Előfizetés

Kötéltánc a biztonsági háló fölött

Markotay Csaba
Publikálás dátuma
2020.08.30. 08:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Hozzátartozik a nagyvárosokhoz a hajléktalanság, de az egyáltalán nem mindegy, hogy hol milyen gyorsan bukkan rá az ellátórendszer a krízishelyzetben élőkre, és mit kínál nekik. Bécs jól áll: sok-sok szociális munkás és program segít a fedél nélkülieknek, illetve a hajléktalanlét határán egyensúlyozóknak. Igaz, a bőkezűségnek ára van: tavaly úgy 30 milliárd forintot költött erre az osztrák főváros.
Richarddal egy, a turisták által kevésbé látogatott bécsi városrészben találkoztunk. A 13. és 15. kerület határán a színes kirakatokat egyszerűbb falatozók, giroszosok, szerényebb üzletek váltják, a kereszteződés szélén magasvasút robog, a parkok tiszták ugyan, de távolról sem olyan gondozottak, mint a belvárosban. A férfi párjával és 10 éves, apró termetű, Molly nevű kutyájával él itt. Hajléktalanok. – Most már nem adom fel, juszt sem! – dacol az élettel a szlovákiai magyar férfi, amikor arról faggatjuk, hogy mióta él a bécsi utcán, és meddig tart ki, ha nem lesz szállása. Két éve lakik itt, előtte évekig Olaszországban próbálkozott. Salgótarján közeléből, a szlovák oldalról költözött el, de településnevet nem említ, talán attól tart, ismerősei nem vennék jó néven, ha így hallanának szülőfalujukról. A szakmája géplakatos, de otthon semmilyen munka nem akadt. Bécsben két hete van állása egy takarítócégnél, mindennap hajnali 5-től fél 3-ig tart a „meló”, havi 1300 euróért. Többször lakott ideiglenes szálláson, három hónapig például a Caritas nevű humanitárius szervezet közvetítésével jutott lakáshoz, de nemrég ott kellett hagynia. Épp akkor, amikor végre lett állása. Kis sátor alatt húzzák meg magukat egy nagyobb, füves terület szélén, a környező utcákból nézve alig észrevehetőek. Közelről viszont az a feltűnő, milyen rendezett a környezetük, és ők sem piszkosak. – Itt a közelben mindennap tudunk tisztálkodni, a város és a segélyszervezetek is segítenek – magyarázza Richárd.
Richárd és párja, Molly nevű kutyájukkal
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava

A határon egyensúlyoznak

 Természetesen sok hajléktalan él Bécsben is, itt ez ugyanúgy hozzátartozik a nagyvárosi léthez, mint máshol. „Mi olyan támogató szolgáltatásokat próbálunk kialakítani és ajánlani, amikkel elkerülhető, hogy valakinek az utcán kelljen élnie. Aki pedig már ott van, annak ellátást és szállást keresünk” – erről már Kurt Gutlederer beszélt lapunknak. A Bécsi Szociális Alap hajléktalanokat segítő osztályának vezetője adatokat is említett: tavaly nagyjából 12 600 emberrel került­ a szervezet kapcsolatba. Ők egyrészt haj­léktalanok, másrészt olyanok, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek és saját otthon híján barátoknál, rokonoknál húzták meg magukat. Ha úgy tetszik, utóbbiak a hajléktalanlét határán egyensúlyoznak. Ahogy nálunk, úgy Ausztriában is legfeljebb becslések vannak a hajléktalanok tényleges számáról. (Magyarországon körülbelül 15 ezer hajléktalanról tudnak, kétharmaduk különféle szállókon él a tavalyi adatok alapján, ötezren pedig közterületeken laknak.) Bécsben az átmeneti szállásokon nagyjából 6500 embernek van hely, emellett igénybe vehető 900 szükséglakás, 1300 – szociális ellátással egybekötött – otthon, csaknem 1800-an lehetnek a mobil támogatási programban, és 1500-an az Új Esély Házában. Utóbbi kétéves program, amelyben előzetes feltételek nélkül részt lehet venni, és három hónap alatt az érintettel közösen kitalálják, hogyan lehet az életkörülményeken javítani. Várólista nincs, kivéve persze, ha valaki speciális programba akar bekerülni.

„Mindig van egy hely”

