Előfizetés

Kentaurbeszéd – Kende Péter: Üstökös halad át Európa egén

Kende Péter
Publikálás dátuma
2020.09.05. 12:00

Fotó: ETIENNE LAURENT / AFP
Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába.
Lengyel Laci barátom kérésére ragadtam pennát, hogy mint régóta Párizsban élő és a nyugdíj-korhatárt is réges-rég maga mögött hagyó magyar és francia tollforgató, tömören felvázoljam, hogyan látom kelet-közép-európai szemmel a mai francia államvezetés politikai és emberi teljesítményét. Mint e sorok olvasói közül sokan bizonyára tudják, Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába. Programjában jelezte, hogy nem lesz sem jobboldali, sem baloldali, hanem minden államügyet a dolgok érdeme szerint fog kezelni, s a fennálló 5. Köztársaság teljes tiszteletében. Az 5. Köztársaságot Charles De Gaulle tábornok alapította 1958-ban, a 4. Köztársaság romjain. Macron e több mint fél évszázad óta fönnálló államrendszer 8. elnöke. A köztársaságok hosszú története francia földön 1792-ben kezdődött, azaz a nagy forradalom idején, s kisebb-nagyobb megszakításokkal mintegy negyed évezrede tart.  Kormányzásának eddigi három évében Macron elnök, úgy hiszem, csalódást okozott a magyar ellenzéki erőknek, amelyek sokkal határozottabb fellépéseket vártak tőle az Orbán-rendszerrel szemben. Ez a várakozás nem volt indokolatlan, csupán azt a geopolitikai adottságot hagyta figyelmen kívül, hogy a Németországtól keletre fekvő kisállamok milyen szerény helyet foglalnak el Franciaország világhatalmi megfontolásaiban. Ezzel együtt Macron többször is éreztette, hogy Orbán Viktort a maga vétó-fenyegetődzéseivel nagyon is az EU ártalmai közé sorolja.
Macronnak mint európai politikusnak nem volt szerencséje, mert elnöki ciklusának még a feléig sem jutott el, amikor országa és kormányzata nyakába hullott a Covid-19. Ezt megelőzően egy-két merész reformtervével, pl. a nyugdíjrendszer egységesítését célzó törvényjavaslatával ugyan mozgásba hozta a politikai életet, de a „mozgás” többnyire tiltakozó tömegtüntetésekből állt, amelyeknek leszerelése csak a meglévő állapotok (szabályrendszerek) fönntartásával volt lehetséges. A franciáknak ugyanis erős hajlamuk van arra, hogy minden reformban addig szerzett jogaik megcsonkítását lássák. Ebben a helyzetben tört ki a Covid-válság, s azóta – vagyis a mai napig – a francia nyilvánosságban már nemigen esik szó a korábban meghirdetett nagy reformokról.
Volt azonban egy másik terület, ahol az ambiciózus fiatal elnök nagy energiái érvényesülni tudtak, ez pedig a külpolitika, ezen belül is Európa, még pontosabban az uniós intézmények területe. Macron azok közé tartozik, akik a legszigorúbban tartják magukat az Európai Unió alapját képező elvekhez és értékekhez, s ennek megfelelően értékelik az Orbán-Kaczyński-féle zsebdiktátorokat is. Macron igen hamar azt is észrevette, hogy Trump külpolitikai dilettantizmusa új lehetőségeket nyitott Európa előtt, így a német-francia szövetség már-már világhatalmi szerephez jutott. Elképzeléseihez Emmanuel Macron Angela Merkelben figyelmes és befolyásos partnert talált, aki még az eladósodást illető aggályain is túltette magát, hogy európai keretben és az Európai Bizottság (most éppen német) elnökének elgondolásait is követve, megvalósulhasson egy sok évre szóló közös gazdaságfejlesztési terv.
A szörnyű augusztusi libanoni katasztrófa Macronnak újabb alkalmat nyújtott arra, hogy személyes képességeit a világ előtt is kimutassa. Először is azonnal cselekedett, minden más nyugati vagy közel-keleti vezetőnél előbb. Másodszor, a robbanás másnapján (ez szó szerint értendő) Bejrútba repült, hogy Franciaország támogatásáról biztosítsa nemcsak a helyi vezetőket, hanem a kis ország népét is. Libanon nemcsak azért fontos a francia politika számára, mert történetileg francia alapítású, s nem is csak azért, mert jelentős részt francia nyelvű, hanem mert az elmúlt 75 évben ama nagyon-nagyon kisszámú közel-keleti és észak-afrikai ország közé tartozott, amely (nyugati értelemben) demokratikusan kormányozta magát. Macron, ahogy saját hazájában is, sohasem félt a köztereken tiltakozó tüntetők közé menni, hogy ingujjban és szinte minden rendőri kíséret nélkül próbálja az ott szorongó elégedetleneket a ráció erejével meggyőzni a vitatott reformtervek célszerűségéről és elkerülhetetlenségéről – ugyanígy Bejrútban sem habozott az utcákon tolongó kétségbeesett, máskülönben jórészt francia anyanyelvű férfiak és nők közé vegyülni és azzal nyugtatni őket, hogy vétlenül elszenvedett tragédiájukban a francia köztársaság is velük van, megérti kétségbeesésüket és megsegítésükhöz nemzetközi erőket is mozgósít. Pár nappal Macron villámlátogatása után már meg is indultak a francia segélyszállítmányok Libanonba.
2017-ben a francia nép csaknem kétharmados többséggel választotta elnökké Emmanuel Macron-t. Minden jel szerint ez a többség már nem áll fenn, de feleségemmel együtt mi továbbra is nagyra becsüljük az európai égboltnak ezt az üstökösét, s remélhetőnek tartjuk, hogy 2022-ben – ha más okból nem, de legalább politikai ellenfelei megosztottságának köszönhetően – megint elnökké választják őt. S még ha csalódnunk kellene, akkor is úgy gondoljuk, hogy a francia és az európai politikai életbe való berobbanásával Macron új dinamikát adott a liberális demokrata európai politikának, ami egyebek között azt is remélni engedi, hogy az Orbán-féle gyomnövények nem nőnek az égig.                                     

