- Kötéltánc a biztonsági háló fölött

Richarddal egy, a turisták által kevésbé látogatott bécsi városrészben találkoztunk. A 13. és 15. kerület határán a színes kirakatokat egyszerűbb falatozók, giroszosok, szerényebb üzletek váltják, a kereszteződés szélén magasvasút robog, a parkok tiszták ugyan, de távolról sem olyan gondozottak, mint a belvárosban. A férfi párjával és 10 éves, apró termetű, Molly nevű kutyájával él itt. Hajléktalanok.

– Most már nem adom fel, juszt sem! – dacol az élettel a szlovákiai magyar férfi, amikor arról faggatjuk, hogy mióta él a bécsi utcán, és meddig tart ki, ha nem lesz szállása. Két éve lakik itt, előtte évekig Olaszországban próbálkozott. Salgótarján közeléből, a szlovák oldalról költözött el, de településnevet nem említ, talán attól tart, ismerősei nem vennék jó néven, ha így hallanának szülőfalujukról.

A szakmája géplakatos, de otthon semmilyen munka nem akadt. Bécsben két hete van állása egy takarítócégnél, mindennap hajnali 5-től fél 3-ig tart a „meló”, havi 1300 euróért. Többször lakott ideiglenes szálláson, három hónapig például a Caritas nevű humanitárius szervezet közvetítésével jutott lakáshoz, de nemrég ott kellett hagynia. Épp akkor, amikor végre lett állása.

Kis sátor alatt húzzák meg magukat egy nagyobb, füves terület szélén, a környező utcákból nézve alig észrevehetőek. Közelről viszont az a feltűnő, milyen rendezett a környezetük, és ők sem piszkosak. – Itt a közelben mindennap tudunk tisztálkodni, a város és a segélyszervezetek is segítenek – magyarázza Richárd.

A határon egyensúlyoznak

 Természetesen sok hajléktalan él Bécsben is, itt ez ugyanúgy hozzátartozik a nagyvárosi léthez, mint máshol. „Mi olyan támogató szolgáltatásokat próbálunk kialakítani és ajánlani, amikkel elkerülhető, hogy valakinek az utcán kelljen élnie. Aki pedig már ott van, annak ellátást és szállást keresünk” – erről már Kurt Gutlederer beszélt lapunknak.

A Bécsi Szociális Alap hajléktalanokat segítő osztályának vezetője adatokat is említett: tavaly nagyjából 12 600 emberrel került­ a szervezet kapcsolatba. Ők egyrészt haj­léktalanok, másrészt olyanok, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek és saját otthon híján barátoknál, rokonoknál húzták meg magukat. Ha úgy tetszik, utóbbiak a hajléktalanlét határán egyensúlyoznak. Ahogy nálunk, úgy Ausztriában is legfeljebb becslések vannak a hajléktalanok tényleges számáról. (Magyarországon körülbelül 15 ezer hajléktalanról tudnak, kétharmaduk különféle szállókon él a tavalyi adatok alapján, ötezren pedig közterületeken laknak.)

Bécsben az átmeneti szállásokon nagyjából 6500 embernek van hely, emellett igénybe vehető 900 szükséglakás, 1300 – szociális ellátással egybekötött – otthon, csaknem 1800-an lehetnek a mobil támogatási programban, és 1500-an az Új Esély Házában. Utóbbi kétéves program, amelyben előzetes feltételek nélkül részt lehet venni, és három hónap alatt az érintettel közösen kitalálják, hogyan lehet az életkörülményeken javítani. Várólista nincs, kivéve persze, ha valaki speciális programba akar bekerülni.

„Mindig van egy hely”

 Bécsben így meglepően kevés hajléktalannal találkozni, bár itt-ott a belvárosi utcákon vagy parkokban előfordul, hogy ruhákkal és személyes tárgyakkal telerakott szatyrok és pakkok (esetleg bevásárlókocsik) mellett üldögél valaki a padon, az épületek tövében. Az ellátórendszer pedig gyorsan reagál.

