Népszavazás-frász

A kormányon megint kitört a népszavazás-frász. Fél a népszavazástól, mint a tűztől, kivéve, ha ő indítja, az meg, ugyebár, legutóbb eredménytelen volt. Szóval már se így, se úgy nem fűlik hozzá a foguk.

Ha már fogak, a népszavazás-frász rosszabb, mint a fogfrász. Az is meggyötri a kisbabát és a családot, de pár hét alatt elmúlik. Ez meg már tíz éve tart. A kormányon ugyan nem mutatkozik a fogfrásznál szokásos nyálfolyás, ami nagy szerencse, mert maszkot eddig véletlenül se hordtak, anélkül meg rosszul venné ki magát a sajtótájékoztatókon. A fogfrász ezen felül a babánk étvágytalanságáról és nyűgösségéről ismerhető fel. A kormányunk étvágytalannak éppen nem mondható, de a nyűgösség jelei szembeszökőek. Gondoljunk csak a sértett külügyminiszter verbális ámokfutására a tiltott home office-tól a rendjén való jacht-office-on át a szakszervezetesdiig.

A népszavazás-frász fájdalmainak enyhítésére nem elegendő, ha a kormánynak csakis pépesített, turmixolt ételt adunk, ahogy kínlódó picinyünkkel tettük. Legális és korrupciós bevételeit nem is volna egyszerű pépesíteni. Csak az segít, ha a népszavazást megakadályozzák. Az izgága Táncsicstól ugyan úgy tudtuk, hogy „a nép szava Isten szava”, de a Bibliában meg az van, hogy Isten nevét szájadra hiába ne vedd.

Szóval a népszavazást el kell kerülni. Akár úgy, hogy az ég egy világon semmilyen kérdést nem engedélyeznek (végső esetben némi fizikai erő is bevethető a mozgósított kopaszok részéről), akár úgy, hogy végül a kormány inkább beadja a derekát, és maga vet véget a vasárnapi boltzárnak vagy a pénznyelő olimpiai terveknek. Még ez is jobb, mint ha az emberek ráéreznek a döntési szabadság ízére.

Azon nem is csodálkoztam, hogy a Választási Bizottság elutasította az MSZP népszavazási kezdeményezését a Balatonról és az élővizekről, a tó mészárostalanításáról. Az indoklás arcátlanságával mégis meg tudtak lepni. Miközben a kormány javában folytatja rablóháborúját az önkormányzatok ellen, a bizottság fideszes többsége nem átallott az önkormányzati tulajdon szentségére hivatkozni. Az arcpirító ötlet származhatott közvetlenül felsőbb helyről, de lehetett a Választási Iroda éléről nyugdíjba vonuló (küldött?) Pálffy Ilona hattyúdala is. (Hétszentség, hogy valami szép kitüntetés várja, amiért ilyen készségesen megnyitja az utat egy még nála is pálffyilonásabb, de újabb kilenc évre bebetonozható utód előtt.)

A kezdeményezők a szabadstrandok védelmében és a partmenti köztulajdon elidegenítési és beépítési tilalma fejében eleve az önkormányzatok állami kártalanítását javasolták. A kormány viszont nyakra-főre hozza a törvényeket a kártalanítás nélküli vagyon- és jövedelem-elkobzásról. Nem számít: a bizottság szerint az Alaptörvény garantálja az önkormányzatok tulajdonosi joggyakorlását, így aztán népszavazásról szó sem lehet. Az ég tudja, hogyan, de ugyanez az Alaptörvény behunyta fél szemét, amikor legutóbb az Országgyűlés elrabolhatóvá tett akár egy fél várost vagy falut is, ha ott milliárdos beruházás épül. A másik szemét már évekkel ezelőtt behunyta, amikor intézményeiktől, iskoláiktól fosztották meg az önkormányzatokat.

Mivel az Alaptörvény ily módon engedelmes kis Balázsként lehunyja kis szemét (mint tudjuk, „vele alszik a zümmögés”, lassan elalszik a jus murmurandi kedve is), a hírek szerint legközelebb a szakrendelőket veszik el az önkormányzatoktól.

Tamási Áron kedves darabot írt a szándékában ingadozó „hullámzó vőlegény”-ről. Nekünk nemcsak hullámzó értelmezésű Alaptörvényünk van, de miniszterelnökünk is maga a „hullámzó vőlegény”, ha a népszavazásra vonatkozó érzelmeiről van szó. Hol szereti, hol nem. 2007-ben és 2008-ban, a vizitdíjas referendumot kezdeményezve, még valósággal rajongott érte: „Az emberektől elvehetetlen jog, hogy bizonyos kérdésekben közvetlenül mondják meg, hogy mit akarnak”. A népszavazás „az erőszakmentes népi mozgalom legmagasabb rendű formája.” 2010-ben, amikor felmerült a készülő Alaptörvényről való népszavazás kérdése, fény derült vonzalma sajnálatos kihűlésére: „A parlamentáris hagyományt szeretném folytatni… ha elkezdünk népszavazást kiírni, mondjuk, az alkotmány kérdésében, akkor meg fogunk indulni az elnöki rendszer felé, és én nem szeretném ezt”.

Csapodár vőlegényünk azóta mintha kiszeretett volna a parlamentáris hagyományból is, istenem, van ilyen. Ám 2016-ban, amikor a Választási Irodára szégyent hozó kopasz-botrány után egy nappal, fedőakcióként gyorsan meghirdette a kvóta-népszavazást, szerelme a népszavazás iránt ismét fellobbant. Kiderült, hogy a hamu alatt eddig is izzott a parázs, a módszert most „jó szívvel ajánljuk másoknak is”, hiszen ez egy igazán demokratikus „európai dolog”.

Azóta persze megutáltuk Európát és a népszavazást is. Most ismét egy korábbi Orbán-nyilatkozat az aktuális: „A jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy bohócsipkát tegyenek a népszavazás fejére”.

Hát ne is. Különben is fogyóban a bohócsipka-készlet, állítólag kormánykörökből már felvásárolták. Valahogy csak jelezniük kell, legalább a tükör előtt, hogy ők sem gondolják komolyan ezt az egészet. Nem hülyék, csak játsszák.