünk eleve olyasmiben hinni, ami kedvezőbb számunkra. Ilyenkor elkezdünk szelektíven olyan információkat keresni, amelyek alátámasztják a vélekedésünket. Tudattalanul is jobban figyelünk az olyan hírekre, amelyek szerint „a járványveszély eltúlzott probléma”. Vagy hinni kezdünk az alternatív módszerekben és „csodaszerekben”. Ebben a szelektív információkeresésben egyesek az olyan összeesküvés-elméleteket is hihetőnek tartják, miszerint a járvány egy gazdasági érdekcsoportok kitalációja, manipuláció az emberek megtévesztésére” – mondja a szakpszichológus. A jelenlegi bizonytalanság harmadik oka V. Komlósi Annamária szerint, hogy ma még a tudósok sem tudják megmondani, meddig fog újra és újra erőre kapni a járvány. Ekkora bizonytalanságot a döntéshozóknak is nehéz kezelni, a lakosságnak pedig még inkább. „Mivel sokáig erős fenyegetettséget sugallt a média, egy ideig elfogadták az emberek a korlátozó és megelőző intézkedéseket. Amint csökkenni látszott a megbetegedések száma – és keveseknek volt személyes tapasztalata a megbetegedésről –, a többség a szabálykövetésből a felszabadultságra váltott” – mondja a szakpszichológus. Szerinte ez nem meglepő, hiszen a XXI. század emberének életideálja a „szabadság”. A normál életvitel fegyelmezettségének és felszabadultságának van egy elfogadott ritmusa, amitől hosszú időre megfosztott a karantén mindenkit.

Karanténfáradtság

A katasztrófapszichológus szerint pszichésen megterhelő, hogy a járvány miatti bizonytalanságok és részleges korlátozások felborították az emberek életvitelritmusát. A bezártság (összezártság), valamint az izoláció mellett ennek a megváltozása is belejátszott abba, hogy sokaknál kialakult a karanténfáradtság. Ez a kimerülés feszültséget, ingerültséget, dühöt vagy depressziót váltott ki többekből. Kompenzációképpen sokan váltottak át a „teljesen felszabadult” életmódra a karantén feloldását követően. Utazással, szórakozással, baráti együttlétekkel próbálják az emberek visszanyerni a régi szokásaikat és életritmusukat. A karantén miatt sokak munkalehetősége megszűnt vagy veszélybe került: ez is ok lehet a korlátozások elutasítására. Számukra legalább akkora veszély a munkanélküliség, mint a megfertőződés. Ezek az emberek dolgozni mennek, amint tehetik, és ha a munkájuk nem teszi lehetővé a védekezési szabályok betartását, akkor meg fogják szegni azokat. „Mondhatjuk, hogy ők a saját érdekeiket nézik, bajba sorolhatnak másokat a magatartásukkal, de ezt nem mondanám. Mert nem az a baj, hogy dolgozni szeretnének, hanem hogy nem egyértelműek, és nem megfelelően szankcionáltak a védekezési előírások. Bécsben például súlyos bírságot fizet, aki nem visel maszkot az előírt helyeken. Munkáltatóként és munkavállalóként is úgy kell eljárnia mindenkinek, ahogy azt előírják. Többet kell költeni a közterületek precíz fertőtlenítésére. Megfelelő védőfelszerelést kell biztosítani a fertőzésveszélyes munkakörökben. Nem a félelemkeltés, hanem az értelmes szabályok és azok szigorú betartatása a megoldás. No, meg a példamutatás: amíg a tévében azt látni, hogy a vezető politikusok nem viselnek maszkot, nem tartanak távolságot, addig nem várható el az átlagembertől, hogy komolyan vegye az előírásaikat” – mondja V. Komlósi Annamária.

Százak halnak meg álhírek miatt

Legalább 800 ember halt meg a koronavírus miatti álhírek következtében, de ez a szám ennél jóval magasabb is lehet. A napokban a Házipatika írt arról a nemzetközi kutatásról, mely szerint 5876 ember került kórházba az álhírek, téves tanácsok miatt. A halálesetek mellett további hatvanan teljesen megvakultak, miután metilalkoholt ittak a koronavírus elleni védekezésként. A tudósok 2311 esetet  információkat tartalmaztak. Az összeesküvés-elméletek és álhírek között olvasható például, hogy a Covid–19-et szándékosan terjesztette el a kínai kormány, vagy a vegetáriánus étrend segít elkerülni a fertőzést. A vizsgált esetek 89 százaléka pletyka volt, 7,8 százaléka összeesküvés-elmélet, ezek közül a legnépszerűbb az, hogy az oltás valójában Bill Gates biofegyvere. „A félelem nagy mozgató- és persze vásárlóerő lehet, ezért nem véletlen, hogy pillanatok alatt szinte egy új »iparág« fejlődött ki, amiben a valódi segítség mellett sarlatánok is megpróbáltak hasznot húzni az emberi hiszékenységből, vírusellenes »csodaszereket« kínálva az interneten”. Erről Matics Kata, a Hiteles Egészségkommunikációért Egyesület ügyvezető alelnöke beszélt lapunknak. „Veszélyes lehet a közösségi média kontrollálatlan információhalmaza. Szükség lenne egy összefogásra, központi szabályozásra, hogy a téveszmék ne sodorjanak életveszélybe embereket. Ma szinte bárki bármit megjelentethet az interneten bármiféle kontroll nélkül, ami emberéletekbe kerülhet. Ez látható a nemzetközi kutatás adataiból is” – mondja Matics Kata. Az egyesület az Egészségkommandó által kidolgozott szempontrendszer alapján világítja át az egészségügyi weboldalakat, és hitelesség esetén ajánlják azokataz olvasók számára, miközben felhívják a figyelmet a nem megbízható tartalmakra. E témáról Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, az MTA doktora a Magyar Hangban írt. Mint mondja, bár nyakunkon az utóbbi száz év legsúlyosabb járványa, még most sem maradnak tétlenek az oltásellenes, vírustagadó vagy azt vitaminokkal gyógyítani akaró orvosok(!), akik valamiféle „alternatív valóságban” élnek és súlyos károkat okozhatnak a tevékenységükkel. Évszázados szokásokat élesztett fel a járvány, Firenzében például újra használatba vették a középkori járványok alatt kellő szociális távolságokat biztosító borablakokat.