Emmanuel Macron;Franciország;Kentaurbeszéd;Bejrút;

2020-09-05 12:00:00

Kentaurbeszéd – Kende Péter: Üstökös halad át Európa egén

Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába.

Lengyel Laci barátom kérésére ragadtam pennát, hogy mint régóta Párizsban élő és a nyugdíj-korhatárt is réges-rég maga mögött hagyó magyar és francia tollforgató, tömören felvázoljam, hogyan látom kelet-közép-európai szemmel a mai francia államvezetés politikai és emberi teljesítményét. Mint e sorok olvasói közül sokan bizonyára tudják, Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába. Programjában jelezte, hogy nem lesz sem jobboldali, sem baloldali, hanem minden államügyet a dolgok érdeme szerint fog kezelni, s a fennálló 5. Köztársaság teljes tiszteletében. Az 5. Köztársaságot Charles De Gaulle tábornok alapította 1958-ban, a 4. Köztársaság romjain. Macron e több mint fél évszázad óta fönnálló államrendszer 8. elnöke. A köztársaságok hosszú története francia földön 1792-ben kezdődött, azaz a nagy forradalom idején, s kisebb-nagyobb megszakításokkal mintegy negyed évezrede tart. 

Kormányzásának eddigi három évében Macron elnök, úgy hiszem, csalódást okozott a magyar ellenzéki erőknek, amelyek sokkal határozottabb fellépéseket vártak tőle az Orbán-rendszerrel szemben. Ez a várakozás nem volt indokolatlan, csupán azt a geopolitikai adottságot hagyta figyelmen kívül, hogy a Németországtól keletre fekvő kisállamok milyen szerény helyet foglalnak el Franciaország világhatalmi megfontolásaiban. Ezzel együtt Macron többször is éreztette, hogy Orbán Viktort a maga vétó-fenyegetődzéseivel nagyon is az EU ártalmai közé sorolja.

Macronnak mint európai politikusnak nem volt szerencséje, mert elnöki ciklusának még a feléig sem jutott el, amikor országa és kormányzata nyakába hullott a Covid-19. Ezt megelőzően egy-két merész reformtervével, pl. a nyugdíjrendszer egységesítését célzó törvényjavaslatával ugyan mozgásba hozta a politikai életet, de a „mozgás” többnyire tiltakozó tömegtüntetésekből állt, amelyeknek leszerelése csak a meglévő állapotok (szabályrendszerek) fönntartásával volt lehetséges. A franciáknak ugyanis erős hajlamuk van arra, hogy minden reformban addig szerzett jogaik megcsonkítását lássák. Ebben a helyzetben tört ki a Covid-válság, s azóta – vagyis a mai napig – a francia nyilvánosságban már nemigen esik szó a korábban meghirdetett nagy reformokról.

Volt azonban egy másik terület, ahol az ambiciózus fiatal elnök nagy energiái érvényesülni tudtak, ez pedig a külpolitika, ezen belül is Európa, még pontosabban az uniós intézmények területe. Macron azok közé tartozik, akik a legszigorúbban tartják magukat az Európai Unió alapját képező elvekhez és értékekhez, s ennek megfelelően értékelik az Orbán-Kaczyński-féle zsebdiktátorokat is. Macron igen hamar azt is észrevette, hogy Trump külpolitikai dilettantizmusa új lehetőségeket nyitott Európa előtt, így a német-francia szövetség már-már világhatalmi szerephez jutott. Elképzeléseihez Emmanuel Macron Angela Merkelben figyelmes és befolyásos partnert talált, aki még az eladósodást illető aggályain is túltette magát, hogy európai keretben és az Európai Bizottság (most éppen német) elnökének elgondolásait is követve, megvalósulhasson egy sok évre szóló közös gazdaságfejlesztési terv.

A szörnyű augusztusi libanoni katasztrófa Macronnak újabb alkalmat nyújtott arra, hogy személyes képességeit a világ előtt is kimutassa. Először is azonnal cselekedett, minden más nyugati vagy közel-keleti vezetőnél előbb. Másodszor, a robbanás másnapján (ez szó szerint értendő) Bejrútba repült, hogy Franciaország támogatásáról biztosítsa nemcsak a helyi vezetőket, hanem a kis ország népét is. Libanon nemcsak azért fontos a francia politika számára, mert történetileg francia alapítású, s nem is csak azért, mert jelentős részt francia nyelvű, hanem mert az elmúlt 75 évben ama nagyon-nagyon kisszámú közel-keleti és észak-afrikai ország közé tartozott, amely (nyugati értelemben) demokratikusan kormányozta magát. Macron, ahogy saját hazájában is, sohasem félt a köztereken tiltakozó tüntetők közé menni, hogy ingujjban és szinte minden rendőri kíséret nélkül próbálja az ott szorongó elégedetleneket a ráció erejével meggyőzni a vitatott reformtervek célszerűségéről és elkerülhetetlenségéről – ugyanígy Bejrútban sem habozott az utcákon tolongó kétségbeesett, máskülönben jórészt francia anyanyelvű férfiak és nők közé vegyülni és azzal nyugtatni őket, hogy vétlenül elszenvedett tragédiájukban a francia köztársaság is velük van, megérti kétségbeesésüket és megsegítésükhöz nemzetközi erőket is mozgósít. Pár nappal Macron villámlátogatása után már meg is indultak a francia segélyszállítmányok Libanonba.

2017-ben a francia nép csaknem kétharmados többséggel választotta elnökké Emmanuel Macron-t. Minden jel szerint ez a többség már nem áll fenn, de feleségemmel együtt mi továbbra is nagyra becsüljük az európai égboltnak ezt az üstökösét, s remélhetőnek tartjuk, hogy 2022-ben – ha más okból nem, de legalább politikai ellenfelei megosztottságának köszönhetően – megint elnökké választják őt. S még ha csalódnunk kellene, akkor is úgy gondoljuk, hogy a francia és az európai politikai életbe való berobbanásával Macron új dinamikát adott a liberális demokrata európai politikának, ami egyebek között azt is remélni engedi, hogy az Orbán-féle gyomnövények nem nőnek az égig.