Már azt találgatják, hogy ki lesz Lukasenko utódja

Elhúzódó agónia: a diktátor továbbra is erőszakkal akarja visszaszerezni hatalmát, ám erre mind kevesebb az esélye.

Bázisa gyengül, a rohamrendőrség még ki-kivonul, de képtelen visszaszerezni az utcát. A női felvonulásokkal szemben tehetetlenek a verőlegények. Sikertelen a kísérlet, hogy mozgósítsák a rezsim rajongótáborát, a rettegő „mély népet”.

Az államapparátus még csak hellyel-közzel szegült szembe a zsarnokkal, de a politikai manőverek, amelyeket az utóbbi időben elkezdtek, arra utalnak, hogy Lukasenkót a saját környezete próbálja kompromisszumra késztetni. Ezek ugyanis egzisztenciálisan veszélyeztetve érzik magukat. (Az ellenzék az utóbbi időben akciókat kezdett a parlamenti képviselők visszahívására. Ez lehetséges a szovjet típusú rendszerekben, és a nyolcvanas évek végén Magyaroroszágon is hatásos eszköz volt az ellenzék kezében.) A rezsim – feltehetően a Kreml nógatására - az alkotmányreform megoldást vette elő. Lukasenko levezényelné a jelenlegi tekintélyelvű centralizált rendszer „demokratizálását”, erről népszavazást rendezne, ami után új választásokat tartanának minden szinten. Ez megfelelhetne a Kremlnek is, vége lenne a politikai válságnak. Lukasenko távozhatna. A személyére szabott alkotmány reformjáról a Bátyka is beszél, de, aki ismeri ennek a 66 éves nárcisztikus, erőszakos, önhitt személynek a természetét, aligha hisz békés távozásában. Azt, hogy a Kreml a leváltását tervezi, Lukasenko is tudta. Ezért záratta börtönbe Viktor Babarikót, a Gazprom helyi bankjának volt főnökét és Szergej Tyihanovszkij videobloggert, s üldözte ki az országból Valerij Cepkalo üzletembert, volt diplomatát. Lukasenkónak meggyőződése, hogy mindhárom potenciális elnökjelöltet a Kreml mozgatta. Babariko és Tyihanovszkij továbbra is előzetesben van. Babariko bejelentette, hogy választási stábjával Együtt névvel politikai pártot alapítanak.

Marija Szadovszkaja-Komlacs belarusz újságíró, politikai elemző a brüsszeli Politico-nak írt elemzésében ezt a három jelöltet is felsorolja az „oroszbarát” csoportban. Szerinte feltételezhető, hogy jelöltetik magukat a rezsim un. hivatalos ellenzékének ruszofíljei: Oleg Gajdukovics a Liberális-Demokrata Párt elnöke és Elvira Mirszalimova, a Polgári Megegyezés nevű szervezet arca. Ezek mindketten az Oroszországgal való kapcsolatok még szorosabbá tételéért lépnek fel. A közvéleménykutatások szerint az oroszbarát attitűdök ugyan mélyponton vannak Belaruszban, de még mindig a lakosság 42 százaléka véli úgy, hogy jobb az országnak Oroszországgal fenntartani a szövetségi viszonyt, mint az EU-hoz közeledni.

Az „eurofílnek” nevezett nyugatos csoportba az elemző több korábban feltűnt – fáradt arcélű - politikust sorolt, így Andrej Szannyikov és Alekszandr Milinkevics elnökjelölteket, Anatolij Lebegykót, az Egyesült Polgári Párt elnökét. Ő ide sorolja Pavel Latusko korábbi kulturális minisztert és párizsi nagykövetet, aki a fehérorosz nyelven játszó minszki színház igazgatójaként állt ki a tüntetők mellett. A belaruszoknak ugyan csak 32 százaléka szeretné az országot az EU-ban látni, de a többségnek pozitív a képe az unióról. Szadovszkaja-Kolmacs úgy vélekedik, hogy egy EU-barát jelöltnek jó esélyei lehetnének az oroszbarát tábor egy részénél is, ha az unióval való kapcsolatok erősítése mellett kiállna az orosz kapcsolatok fenntartása mellett is. Különösen akkor – húzza alá az elemző -, ha az EU nem tenné a kapcsolatok javításának feltételévé az Oroszországgal való viszony leépítését.

Léteznek Belaruszban nacionalista, konzervatív, sőt oroszellenes erők is. Egyik ismert személyiségük Zenon Paznyak, vagy a most börtönbe került Pavel Szeverinyec. Társadalmi támogatottságuk azonban csekély, különösen mert gyakran hangoztatnak olyan konzervatív (pl. LMBTQ-ellenes) nézeteket, amelyek riasztják a városi, a belarusz kultúra és nyelv fontosságát pártoló közeget.

A mai belarusz rezsimben nincs állampárt – az állam maga a párt -, de nagyon lehetséges, hogy az állami apparátus ismert tagjai maguk is próbálkoznának indulni. Ilyen jelöltnek látják Szergej Rumas korábbi kormányfőt, vagy Vlagyimir Makej jelenlegi külügyminisztert. Egy „demokratikus Lukasenko” fenntartaná az orosz nyelv államnyelv szerepét, csak mérsékelten privatizálna, s nyilván nagyobb teret engedne a helyi demokráciának és a sajtószabadságnak. Ezt méltányolná az EU, Oroszország pedig megelégedne a nagyobb gazdasági jelenléttel és némi katonai biztosítékokkal.