Előfizetés

A kocka el van vetve

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.08.30. 16:45

Fotó: NELSON ALMEIDA / AFP
„Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk.”
Emlékszem, egyszer úgy tizenévesen annyira felmérgelődtem azon, hogy egy színnél sehogy sem tudok többet kirakni a Rubik-kockán, hogy felmerült bennem: levakarom azokat a makacs matricákat, és a megfelelő helyre ragasztom vissza, hogy meglegyen végre a várva várt sikerélmény. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis beláttam, hogy csalás árán mégsem lesz az igazi a diadal. Talán senki sem veszi észre, de én tudni fogom, és az a legrosszabb. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom, akik nem tudják másodpercek alatt, háttal vagy akár a víz alatt is kirakni az emberi logika akkori legnagyobb kihívását. Az unokatestvérem egyszer azzal dicsekedett el, hogy ő lábbal is kirakja, méghozzá egy óra alatt. Azonnal fogadást kötöttünk, a tét egy Verne-könyv volt a másik kollekciójából. Ez véresen komoly volt, ugyanis akkoriban nemes küzdelem és rivalizálás folyt köztünk: ki tud minél több művet összegyűjteni a kedvenc szerzőnktől. Fej fej mellett haladt a verseny, és ebben a helyzetben egy címet elcsenni az ellenféltől komoly előnnyel kecsegtetett. Izgatottan fogtunk hát neki a dolognak, ő feltelepedett a kanapéra és csupasz lábbal megfontoltan kezdte ide-oda tekergetni a kockát. Én bűvölten, lélegzetvisszafojtva figyeltem a produkciót. Nagyon drukkoltam, hogy kudarcot valljon, amit egyébként teljesen természetesnek tűnt. Már háromnegyed óra is eltelt, s a színek vészesen kezdtek összeállni, de még mindig nem a megfelelő mértékben. Ekkor csöngött a telefon, kirohantam az előszobába, hogy felvegyem, de már a beszélgetés alatt láttam a tükörben, hogy az unokatestvérem bizony felvette a kockát és kézzel kezdte forgatgatni. Csalás, üvöltöttem, és lecsapva a kagylót berontottam. (A lángban álló szigettenger bánta a dolgot, amit én addig sehogy sem tudtam megszerezni.) Elismerte a vereséget, majd kissé megvető arccal befejezte a kirakást, és odatette elém. Már akkor világos volt, hogy az igazi győztes nem én vagyok. Most Dusival próbálom bepótolni azt, ami bő harminc éve nem sikerül. Születésnapjára kapta a kockát, és én, mintegy megerősítve szellemi alfahím szerepemet, azonnal ki is raktam neki egy színt, amit ő kellő csodálkozással és tisztelettel könyvelt el. Igen ám, csak eltelt pár hét, s kezdte kérni, hogy rakjuk ki az összeset, mégiscsak az a cél, nem? Így aztán elkezdtünk közösen olyan videókat nézni a neten, amelyen elmagyarázzák a dolog lényegét. (Még szerencse, hogy nem tud olvasni, mert olyan címek alatt futnak, hogy: A kocka kirakása amatőröknek, lassan, hogy mindenki értse; Ezt még te sem tudod elhibázni; A legügyetlenebbeknek is menni fog.) Rátapadunk a képernyőre, egymás kezéből kapdossuk ki a kockát, s próbáljuk tartani a lépéseket. Sok nemes kudarc kíséri az utunkat, én ilyenkor a munkámra hivatkozva lelépek, így leplezve a csalódottságomat, hogy még így se sikerül. Ő is mérgelődik ilyenkor, dühösen csavargatja ide-oda a kockát, még bele is pirul a méregbe, és persze a sírás kerülgeti, aztán bekap valamit, és negyedóra után folytatja. Csodálom a kitartását. Mert nem is a győzelem ilyenkor a legfontosabb, hallom magamban az amerikai filmek bölcs és karcos hangú narrátorát, hanem hogy mit kezd a törvényszerű vereségekkel. A teniszedzője is épp ezt emelte ki egyébként: tud veszteni. Vagyis nem dől benne össze a világ, amikor Balázs pedagógia okokból nem mindig hagyja nyerni a rögtönzött mérkőzéseken. Dusi nem vonul le a pályáról durcásan, nem akarja abbahagyni egy életre, hanem vidáman visszavágót kér. Egy másik tanítványán viszont már látszik, teszi hozzá az edző, hogy pont ez fogja hátráltatni: egyszerűen képtelen elfogadni a vereséget. Hiába van tehetsége a teniszhez, mert olyan szinten kiborul, hogy nem lehet folytatni az órát. Szinte terápia kell ahhoz, hogy újra ütőt vegyen a kezébe. Azt azért nem mesélem (még) el Dusinak, hogy közös példaképünk, a teniszpálya hűvös zsenije, Federer sem tudta elviselni a vereséget fiatalabb korábban. Sírt, szitkozódott, ütőt csapkodott, hisztizett. Az akkori edzője halála és mély szégyenérzet kellett ahhoz, hogy később ő legyen a sportág pókerarca. Mármint a pályán. És meccs alatt. Utána már mindent lehet, örömkönnyekkel zokogni a pályán, vagy önmagunkat szidni hangosan a mosdóban. De aztán egyre kevesebbet kellett káromolnia magát, mert a vereségek után győzni is megtanult. A sorrendet néha nem lehet megfordítani. Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk. Ilyenkor egymást vigasztaljuk, finom falatokkal tompítjuk a vereség ízét, s ő közben nevetve meséli el a nejemnek újra és újra, hogy én gyermekkoromban bizony át akartam ragasztgatni a matricákat. Anya, képzeld el! – visítja, s olyan őszintén kacag rajtam, hogy tudom teljesen mindegy már, hogy győzelemre született-e (ahogy az ostoba amcsi filmek képzelik el a sikeres emberek életet), vagy egyik vereség jön majd a másik után. Mindegy, mert ez együtt úgyis egy kerek életet tesz majd ki. Már ha a sors is belemegy egy jó kis visszavágóba.

