Ötvenéves fejjel újság-előfizető lettem. Ismét, merthogy már gyerekként járattam a Búvárt (nem az Adrián jachtozók, hanem az amatőr biológusok szaklapja volt), meg a Magyar Horgászt, természetesen. A szüleim a Magyar Nemzetet és/vagy a Népszabadságot vették, mikor melyikben volt jobb a sportoldal, de házhoz jött a Nők Lapja, a Családi Lap meg a katolikus Új Ember is. Hogy később másképp alakult, arról részben az újságírás tehet – a szerkesztőségben a lapok többségét munkaeszközként megkapjuk –, részben pedig az Index, amely engem is elcsábított a költségmentes tartalomfogyasztás világába. (Bár már a 2000-es évek elején cikket írtam róla, hogy ahol nem fizetsz a tartalomért, ott olvasóként te magad válsz áruvá, és össze is számoltam vagy 30 felületet az akkori Index-címlapon, ami így vagy úgy pénzt próbált csinálni a látogatásomból.)
A közéleti hírfolyam a demokrácia egyik alap-infrastruktúrája, amelyhez mindenkinek hozzá kellene férnie. Csakhogy a hírtermelés és az információk ellenőrzése pénzbe kerül. Ráadásul olyan országban élek, ahol a kormány változatos eszközökkel gátolja a tőle függetlenül létrejött tartalmakhoz történő hozzáférést, amit olvasóként és újságíróként is kénytelen vagyok elszenvedni. Így hát lerovom én is a hír-adót, miközben az egyik kedvencemet, a fizetős HVG360-at egyszerre „gyűlölöm és szeretem” azért, mert a kétségkívül remek anyagai a fizetőfal miatt nem válnak a híráramlás és a közbeszéd részévé.
Azt az ellentmondást, hogy szabad ország nincs szabad sajtó nélkül, a kormánykritikus média pedig a miénkhez hasonló féldiktatúrákban könnyen megfosztható a hirdetési bevételeitől, rövid távon nem lehet máshogy áthidalni, mint azzal, hogy pénzt adunk azoknak a hír-iparosoknak, akik a közmédia helyett közszolgálati tartalmat gyártanak. De erősen tartok tőle, hogy ezt a luxust nálunk csak egy olyan szűk kisebbség tudja és akarja megengedni magának, amelyre az országos nyilvánosság, a megalapozott állampolgári döntésekhez szükséges széleskörű tájékozottság tartósan nem építhető.