 Bécsben így meglepően kevés hajléktalannal találkozni, bár itt-ott a belvárosi utcákon vagy parkokban előfordul, hogy ruhákkal és személyes tárgyakkal telerakott szatyrok és pakkok (esetleg bevásárlókocsik) mellett üldögél valaki a padon, az épületek tövében. Az ellátórendszer pedig gyorsan reagál. – A fő probléma a szegénység, ennek legextrémebb formája a hajléktalanság – magyarázza Kurt Gutlederer. Arról beszélgetünk épp, hogy mi a hajléktalanná válás leggyakoribb oka: a kilakoltatás, a munka elvesztése, családi problémák, válás, esetleg valami más. Nem vitatja, hogy mindegyik említett gond közrejátszhat a folyamatban, de szerinte a kérdés mégis alapve­tően az, hogy valaki hozzá tud-e férni egy lakáshoz vagy sem. Bécs helyzete azért sajátos, mert rengeteg az önkormányzati bérlakás, és ezeket az ingatlanokat megfizethető áron kínálják. – Ha valaki az osztrák fővárosban hajléktalanná válik vagy ennek határára kerül, több lehetősége is van – folytatja az osztályvezető. „Van ügyfélfogadás a Bécsi Szociális Alapnál, be lehet jönni, meg lehet beszélni a helyzetet, ha valaki a lakását nem tudja fenntartani vagy attól tart, hogy elveszíti azt, és az utcára kerül.” A Caritasnál is működik olyan központ, amit a nehéz helyzetbe került emberek felkereshetnek. Sőt Bécsben létrehoztak két, a kilakoltatások megelőzésével foglalkozó osztályt, ahová például akkor lehet bekopogni, ha a lakás bérbeadója felmondja a szerződést és a bírósági eljárás végén kirakja az illetőt az ingatlanból. „Rendszeresen keresnek engem is” – erősíti meg az odafigyelésről szóló osztályvezetői beszámolót Richard, hozzátéve, hogy az utcán élők kapnak ételt, ruhát, és moshatnak is. „Mindig van egy hely, ahova mehetünk” – fogalmazott, bár szavai némiképp ellentmondanak annak, hogy éppen egy kopár tisztás közepén beszélhetünk egy otthonnak használt színes sátor tövében. A férfi ezzel vélhetően inkább ar­ra célzott, hogy még az is megtalálja az ellátások valamilyen formáját (mosási lehetőség, étkezés, tisztálkodás), aki épp az utcán él.

Nehéz sorsok

Valterral a Karlsplatz közelében találkoztunk. Az ősz hajú, szakállas férfi egy buszmegálló közelében lévő padon húzta meg magát. Németországban élt egy ideig, és bár korábban volt lakása, de azt az ingatlant le kellett bontani, így neki is mennie kellett. Utána szociális bérlakásokban élt, most viszont különféle jogvitákban nem tud dűlőre jutni a hatóságokkal – ez utóbbi alátámasztására rengeteg hivatalos iratot vesz elő, de az ügyeket egy rövid beszélgetés alatt nehéz átlátni. Azt viszont megtudjuk tőle, hogy őt is keresik időnként a szociális alaptól. Ehhez persze az kell, hogy valaki elfogadja a helyzetét. A Stephansdom mellett például találkozunk egy idős hölggyel, aki nagy csomagjaival foglalja el a padot. Amikor megkérdezzük, hogy mióta él az utcán, azzal válaszol, hogy ő valójában nem hajléktalan. Akár igaza is lehet, csak épp nem ezt támasztja alá az a helyzet. Az életkörülményei bővebb kifejtésébe viszont nem akar belemenni. – Azok, akik bejönnek hozzánk és segítséget kérnek, jól együttműködnek, de nyilván vannak olyan személyes történetek, sorsok, amelyek kihívást jelentenek – fogalmazott diplomatikusan Kurt Gutlederer. Sokszor lelki betegségek állnak a háttérben – mondja –, és ilyenkor az utcai szociális munkásainkra van szükség. Ám így is akadnak, akik a személyiségük miatt nem tudják igénybe venni a szolgáltatásainkat, részben ezeket az embereket láthatjuk az utcán – tette hozzá.

Két év vagy kevesebb

„Nem tudunk mindenkit ellátni, és nem csak az említett okok miatt, hanem azért is, mert vannak bizonyos feltételei a szolgáltatásoknak” – mondja Kurt Gutlederer. És hogy melyek ezek? Azon túl, hogy segítségre szorulónak kell lenni (ami nyilvánvalóan adott a legtöbb esetben), feltétel, hogy az illető Bécsben éljen, illetve, ha még van otthona, akkor oda legyen bejelentve. „A fő szabály, hogy annak tudunk lakhatást biztosítani, aki legalább két éve itt él, mégpedig életvitelszerűen. Ilyenkor világos a helyzet.” De, mint megtudtuk, a két év sem kőbe vésett. Előfordulhat – mond konkrét példát –, hogy valaki a párját követte ide és csak 6 hónapot töltött Bécsben, de különváltak útjaik, és az egyik fél hajléktalanná válik. Ilyenkor alaposabban is megvizsgálják a körülményeket és „személyre szabottan” próbálnak segíteni, különféle ellátásokat, szolgáltatásokat felajánlani. A Bécsi Szociális Alapnál mindig a megelőzés, a tanácsadás az első lépés, aki pedig már utcára került, azt felkeresik a szociális munkások és tájékoztatják arról, hogy milyen ellátásokat és támogatott lakhatási formákat vehetnek igénybe – sorolja precízen a lépéseket.