A kocka el van vetve

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.08.30. 16:45

Fotó: NELSON ALMEIDA / AFP
„Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk.”
Emlékszem, egyszer úgy tizenévesen annyira felmérgelődtem azon, hogy egy színnél sehogy sem tudok többet kirakni a Rubik-kockán, hogy felmerült bennem: levakarom azokat a makacs matricákat, és a megfelelő helyre ragasztom vissza, hogy meglegyen végre a várva várt sikerélmény. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis beláttam, hogy csalás árán mégsem lesz az igazi a diadal. Talán senki sem veszi észre, de én tudni fogom, és az a legrosszabb. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom, akik nem tudják másodpercek alatt, háttal vagy akár a víz alatt is kirakni az emberi logika akkori legnagyobb kihívását. Az unokatestvérem egyszer azzal dicsekedett el, hogy ő lábbal is kirakja, méghozzá egy óra alatt. Azonnal fogadást kötöttünk, a tét egy Verne-könyv volt a másik kollekciójából. Ez véresen komoly volt, ugyanis akkoriban nemes küzdelem és rivalizálás folyt köztünk: ki tud minél több művet összegyűjteni a kedvenc szerzőnktől. Fej fej mellett haladt a verseny, és ebben a helyzetben egy címet elcsenni az ellenféltől komoly előnnyel kecsegtetett. Izgatottan fogtunk hát neki a dolognak, ő feltelepedett a kanapéra és csupasz lábbal megfontoltan kezdte ide-oda tekergetni a kockát. Én bűvölten, lélegzetvisszafojtva figyeltem a produkciót. Nagyon drukkoltam, hogy kudarcot valljon, amit egyébként teljesen természetesnek tűnt. Már háromnegyed óra is eltelt, s a színek vészesen kezdtek összeállni, de még mindig nem a megfelelő mértékben. Ekkor csöngött a telefon, kirohantam az előszobába, hogy felvegyem, de már a beszélgetés alatt láttam a tükörben, hogy az unokatestvérem bizony felvette a kockát és kézzel kezdte forgatgatni. Csalás, üvöltöttem, és lecsapva a kagylót berontottam. (A lángban álló szigettenger bánta a dolgot, amit én addig sehogy sem tudtam megszerezni.) Elismerte a vereséget, majd kissé megvető arccal befejezte a kirakást, és odatette elém. Már akkor világos volt, hogy az igazi győztes nem én vagyok. Most Dusival próbálom bepótolni azt, ami bő harminc éve nem sikerül. Születésnapjára kapta a kockát, és én, mintegy megerősítve szellemi alfahím szerepemet, azonnal ki is raktam neki egy színt, amit ő kellő csodálkozással és tisztelettel könyvelt el. Igen ám, csak eltelt pár hét, s kezdte kérni, hogy rakjuk ki az összeset, mégiscsak az a cél, nem? Így aztán elkezdtünk közösen olyan videókat nézni a neten, amelyen elmagyarázzák a dolog lényegét. (Még szerencse, hogy nem tud olvasni, mert olyan címek alatt futnak, hogy: A kocka kirakása amatőröknek, lassan, hogy mindenki értse; Ezt még te sem tudod elhibázni; A legügyetlenebbeknek is menni fog.) Rátapadunk a képernyőre, egymás kezéből kapdossuk ki a kockát, s próbáljuk tartani a lépéseket. Sok nemes kudarc kíséri az utunkat, én ilyenkor a munkámra hivatkozva lelépek, így leplezve a csalódottságomat, hogy még így se sikerül. Ő is mérgelődik ilyenkor, dühösen csavargatja ide-oda a kockát, még bele is pirul a méregbe, és persze a sírás kerülgeti, aztán bekap valamit, és negyedóra után folytatja. Csodálom a kitartását. Mert nem is a győzelem ilyenkor a legfontosabb, hallom magamban az amerikai filmek bölcs és karcos hangú narrátorát, hanem hogy mit kezd a törvényszerű vereségekkel. A teniszedzője is épp ezt emelte ki egyébként: tud veszteni. Vagyis nem dől benne össze a világ, amikor Balázs pedagógia okokból nem mindig hagyja nyerni a rögtönzött mérkőzéseken. Dusi nem vonul le a pályáról durcásan, nem akarja abbahagyni egy életre, hanem vidáman visszavágót kér. Egy másik tanítványán viszont már látszik, teszi hozzá az edző, hogy pont ez fogja hátráltatni: egyszerűen képtelen elfogadni a vereséget. Hiába van tehetsége a teniszhez, mert olyan szinten kiborul, hogy nem lehet folytatni az órát. Szinte terápia kell ahhoz, hogy újra ütőt vegyen a kezébe. Azt azért nem mesélem (még) el Dusinak, hogy közös példaképünk, a teniszpálya hűvös zsenije, Federer sem tudta elviselni a vereséget fiatalabb korábban. Sírt, szitkozódott, ütőt csapkodott, hisztizett. Az akkori edzője halála és mély szégyenérzet kellett ahhoz, hogy később ő legyen a sportág pókerarca. Mármint a pályán. És meccs alatt. Utána már mindent lehet, örömkönnyekkel zokogni a pályán, vagy önmagunkat szidni hangosan a mosdóban. De aztán egyre kevesebbet kellett káromolnia magát, mert a vereségek után győzni is megtanult. A sorrendet néha nem lehet megfordítani. Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk. Ilyenkor egymást vigasztaljuk, finom falatokkal tompítjuk a vereség ízét, s ő közben nevetve meséli el a nejemnek újra és újra, hogy én gyermekkoromban bizony át akartam ragasztgatni a matricákat. Anya, képzeld el! – visítja, s olyan őszintén kacag rajtam, hogy tudom teljesen mindegy már, hogy győzelemre született-e (ahogy az ostoba amcsi filmek képzelik el a sikeres emberek életet), vagy egyik vereség jön majd a másik után. Mindegy, mert ez együtt úgyis egy kerek életet tesz majd ki. Már ha a sors is belemegy egy jó kis visszavágóba.