– A fő probléma a szegénység, ennek legextrémebb formája a hajléktalanság – magyarázza Kurt Gutlederer. Arról beszélgetünk épp, hogy mi a hajléktalanná válás leggyakoribb oka: a kilakoltatás, a munka elvesztése, családi problémák, válás, esetleg valami más. Nem vitatja, hogy mindegyik említett gond közrejátszhat a folyamatban, de szerinte a kérdés mégis alapve­tően az, hogy valaki hozzá tud-e férni egy lakáshoz vagy sem. Bécs helyzete azért sajátos, mert rengeteg az önkormányzati bérlakás, és ezeket az ingatlanokat megfizethető áron kínálják. – Ha valaki az osztrák fővárosban hajléktalanná válik vagy ennek határára kerül, több lehetősége is van – folytatja az osztályvezető.

„Van ügyfélfogadás a Bécsi Szociális Alapnál, be lehet jönni, meg lehet beszélni a helyzetet, ha valaki a lakását nem tudja fenntartani vagy attól tart, hogy elveszíti azt, és az utcára kerül.” A Caritasnál is működik olyan központ, amit a nehéz helyzetbe került emberek felkereshetnek. Sőt Bécsben létrehoztak két, a kilakoltatások megelőzésével foglalkozó osztályt, ahová például akkor lehet bekopogni, ha a lakás bérbeadója felmondja a szerződést és a bírósági eljárás végén kirakja az illetőt az ingatlanból.

„Rendszeresen keresnek engem is” – erősíti meg az odafigyelésről szóló osztályvezetői beszámolót Richard, hozzátéve, hogy az utcán élők kapnak ételt, ruhát, és moshatnak is. „Mindig van egy hely, ahova mehetünk” – fogalmazott, bár szavai némiképp ellentmondanak annak, hogy éppen egy kopár tisztás közepén beszélhetünk egy otthonnak használt színes sátor tövében. A férfi ezzel vélhetően inkább ar­ra célzott, hogy még az is megtalálja az ellátások valamilyen formáját (mosási lehetőség, étkezés, tisztálkodás), aki épp az utcán él.

Nehéz sorsok

Valterral a Karlsplatz közelében találkoztunk. Az ősz hajú, szakállas férfi egy buszmegálló közelében lévő padon húzta meg magát. Németországban élt egy ideig, és bár korábban volt lakása, de azt az ingatlant le kellett bontani, így neki is mennie kellett. Utána szociális bérlakásokban élt, most viszont különféle jogvitákban nem tud dűlőre jutni a hatóságokkal – ez utóbbi alátámasztására rengeteg hivatalos iratot vesz elő, de az ügyeket egy rövid beszélgetés alatt nehéz átlátni. Azt viszont megtudjuk tőle, hogy őt is keresik időnként a szociális alaptól.

Ehhez persze az kell, hogy valaki elfogadja a helyzetét. A Stephansdom mellett például találkozunk egy idős hölggyel, aki nagy csomagjaival foglalja el a padot. Amikor megkérdezzük, hogy mióta él az utcán, azzal válaszol, hogy ő valójában nem hajléktalan. Akár igaza is lehet, csak épp nem ezt támasztja alá az a helyzet. Az életkörülményei bővebb kifejtésébe viszont nem akar belemenni.

– Azok, akik bejönnek hozzánk és segítséget kérnek, jól együttműködnek, de nyilván vannak olyan személyes történetek, sorsok, amelyek kihívást jelentenek – fogalmazott diplomatikusan Kurt Gutlederer. Sokszor lelki betegségek állnak a háttérben – mondja –, és ilyenkor az utcai szociális munkásainkra van szükség. Ám így is akadnak, akik a személyiségük miatt nem tudják igénybe venni a szolgáltatásainkat, részben ezeket az embereket láthatjuk az utcán – tette hozzá.