Nincs ingyen ebéd

Bécsben sem lehet a közterületeken élni, de ez egy általános, mindenkire vonatkozó előírás, és nem a hajléktalanok megrendszabályozása a célja. Előfordulhat az is, hogy valaki rend­őrt hív, mert úgy érzi, az otthona közelében „zaklatják” a hajléktalanok, de a rendőrség csak akkor lép közbe, ha valamilyen bűncselekményről van szó, különben a szociális munkásoké a terep, hiszen a hajléktalanság ténye nem rendészeti kérdés – reagál Kurt Gutlederer arra, hogy az osztrák fővárosban miként kezelik a fedélnélküliséget. (Magyarországon majdnem két éve hatályos az a rendelet, amely szabálysértésnek minősíti az életvitelszerű közterületen tartózkodást.) Arra a korábban megfogalmazott magyar javaslatra pedig, amely alapján éjszakára lezárták volna a nagyobb budapesti aluljárókat, hogy a hajléktalanok ne éjszakázzanak ott, úgy reagált: ilyen terv Bécsben elképzelhetetlen lenne. A hajléktalanságról Ausztriában nincsenek politikai viták. Vannak olyanok, akik kábszerfüggők vagy büntetett előéletűek, de az élethelyzetük a szegénységgel függ össze, és ez vezethet el oda, hogy az illető függő lesz vagy hajléktalan. „A hajléktalanellátás intézményét itt alapve­tően­ egy biztonsági hálónak tekintjük, ami talán az utolsó kapaszkodó, ami azoknak segít, akik életük sok területén kudarcot vallottak” – fogalmaz. A magyar szemmel nagyvonalú bécsi hajléktalanellátás nincs ingyen: tavaly 88 millió euróba (bő 30 milliárd forintba) kerültek a különféle programok, segélyek, ellátások. – A város állja a költségeket, és ezzel támogatja azt a biztonsági hálót, amit létrehozunk – fogalmazott Kurt Gutlederer. A most éppen dolgozó, de még hajléktalanként élő Richard pedig arra a felvetésre, hogy az említett 1300 eurós jövedelméből tud-e félretenni, azzal válaszol: eddig nem volt munkája, így spórolni sem tudott, de talán most másként alakul. Majd hozzáteszi: „akár az is meg tud élni itt, aki nem dolgozik. Jó itt hajléktalannak lenni”.

Időt nyertek

 A bécsi hajléktalanok körülbelül harmada külföldi, legalábbis a különféle szociális ellátásokat, szolgáltatásokat ilyen arányban veszik igénybe az Ausztrián kívülről érkezők. A magyarok létszáma nagyjából állandó. Két éve, amikor a hajléktalanságot szabálysértéssé minősítő magyar rendelet megszületett, arra számítottak, hogy sokan költöznek majd az osztrák fővárosba, de nem emelkedett nagy mértékben a magyarok száma. Ahogy nincs változás a koronavírus-járvány tavaszi kitörése óta sem, annak ellenére, hogy azóta nyilván többen veszítették el állásukat Ausztriában is, mint korábban. A lakástulajdonosok egy része haladékot adott a bérlőknek. Igaz, idővel azoknak is fizetniük kell majd, akik most időt nyertek.

