Elfoglalták

A Színművészeti Egyetem barikáddá lett. Főként szimbolikusan persze, de szeptember első napján már fizikai értelemben is. Az ellenállás jelképe. A hallgatók tették azzá. Az intézmény egyik vezetője, aki társaival együtt korábban lemondott a pozíciójáról, arról beszélt, mennyire káros, ami történt, mert tovább élezi a magyar színházi élet kettészakítottságát. Sőt már nem csak kettészakítottságról van szó, hanem - mint a barikád megjelenése mutatja - valóságos háborúról.

Ez az egész engem mélységesen elszomorít. Értem én, hogy ha belemélyedünk a magyar színháztörténetbe, vagy mondjuk a Nemzeti Színház históriájába, állandóan beleütközünk a politikába, divatos kifejezéssel az ideológiába. És a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy ideje szintén harci tereppé vált. De éppen ettől érzem rendkívül kényelmetlenül magam. És még egyszer hangsúlyoznám: igyekszem túllépni a naivitáson. Ám mégis leírom, én szívesen nézek vizsgaelőadást a kaposvári, vagy éppen a budapesti színművészeti egyetemen. Örülök, ha írhatok róluk, a Népszava mindig is helyet adott a fiatalok munkáinak. Az viszont nagyon veszélyes és ingoványos terep, ha a fiatalok közé ilyen erővel lép be a hatalom elfoglalási szándéka, illetve ha szabadságharcossá kell lenniük ahhoz, hogy megvédjék a jogaikat.

Az egyetem egy másik korábbi vezetője azt mondta: ne a diákoktól várja bárki is, hogy megdöntsék a rendszert. Ezzel egyetértek, még akkor is, ha nagy öröm látni, ahogy bátran, önmagukat sem kímélve, igazi civil módon viselkednek több százan. Küzdenek az autonómiáért. Ez rendben van, csakhogy: hol van az a bizonyos határ? Meddig lehet és érdemes elmenni? Az egyetem új kuratóriumának elnöke azt hangoztatta, hogy a tanárok hergelték fel a diákokat. A Színház-és Filmművészeti Egyetem oktatói, vezetői valóban elindultak egy úton. Különböző eszközökkel tiltakoztak az alapítvánnyá alakítás ellen, illetve reagáltak rá, javasoltak, leveleztek.

Csakhogy, mint az a hétfői sajtótájékoztatójukon elhangzott, ezekre a javaslatokra, megjegyzésekre sorra a nem érkezett. Hiába javasoltak kurátorokat, felügyelőbizottsági tagokat, egy jelöltjüket sem fogadták el. A hatalom és annak mostani színházi letéteményesei úgy vélték, most bizony ők jönnek, az ő embereik, az ő döntéseik. Mondták azt is, harminc évig ti határoztatok meg mindent, ez eddig tartott, most ennek véget vetünk. Tették ezt politikai felhatalmazással, erővel, ha úgy tetszik, erőszakkal. Persze pénzt és sok mindent ígérve hozzá. Csak halkan kérdezem: ezen a szinten lehet-e még szó színházról vagy szakmáról? Igen logikus, hogy jönnek az újabb eszközök, a felmondások, a barikád. Én viszont aggódom, sőt féltem a hallgatókat és magunkat attól, hogy ezután mi lesz.

A Vas utcai intézménynek újra egyetemmé és színházzá kellene válnia. Ez a közös felelősségünk, a barikád különböző oldalán állóknak egyaránt. Ezt az egészet mi rontottuk el közösen, van, aki előbb, van, aki utóbb, ezért nekünk kell a békét is megkötnünk. Még akkor is, ha nagy a csábítás egymás elpusztítására.