Két év vagy kevesebb

„Nem tudunk mindenkit ellátni, és nem csak az említett okok miatt, hanem azért is, mert vannak bizonyos feltételei a szolgáltatásoknak” – mondja Kurt Gutlederer. És hogy melyek ezek? Azon túl, hogy segítségre szorulónak kell lenni (ami nyilvánvalóan adott a legtöbb esetben), feltétel, hogy az illető Bécsben éljen, illetve, ha még van otthona, akkor oda legyen bejelentve. „A fő szabály, hogy annak tudunk lakhatást biztosítani, aki legalább két éve itt él, mégpedig életvitelszerűen. Ilyenkor világos a helyzet.”

De, mint megtudtuk, a két év sem kőbe vésett. Előfordulhat – mond konkrét példát –, hogy valaki a párját követte ide és csak 6 hónapot töltött Bécsben, de különváltak útjaik, és az egyik fél hajléktalanná válik. Ilyenkor alaposabban is megvizsgálják a körülményeket és „személyre szabottan” próbálnak segíteni, különféle ellátásokat, szolgáltatásokat felajánlani.

A Bécsi Szociális Alapnál mindig a megelőzés, a tanácsadás az első lépés, aki pedig már utcára került, azt felkeresik a szociális munkások és tájékoztatják arról, hogy milyen ellátásokat és támogatott lakhatási formákat vehetnek igénybe – sorolja precízen a lépéseket.

Nincs ingyen ebéd

Bécsben sem lehet a közterületeken élni, de ez egy általános, mindenkire vonatkozó előírás, és nem a hajléktalanok megrendszabályozása a célja. Előfordulhat az is, hogy valaki rend­őrt hív, mert úgy érzi, az otthona közelében „zaklatják” a hajléktalanok, de a rendőrség csak akkor lép közbe, ha valamilyen bűncselekményről van szó, különben a szociális munkásoké a terep, hiszen a hajléktalanság ténye nem rendészeti kérdés – reagál Kurt Gutlederer arra, hogy az osztrák fővárosban miként kezelik a fedélnélküliséget. (Magyarországon majdnem két éve hatályos az a rendelet, amely szabálysértésnek minősíti az életvitelszerű közterületen tartózkodást.) Arra a korábban megfogalmazott magyar javaslatra pedig, amely alapján éjszakára lezárták volna a nagyobb budapesti aluljárókat, hogy a hajléktalanok ne éjszakázzanak ott, úgy reagált: ilyen terv Bécsben elképzelhetetlen lenne.

A hajléktalanságról Ausztriában nincsenek politikai viták. Vannak olyanok, akik kábszerfüggők vagy büntetett előéletűek, de az élethelyzetük a szegénységgel függ össze, és ez vezethet el oda, hogy az illető függő lesz vagy hajléktalan. „A hajléktalanellátás intézményét itt alapve­tően­ egy biztonsági hálónak tekintjük, ami talán az utolsó kapaszkodó, ami azoknak segít, akik életük sok területén kudarcot vallottak” – fogalmaz.

A magyar szemmel nagyvonalú bécsi hajléktalanellátás nincs ingyen: tavaly 88 millió euróba (bő 30 milliárd forintba) kerültek a különféle programok, segélyek, ellátások. – A város állja a költségeket, és ezzel támogatja azt a biztonsági hálót, amit létrehozunk – fogalmazott Kurt Gutlederer.

A most éppen dolgozó, de még hajléktalanként élő Richard pedig arra a felvetésre, hogy az említett 1300 eurós jövedelméből tud-e félretenni, azzal válaszol: eddig nem volt munkája, így spórolni sem tudott, de talán most másként alakul. Majd hozzáteszi: „akár az is meg tud élni itt, aki nem dolgozik. Jó itt hajléktalannak lenni”.