Orbánról egy szót sem

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.29. 16:35

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Orvosi és pszichológiai szakkönyveket ad ki, alapítványával pszichiátriai betegek érdekvédelmével foglalkozik, barátaival közéleti kerekasztalt működtet, blogot ír. Öt éve hónapokig ápolta egy közeli hozzátartozóját, akit végül elveszített. Azóta türelmetlen, szókimondó. Nehezen viseli „az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot”, az éveket felfaló polgárháborút. Mindenek fölött tiszteli az emberi méltóságot és a jog uralmát. Aktív ellenzékiként élte meg az elmúlt tíz évet – erről, az ellenállás stációiról és árnyalatairól Oriold Károlyt kérdeztük.
– Van valami megérzése, hogy hívják 2022 után a miniszterelnököt? – Úgy, mint most. Egyelőre nem látok konkrét szándékot a változásra, tervet meg végképp nem. Álmodozás van. – A választójogi törvény átírása után 9 évvel az ellenzék beleáll a választókerületi összefogásba. Ez kevés? – Az. – Mit kellene csinálni? – Szóba kellene állni a választókkal. – A nyáron mindenhol ott voltak az ellenzéki politikusok, a nemzeti konzultáció és a szabadstrandok megőrzésének ügyével. – Ez szóba állás? – A bázist sosem lehet eleget építeni, de most tényleg nem csak beszélnek róla. – Benne voltam a Momentum egészségügyi munkacsoportjában... – Olvastam, és azt is, hogy csalódott. A Momentum csak most tanulja a pártlétet... – Magyarországon nincsenek demokratikus hagyományaink. Nem tudjuk, hogy lehet témává tenni egy témát, mi a módja a megvitatásának, és ha megállapodunk valamiben, akkor ahhoz tartani is kellene magunkat. – Nem túl szigorú az ellenzékkel? – De igen. – Legyünk szigorúak, de azért a kormány ott üti-vágja őket, ahol éri, például kurtítja az erőforrásaikat. – Erőforrások? Ha 100 ezer párttag befizetne havonta 2 ezer forintot, akkor a havi apanázs 200 millió forint lenne – nagyságrendileg más, mint a jelenlegi finanszírozás. Ebből sok mindent lehetne csinálni. Csakhogy a pártelitek tévúton járnak, mert nem a társadalmi támogatottságot tűzik ki célul, hanem az állami apanázst. Teljes tévedés. – Ellenzéki pártnak dolgozni nem ígér nagy­ívű szakmai karriert, sőt a tagjának lenni sem veszélytelen. Szakértők általában nem nevezik az Orbán-rezsimet diktatúrának, ön viszont... – ...szerintem ez diktatúra, igen. – Miért? – Az utóbbi két év legnagyobb könyvélménye volt számomra Mark Amadeus Notturno könyve Hayek és Popper a racionalitásról, az ökonomizmusról és a demokráciáról címmel. Notturno Pesten kutatta a témát, a CEU-n dolgozott több évig. Felcsuti Péter fordította, tőle mindent elolvasok. Hayek és Popper egyetértettek abban, hogy a diktatúrának egyetlen ismérve van, csak a saját törvényeit tartja be. Szóval ez diktatúra. – Nem visz el bennünket a fekete autó, vannak nyomai a szólásszabadságnak, vannak választások. – Manipulált választások. Ahol 19 megyei napilap ugyanazzal az Orbán-interjúval jelenhet meg, ott nincs szabad választás. Nincsenek szabadon elérhető információk, amelyeknek a birtokában megalapozott döntéseket hozhatnának a választók. – Sokak szerint Mészáros Lőrinc a tehetségének köszönhetően lett az ország leggazdagabb embere, és Orbán még mindig a létező szocializmussal küzd. Az, hogy ezt kijelentem, nem sajtószabadság? – Nem, mert korlátozott a médiumok elérése. Hiányzik a médiapiac sokszínűsége, főként vidéken, és akkor a választást befolyásoló kormánypropagandát nem is említem, amely betölti a sokszínű média kiszorulása nyomán keletkező űrt.
– Hol rontotta el az ellenzék az elmúlt tíz évet? Volt ilyen pillanat? – Megint Hayeket és Poppert hoznám elő. Van egy dolog, amit elfelejtünk: a demokrácia azért más, mint a tervgazdálkodás, mert abból indul ki, hogy közösen vagyunk okosak. A piacgazdaságban a közösség együtt tudja, hogyan kell működtetni a társadalmat. Ezért lennének fontosak a demokratikus pártok is, ahol nem a vezetőségnek van pártja, hanem a párttagságnak van vezetősége. Most hiába van sok-sok tudás mindnyájunkban, elengedtük, hogy ezt a közös tudást értékként kezeljük. – Visszatérve a párttagok hiányához: a Fidesz-hatalom a kormányhivatalokon, önkormányzatokon, vállalkozókon át leszivárgott a legutolsó kistelepülésre is. Munkahelyvesztéssel fenyeget az is, ha tüntetésre megy valaki, nemhogy a párttagság. – És az adatvédelem? Miért nem lehet ez magánügy? – Egy kistelepülésen? Az emberek féltik az állásukat, a gyerekeik boldogulását. – Akkor ez ön szerint is diktatúra? – A versengő autoriter rendszer szerintem megközelítőleg pontos leírás. Bár a mérkőzés mindig addig tart, amíg meg nem nyeri a ­Fidesz... – És közben az is kérdés, hogy néz ki Magyarország, amikor nem a Fidesz kormányozza, hanem például a Momentum. Hogy néz ki a párt egészségügye? – Fenn van a honlapján. Amúgy a Fidesz egyik legnagyobb bűne, hogy mozdíthatatlannak tűnő rendszerével a szakértő bázist, közte a fiatalokat elverte a politika közeléből. Rengeteg tüntetésről ment haza a tömeg csalódottan, dolgavégezetlenül. – Én is kimentem az Index-tüntetésre, és csalódottan mentem haza. Olyan gyenge beszédet, mint az Orosz Annáé, nem hallottam még. – Nem a szíve csücske a Momentum. Szóval ott áll a tüntetéseken olykor több tízezer ember, és várja, hogy valaki megmondja, hol kell megragadni a rendszer üstökét. Az MTVA épületénél Hadházy Ákosék legalább példát mutattak, de ott sem történt semmi. – Mert Hadházy Ákos és Szél Bernadett két romantikus, magányos hős. Mégis: ők is lefelé kommunikálnak a polgárokkal, nem velük. És hol van a pártjuk? Hol van a mozgósítható bázisuk? – Azt mondják, épül. De egy másik fontos kérdés: elég mozgósítóerő-e az, ami két éve volt, hogy meg kell akadályozni a Fidesz kétharmadát, ami, akárhogy nézzük, eleve vereség, csak kisebb. Milyen célt lehet zászlóra tűzni, hogy valóban meginduljanak utána az emberek? – Ha nem azzal foglalkozunk, milyen Magyarországot szeretnénk, elvétjük a célt. Két példa: a kormány egy mozdulattal kirakott több tízezer közművelődési szakembert a közalkalmazotti státuszból. Melyik párt mondja, hogy azonnal visszavesszük őket? Hol beszélnek inflációt meghaladó nyugdíjemelésről? Jelenleg a nyugdíjasok szétalázása folyik. Nem tudom, mit kell csinálni, de azt gondolom, hogy közösen vagyunk okosak. Egy példa: a tavalyi EP-választás után lemondott az SPD elnöke, Andrea Nahles. A társelnök-utódok, Saskia Esken és Norbert Walter-Borjans két napig egyeztettek rengeteg küldöttel a programjukról, s arról, nem lépnek ki az CDU/CSU-koalícióból. A két pártvezér azt csinálta, amiről a küldöttek döntöttek. Leesett az állam. Ez a demokrácia. Nálunk hol van ez? A vezérek döntenek, aztán „mindenki utánam”! – És mennek utánuk az emberek, akár egy demonstrációra is. – A rabszolgatörvény környékén mindennap volt tüntetés, mentem én is. Kialakult egy spontán