A karanténlét otthonai

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.08.30. 15:55

Fotó: HBO GO
Az Otthonnak szerencsére sikerült minimalizálnia a kényszerű kényszeredettségeket. Egyrészt a sorozatszerkezet biztosítja, hogy az epizódok ne tapossanak egymás lábára, hanem időben elválva, egyedi vonásaikat kidomborítva jelenjenek meg. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a téma mindannyiunk közös élménye.
A piacgazdaság logikája szerint a koronavírus-járvány egy nagy üzleti lehetőség. Ha nem lenne az, mi ösztönözné az egészségügyi eszközgyártókat, hogy ontsák a maszkokat tucatnyi változatban, a nagykereskedelmi készletek felhalmozását lélegeztetőgépből, a gyógyszercégek lázas igyekezetét a nyerő vakcina kifejlesztésére? De sebaj, a lényeg a „melléktermék”: vannak védőeszközeink és lesznek oltóanyagaink. Ha így, akkor így. Azzal már furcsább szembesülni, hogy a helyzetben kulturális biznisz is lehet. Hiszen leáll a filmgyártás, bezárnak a színház- és koncerttermek. Igen, de ott vannak a tévécsatornák és a nagy internetes műsorszolgáltatók. Karanténlét? Remek! Hiperaktuális, folyamatos jelen idejű téma, mindenki érti-éli, miről van szó. Szokatlan, drámai helyzet, hirtelen változó életmód, átalakuló viszonyok, kis önvizsgálat. És mindez lakásokba zártan! Olcsó, eladható és még fontos is. Nyomassuk! És nyomatják. Mi március közepén zárkóztunk be, és egy hónap múlva az RTL Klub már be is mutatta karanténsorozatát Segítség! Itthon vagyok! címmel. Pitty-patty, tessék. És semmivel sem volt gagyibb, mint a többi epizódhalmozó vígjátékocska. Ezek után nem meglepő, hogy az HBO is gyorsan ráindult a vírusbulira. Agytrösztjei természetesen tisztában voltak vele, hogy pár hét alatt nem lehet összehozni valami nagy, világjáró produkciót. Ezért a csatorna a független film szellemiségéhez, gyártási paramétereihez fordult segítségért. És hogy legyen hab is a tortán, nemzeti filmkultúrák jeles rendezőihez. Április környékén felkérték őket, csináljanak kedvük szerint rövidfilmeket a karanténvilágról. Szigorúan betartva a korlátozó védekezési előírásokat. Vagyis a lehető legkevesebb eszközzel. Méregolcsón. Viszont dolgozhatnak, kapnak anyagi „segélyt”, tévé- és netközönség százezrei biztosítva. És megszületett az Otthon című vándorsorozat. A tematikus antológia (vagy szkeccsfilm) a filmművészetben is afféle reprezentációs dísztermék. A Húszévesek szerelmétől a Magyarország 2011-ig. Megszületésük az üzenet: a művészeti terület tisztelt tagjai, nemes cél érdekében, közösen állnak ki a vetítővászonra. Munkáik azonban ritkán mutatnak fel valamit kézjegyük gesztusértékén túl. Ügyet szolgálnak, de az nem saját művészi ügyük. Az Otthonnak szerencsére sikerült minimalizálnia a kényszerű kényszeredettségeket. Egyrészt a sorozatszerkezet biztosítja, hogy az epizódok ne tapossanak egymás lábára, hanem időben elválva, egyedi vonásaikat kidomborítva jelenjenek meg. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a téma mindannyiunk közös élménye. Az alkotóknak nem kell valahogy belemerülniük, mert bennük is lélegzik napról-napra. A járványhelyzet, a karanténba zártság ma megkerülhetetlen lelki-szellemi kihívás. A fenyegetés erőssége szerinti regionális hangsúlyeltolódásokkal. Utóbbiak érzékeltetését jól szolgálja, hogy a sorozatnak nemzeti változatai vannak. Egyelőre három tekinthető meg az HBO GO-n. Az ötrészes spanyol kiadást nyomasztó hangulat, szorongó életérzés uralja. Hitelesen, hiszen a járvány pusztító erővel tört rá az országra. A bezártság itt a filmkészítési technikát a végletekig, néhány együtt élő szereplőre és mobiltelefon-kamerára minimalizálta. A házak tetőtere az egyetlen lehetséges külső helyszín. A lakásokban tengődés ismétlődő motívumokkal telik, főzés, médiába bámulás, taps az orvosoknak… És végtelennek tűnő ön- és társemésztés, távolodás-közeledés, feszítő bizonytalanság. Pontos állapotrajz, a bénultság lezárja az utat a mélységek felé. Megrázóan vergődő, csikorgó, hit nélküli filmek. Egyedül Paula Ortiz munkája, amelyben két barátnő gyúrja, vigasztalja egymást a leszbikus kapcsolat öröméig, talál rést a remény fényei felé. A lengyel változat tizennégy etűdből áll, s mivel enyhébb járványhelyzetben született, jóval elvontabb, cizelláltabb. Igazi art-filmes levegővétel, sokféle hangütéssel, formával. Szinte az összes alkotó a járványhelyzet szimbolikáját próbálja megragadni. A tízperces időkorlát az egyszerű, világos szerkezetű nekirugaszkodásoknak kedvezett. Renata Gąsiorowska szellemes animációja anyai melegségű tojásburok-létnek vizionálja a karantént, Małgorzata Szumowska és Michał Englert munkájában egy fiú ablakkerettel bolyong a természetben, az új hullán veteránja, Jerzy Skolimowski életünk kihalt helyszíneit láttatja emlékhangjaikkal, míg Andrzej Dragan luciferi figurával mondatja el Czesław Miłosz Ének a világ végéről című versét az apokalipszis érzékelhetetlen eljöveteléről. A koronavírus eddig Finnországban nem okozott nagy drámát, bár aggasztó számokkal jelent meg. A finn Otthon-sorozat hét kisjátékfilmje az óvatos megkönnyebbülés, egyfajta tavaszias útkeresés lélegzése. A legemlékezetesebb epizódok Alli Haapasalo, Aleksi Salmenperä és Mika Kurvinen munkái, belső újjászületésről, emberek közeledéséről szólnak. Új otthonunk karjait a természet felé kitárva. A zöld poézis tiszta levegője a változás reményét árasztja. Másképp kéne folytatni, és talán most lehetne másképp folytatni. Hátha megszületik egy Új élet sorozat.