megmozdulás is, amikor a karácsonyfát felgyújtották. El kellett dönteni, merre megy a sokezres tömeg, és akkor tapintható volt a düh az emberekben, amin nem csodálkoztam. Most nincs miért utcára menni, nincsenek megszólítva az ellenzékiek. – Többször írt a témáról, mondván, jó lenne elkerülni, hogy a düh forradalomba torkolljon. Azt szokták mondani, forradalom vagy pénzügyi krach, esetleg a koncosztás vége emésztheti föl a rendszert. Van bármelyikre esély? – Jelenleg nincs. Mindig akkor voltak nagy változások, amikor olyan volt a nemzetközi helyzet. Ha Lukasenko elbukik, ha Trump is veszít, és ha Európa megerősödik, lehet valami. De az EU ma széttárja a kezét, és azt mondja: demokratikus választásokon lett kormányfő Orbán. Ezt fogja mondani Németország is, amíg Leopárd harckocsikat veszünk sok százmillió euróért. Tavaly kint voltam az EP-választások idején, sok emberrel beszéltem. Egy idős, jómódú frankfurti gépészmérnök, aki a szélsőjobboldali AfD-re szavazott, azt mondta, „Orbán csodálatos!”, „De hát lop!”, feleltem. „Nálunk is lopnak”, válaszolt. „De nincs szabad sajtó”, mondtam én. „Nálunk sincs”, így ő, a helyi újságnál visszaélések történtek. Aztán elővettem a 19 megyei napilap azonos címlapját. Akkor néztek egy nagyot. Fogalmuk sincs, mi folyik Magyarországon. – Szóval ne az uniótól várjuk a levegőt... – A magyaroknak volna fontos, hogy érezzék, el lehet távolítani a diktátort. – Hogyan? – Mint a belaruszok. Vagy amiként Trump leszerepel. Ezek üzenetek, hogy össze lehet fogni. El kell menni egyszer a felcsúti stadion mellett, én megtettem. Teljesen szürreális. – Ha már Felcsút: kiadta Rudas Jánosnak az Orbán Viktor és Te című kötetét. Érték re­torziók? – Néhány évig nem nyertünk pályázatot.
– Milyen kedvezőtlen tapasztalata van még a rendszerrel? – Halálesetek. Hozzátartozóim haltak meg kórházi fertőzésben. Az egészségügy állapota döbbenetes. Az orvosszakma alig tiltakozik, hogy nincs fertőtlenítőszer, asszisztál ahhoz, hogy azt sem tudjuk, melyik kórházban hányan halnak meg. Ez az ő felelősségük is. De a diktatúrában az egyén semmiért nem felel. Ez nagy vonzerő a demokrácia és a nyílt társadalom felelősségvállalásával szemben. – Több helyen írja, hogy tisztelni kell a kormánypárti szavazókat. Azt mivel magyarázza, hogy miközben rengeteg pénzt lop el vagy költ esztelen hóbortokra a kormány, a fideszes szimpatizánsok elnézik az egészségügy pusztulását? – Nekem úgy lett egészségügyi végzettségem, hogy néhány éve mint szociális gondozó és ápoló végeztem. A Dózsa György úti idősotthonba jártam gyakorlatra, fél éven át minden pénteken ott önkénteskedtem. Szerettem, sokat tanultam. Pelenkázás, zuhanyozás, gyógyszerbeadás. Volt egy roma közmunkás takarítónő. Könnyen ismerkedek emberekkel, vele is beszélgettem. Elmondta, hogy vidékről jár föl dolgozni, és hogy mennyire jó neki ez a közmunka, és reméli, hogy meghosszabbítják. Ellenzéki politikus vajon beszélt-e közmunkással? Találkoztak-e velük? Első nap, amikor a demens osztályon fürdetés volt, rám üvöltött a nővér, mossak kezet, mielőtt a beteghez nyúlok. Ottlétemkor, februártól októberig egy fertőzéses haláleset sem történt. Amikor kórházból érkezett vissza egy idős beteg, mindenki azonnal rettegett a kórokozóktól. – Tehát miért támogatják a fideszesek ezt az – eufemisztikusan – aránytévesztő kormányzást? – Azt tudom, hogy beszélni kellene közmunkásokkal, idősekkel, nővérekkel. – Ez nem magyarázat. – Félnek. És nem olvasnak mást, csak propagandát. Miközben a Fidesz eljut a legutolsó faluba is, ahol azt hírleli, hogy a Soros dög, a migránsok a legveszélyesebbek a világon. És hol van mindeközben az ellenzéki think tank, a gondolatközpont, ami felméri a pozitív üzeneteket, és megmondja, hogy kell célba juttatni őket? Joe Bidennek minap volt egy beszéde, ahol elmondta, nem lehet a rossz sorsunkért mindig másokat okolni. Ez is egy üzenet lehetne: ne okold Brüsszelt, ne okold a menekülteket, ne okold Sorost, hanem kezdj cselekedni. De nem vagyok marketingszakember. – A blogjában ír arról a lehetőségről, hogy a Fidesz oldaláról a szélkakasok tömegével fordulhatnak el. Miért tennék? – Ha azt látják, hogy a diktatúrák gallyra mennek, és látják a süllyedő hajót, lépni fognak. Mert a vezérkar tagjai előbb-utóbb össze fognak veszni. Félelemben élni az apparatcsikoknak, és eljátszani az agyhalottat, nem lehet könnyű. Látni Szijjártó Péter jachtozását, ébresztő élmény. – Jó kedélyű. Pedig ebben az országban nem könnyű annak lenni. – Sok sikerélményem van. Jó együttműködni a pszichiátriai társasággal, és megköszöni a munkánkat a minisztérium is. A pártokkal nem tudok szót érteni, a kamarával sem. – A könyvkiadás se könnyű pálya. – Évente 20-30 ezer könyvet adunk el és 20-30 új címünk van. Megvagyunk. – Felhívtam Rudas Jánost, mit kérdezne öntől, és ő a szabályok tiszteletéről faggatná, amiben ön kérlelhetetlen. – Ez igazából a János témája. – Abban nincs igaza, hogy egy méltatlan hatalom jogszabályait nem kell tisztelni? A gyülekezési törvény szigorításán vagy a közadatokhoz hozzáférés korlátozásán semmi tisztelni való nincs. – Ezzel egyetértek. – Ma is dolgozna együtt ifjabb Lomnici Zoltánnal? – ez szintén János kérdése. – Nemrég beszéltünk erről, amikor Zoltán szeretett volna újra dolgozni velünk, de nemet mondtam. „Elvesztetted a szakmai hiteledet, lejárattad magad”, ezt mondtam neki. Nem tudom, hogy fog kijönni ebből a helyzetből. Sajnálom, hogy erre kényszerült. – Azt is írta, nem bírja az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot. – Nagyon nem bírom. Egyszerű példa: amikor állok a sorban a Lehelen, és jön a cigányozás, nem hagyom. Én beszólok. Szolidárisnak kell lennünk. Ennek az alapvető mércéje egyébként a hajléktalan pszichiátriai beteg. Nagyon fontos volna, hogy akik a társadalom legalján vannak, velük kellene beszélni, az ő érdekeiket és a méltóságukat kellene megvédeni. Ha így lesz, akkor azt érzik majd az emberek, hogy bármi történhet, nem maradnak magukra, ha kihullanak a védőhálón. Bármelyikünkkel előfordulhat. – „Ahogy durvul a diktatúra”, úgy nő demokrata ellenzéki barátai körében a tenni akarás az Orbán-rendszer leváltására, írta. – Nő a tettvágy, igen, de az ötleteket nincs hova becsatornázni. Jobbnál jobb ötleteink vannak, de elforgácsolódnak. Szerintünk egyáltalán nem kellene Orbánnal foglalkozni. Az volna fontos, milyen Magyarországot akarunk. Hogyan lesz jobb nekünk? Van egy kis közösségünk, az Újpesti Kerekasztal, ahol erről beszélgetünk. Szót sem ejtünk Orbánról. A járvány idején minden héten zoomon beszélünk, és még mindig tanuljuk, hogyan tudunk egyezségre jutni. Közös bennünk, hogy nagyon szeretnénk, ha nem orbánizmus lenne, ha nem diktatúra lenne, de magunkkal, a terveinkkel, a tudománnyal foglalkozunk. Kicsiben működtetjük, aminek nagyban kellene működnie: tanulunk egymástól.

A traktoros meghalt, a biztonság elveszett – és új nemzet születik

Rónay Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.23. 12:00

Fotó: KIRILL KUDRYAVTSEV / AFP
Exhumálta és életben tartotta Beloruszban a szovjet rezsimet Alekszandr Lukasenko, ám az orosz segítséggel fenntartott gazdasági csoda berogyott, a biztonság elporladt, és csúnya véget ér egy felemás karrier.
Senki sem születik diktátornak. Joszif Sztálin például olyan kiváló eredménnyel végezte a tizedik osztályt, hogy tanítója javaslatára édesanyja a tbiliszi papi szemináriumba íratta. Isten szavát azonban sosem hallotta meg, későbbi fejlődésére nem gyakorolt hatást ez a közjáték. De tény, ekkortájt, a XIX. század végén senki sem sejtette róla, hogy évtizedek múltán a világ egyik legvéreskezűbb diktátora lesz. Ugyan Sztálinnal szemben Adolf Hitler kifejezetten rossz tanuló volt, kudarcok sora tépázta az életét, de lássuk be: ez sem predesztinál valakit arra, hogy később népirtásban jeleskedjen és lángba borítsa a világot. A második világháború után mindenki azt remélte: a diktátorok kora lejárt. De a remény nem vált valóra. Manapság egyre erősödik a jobboldali populizmus, az az eszmeiség, amelynek lényege a kritikus hangok elfojtása, a szabadságjogok letörése. Alekszandr Lukasenkót Európa utolsó diktátorának nevezik, de ez egy hamis kifejezés – akadnak olyanok, akik szívesen építenének fel az övéhez hasonló rezsimet. Amit talán úgy lehetne a legplasztikusabban leírni, hogy a sztálinizmus bástyája.

Nem volt lázadó

Belorusz önkényura 1954-ben született, az északi, vityebszki régióban. Gyermekkora vajmi kevéssé ismert. Az biztos, hogy édesanyja, Jekatyerina Trofimovna Lukasenko (1924–2015) egyedüli gyermekként nevelte (emiatt az iskolában állítólag csúfolták is). Ahogy egyszer Alekszandr Lukasenko maga mondta, nélkülözniük kellett édesanyjával, aki tejesasszony volt, de ő is besegített neki, keményen dolgozott, fát vágott az erdőben, füvet nyírt. Mindenáron ki akart lépni a ­gyermekkor szerény környezetéből. Adott­ságai meg is voltak ehhez. Jól tanult, a Mogiljevi Pedagógiai Egyetemen, majd a Fehérorosz Mezőgazdasági Akadémián diplomázott. Akkori ismerői rendkívül kitartónak és ambiciózusnak tartották. Az egykori félszeg gyereket hátrahagyta: szeretett nagyközönség előtt előadni, énekelni – írta Alekszandr Feduta „Lukasenko. Politikai életrajz” című könyvében. (A szerző 1994-ben a későbbi elnök közvetlen munkatársa volt.) Nem volt lázadó típus, a Szov­jetunióban akart karriert csinálni. Sok más, magasabbra törő fiatalhoz, későbbi mérnökökhöz, tanárokhoz, agronómusokhoz hasonlóan közösségi munkába kezdett, aktívan vett részt a Szovjetunió ifjúsági szervezete, a Komszomol munkájában. 1987-ben azt közölte: szülőfalujának kolhozvezetője akar lenni. És felsőbb körök javasolták is arra, hogy a gorogyeci farmot irányítsa. Hivatalos életrajza szerint „előremutató ötletekkel” állt elő, és ezeket nem is titkolta: már 1990-ben könyvet is írt tapasztala­tairól Gorogyeci leckék címmel.

A gyilkosság árnyéka

Arról azonban már kevesebb szó esett a későbbi állami tankönyvekben, hogy 1989-ben megöltek a kolhozban egy traktorvezetőt, s a fő gyanúsított épp Lukasenko volt. Feduta életrajzában meg is szólaltatott egy újságírót, aki egykor rákérdezett Lukasenkónál arra, ő volt-e a tettes. A diktátor, nem épp meglepő módon, tagadta a vádakat. Többen azonban a kolhozból egyértelműen őt tartották a gyilkosnak. Lukasenko azonban azt állította, csak a munkatársak akartak keresztbe tenni neki. Akkori indulatos, másokat semmibe vevő megnyilvánulásai már jelezték: öntörvényű és önző figura. Az ügy ellenére nem volt megállás, szépen haladt a társadalmi ranglétrán, 1990-ben beválasztották a Belorusz SZSZK parlamentjébe. Két legyet ütött egy csapásra: nemcsak a karrierje lódult meg, de mivel mentelmi joga is lett, így eljárást sem indíthattak vele szemben. A gyilkossági ügy elhalt. 1993-ban aztán a minszki korrupcióellenes bizottság élére került. Ennek a pozíciónak közvetlen előnyei nem voltak ugyan számára, közvetettek viszont annál inkább, hiszen sok ajtó megnyílt előtte. Igazi extrovertált szónokként jó retorikai képességekkel rendelkezett, az emberek szerették hallgatni. Bármiről képes volt hosszasan beszélni. Valóságos sztárrá vált egy ugyanebben az évben elhangzott beszéde után, amikor be akarták tiltani a Komszomolt. A vita során magabiztosan haladt a pódium felé. „Bár kaotikus beszédet mondott, a jelentése egyértelmű volt. A többiekhez fordulva így szólt: „Fiúk, semmi közötök nincs semmiféle puccshoz. Gyertek hozzánk, alakítsátok meg a Kommunisták a Demokráciáért szervezetet. Megvédünk és támogatunk titeket. A hazának erős ­fiatalokat tömörítő szervezetre van szüksége’” – olvasható Feduta könyvében. A visszarendeződést, a demokráciapártinak álcázott, de a szovjet viszonyok megtartását szorgalmazó beszédét hatalmas üdvrivalgással fogadták a honatyák. Bár ekkor még nem létezett fehérorosz elnöki tisztség, egy nyilvánvaló jelentkező már volt a későbbi posztra. Lukasenkót mind féktelenebb ambíciója és egyre erősödő önbizalma repítette előre. Miközben, a Szovjetunió összeomlása után úgy látszott, egy rendszer leáldozóban van, ő éppen azzal vált népszerűvé, hogy a megdőltnek hitt viszonyok mellett állt ki. Ezzel kapcsolatban különösen érdekes egy 1991-ben, a Narodnaja Gazetában megjelent cikke, amelynek már a címe is sokatmondó: „Diktatúra: Belorusz változat?” Ebben az épp hatalmon lévő kormány programját, a minisz­terelnök gazdaságpolitikáját diktatúrának minősítette és a korrupt hivatalnokok megbüntetését szorgalmazta. Tehát miközben ő is a rendszer részese volt ugyan, nép­szerű kifejezéssel élve „anti-­establishment” politikát folytatott. Donald Trump amerikai elnökké választása során is láthattuk, milyen népszerűvé válhat az elitellenesség, kivált a kevésbé iskolázott rétegek körében.

Hát mégsem Lincoln

1994-ben a fehéroroszok hitehagyottakká váltak, erős emberre vágytak, olyasvalakire, aki „megvédi őket”, biztonságot ad nekik. Lukasenko látszott erre a legalkalmasabb személynek, fiatal volt, jó fellépésű, és értett az emberek nyelvén. Az 1994. június 23-án rendezett elnökválasztás első fordulóját 45,1, a másodikat 80,1 százalékkal nyerte meg. Beiktatásakor Abraham Lincolnt idézte. „A demokrácia azon emberek kormányzása, akiket a nemzet választott meg a nemzetért.” Hozzátette, a diktatúra hazájában csak a törvény diktatúráját jelentheti. 1995 májusában népszavazást rendeztek, amelyben egyenjogúvá tették a fehérorosz és az orosz nyelvet, elfogadták az ország új lobogóját. Döntés született a referendumon arról is, hogy az elnöknek joga van feloszlatni a parlamentet, ha az megsérti az alkotmányt. Hamarosan kiderült, Lukasenko nem Lincolnt tartja követendő mintának, inkább Sztálin nyomdokain kíván haladni. 1996-ban, egy meglehetősen kétes hátterű, az alkotmánymódosítást szentesítő népszavazással kiterjesztette elnöki jogköreit, az ország visszatért a szovjet állami jelképekhez és ideológiához. Ugyanakkor a szociális vívmányok fenntartásával önkényes intézkedései ellenére is népszerű maradt.

Jólét a semmiből

Ebben Fehéroroszország geopolitikai helyzetének, Oroszországhoz való kulturális, gazdasági, politikai és földrajzi közelségének is szerepe volt. Minszk a kilencvenes ­években nem követte a balti államok példáját. Itt nem az erős nemzeti érzelmek határozták meg az ese­ményeket. ­Lukasenko nem pengetett na­cionalista húrokat, igazi szovjet típusú vezetővé vált. A Szovjetunió összeomlásakor sem szabadultak el Beloruszban nacionalista indulatok, talán ezért is nevezhetjük a mostani forradalmat egy nemzet öntudatra ébredésének. A Lukasenko-rezsim sokáig működőképesnek tűnt, méghozzá egy egészen ügyes cselnek köszönhe­tően. A fehérorosz „gazdasági csodát” egyfajta csalás magyarázza. Lukasenkónak a Kremllel való barátságát Vlagyimir Putyin komoly gazdasági támogatással, például olcsó olajjal honorálta. A nyersanyagot aztán Minszk jóval drágábban adta tovább. Az export 30 százaléka származott az olajbizniszből úgy, hogy az állam nem is rendelkezik nyersanyaglelőhelyekkel. A fehéroroszok ráadásul, látva azt, mennyire kaotikus helyzet alakult ki sok exszovjet országban, miképp osztották fel oligarchák között az adott állam vagyonát, nem bánkódtak amiatt, hogy hazájuk nem lépett a kapitalizmus útjára, elmaradt a magánosítás, és kitartott a szovjet típusú tervgazdálkodás. Egy 2000-ben készült felmérés szerint a fehéroroszok a volt Szovjetunió legelégedettebb polgárai közé tartoztak. Őket nem érdekelte az, hogy a viszonylagos jólét egy politikai hajszálon múlik – kizárólag az olcsó orosz nyersanyagnak, áruknak köszönhető.

Nem vette emberszámba az embereket

A történet további része ismert. A gazdasági csoda mítosza 2010 után szertefoszlott. Igaz, Lukasenko valószínűleg csalás nélkül is megnyerte volna a 2015-ös választást, hiszen intő példaként állt a fehéroroszok előtt Ukrajna. (Ahol az oroszok, illetve az „oroszbarát” lázadók elfoglalták a Krím félszigetet és Kelet-Ukrajnát.) Szóval Lukasenko még bizalmat kapott, cserébe honfitársai gazdasági és politikai biztonságot vártak tőle. Ebből azonban semmi sem lett. A koronavírus-járvány kezelése pedig azt is megmutatta, hogy Lukasenko emberszámba sem veszi saját honfitársait, nyíltan megalázta azokat, akik maszkot viseltek. A Lukasenko-mítosznak vége, az elnök már csak vergődik, de abban egyre erősebben kételkedhetünk, hogy tényleg Európa utolsó diktátoraként vonul-e be a történelembe.