A karanténlét otthonai

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.08.30. 15:55

Fotó: HBO GO
Az Otthonnak szerencsére sikerült minimalizálnia a kényszerű kényszeredettségeket. Egyrészt a sorozatszerkezet biztosítja, hogy az epizódok ne tapossanak egymás lábára, hanem időben elválva, egyedi vonásaikat kidomborítva jelenjenek meg. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a téma mindannyiunk közös élménye.
A piacgazdaság logikája szerint a koronavírus-járvány egy nagy üzleti lehetőség. Ha nem lenne az, mi ösztönözné az egészségügyi eszközgyártókat, hogy ontsák a maszkokat tucatnyi változatban, a nagykereskedelmi készletek felhalmozását lélegeztetőgépből, a gyógyszercégek lázas igyekezetét a nyerő vakcina kifejlesztésére? De sebaj, a lényeg a „melléktermék”: vannak védőeszközeink és lesznek oltóanyagaink. Ha így, akkor így. Azzal már furcsább szembesülni, hogy a helyzetben kulturális biznisz is lehet. Hiszen leáll a filmgyártás, bezárnak a színház- és koncerttermek. Igen, de ott vannak a tévécsatornák és a nagy internetes műsorszolgáltatók. Karanténlét? Remek! Hiperaktuális, folyamatos jelen idejű téma, mindenki érti-éli, miről van szó. Szokatlan, drámai helyzet, hirtelen változó életmód, átalakuló viszonyok, kis önvizsgálat. És mindez lakásokba zártan! Olcsó, eladható és még fontos is. Nyomassuk! És nyomatják. Mi március közepén zárkóztunk be, és egy hónap múlva az RTL Klub már be is mutatta karanténsorozatát Segítség! Itthon vagyok! címmel. Pitty-patty, tessék. És semmivel sem volt gagyibb, mint a többi epizódhalmozó vígjátékocska. Ezek után nem meglepő, hogy az HBO is gyorsan ráindult a vírusbulira. Agytrösztjei természetesen tisztában voltak vele, hogy pár hét alatt nem lehet összehozni valami nagy, világjáró produkciót. Ezért a csatorna a független film szellemiségéhez, gyártási paramétereihez fordult segítségért. És hogy legyen hab is a tortán, nemzeti filmkultúrák jeles rendezőihez. Április környékén felkérték őket, csináljanak kedvük szerint rövidfilmeket a karanténvilágról. Szigorúan betartva a korlátozó védekezési előírásokat. Vagyis a lehető legkevesebb eszközzel. Méregolcsón. Viszont dolgozhatnak, kapnak anyagi „segélyt”, tévé- és netközönség százezrei biztosítva. És megszületett az Otthon című vándorsorozat. A tematikus antológia (vagy szkeccsfilm) a filmművészetben is afféle reprezentációs dísztermék. A Húszévesek szerelmétől a Magyarország 2011-ig. Megszületésük az üzenet: a művészeti terület tisztelt tagjai, nemes cél érdekében, közösen állnak ki a vetítővászonra. Munkáik azonban ritkán mutatnak fel valamit kézjegyük gesztusértékén túl. Ügyet szolgálnak, de az nem saját művészi ügyük. Az Otthonnak szerencsére sikerült minimalizálnia a kényszerű kényszeredettségeket. Egyrészt a sorozatszerkezet biztosítja, hogy az epizódok ne tapossanak egymás lábára, hanem időben elválva, egyedi vonásaikat kidomborítva jelenjenek meg. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a téma mindannyiunk közös élménye. Az alkotóknak nem kell valahogy belemerülniük, mert bennük is lélegzik napról-napra. A járványhelyzet, a karanténba zártság ma megkerülhetetlen lelki-szellemi kihívás. A fenyegetés erőssége szerinti regionális hangsúlyeltolódásokkal. Utóbbiak érzékeltetését jól szolgálja, hogy a sorozatnak nemzeti változatai vannak. Egyelőre három tekinthető meg az HBO GO-n. Az ötrészes spanyol kiadást nyomasztó hangulat, szorongó életérzés uralja. Hitelesen, hiszen a járvány pusztító erővel tört rá az országra. A bezártság itt a filmkészítési technikát a végletekig, néhány együtt élő szereplőre és mobiltelefon-kamerára minimalizálta. A házak tetőtere az egyetlen lehetséges külső helyszín. A lakásokban tengődés ismétlődő motívumokkal telik, főzés, médiába bámulás, taps az orvosoknak… És végtelennek tűnő ön- és társemésztés, távolodás-közeledés, feszítő bizonytalanság. Pontos állapotrajz, a bénultság lezárja az utat a mélységek felé. Megrázóan vergődő, csikorgó, hit nélküli filmek. Egyedül Paula Ortiz munkája, amelyben két barátnő gyúrja, vigasztalja egymást a leszbikus kapcsolat öröméig, talál rést a remény fényei felé. A lengyel változat tizennégy etűdből áll, s mivel enyhébb járványhelyzetben született, jóval elvontabb, cizelláltabb. Igazi art-filmes levegővétel, sokféle hangütéssel, formával. Szinte az összes alkotó a járványhelyzet szimbolikáját próbálja megragadni. A tízperces időkorlát az egyszerű, világos szerkezetű nekirugaszkodásoknak kedvezett. Renata Gąsiorowska szellemes animációja anyai melegségű tojásburok-létnek vizionálja a karantént, Małgorzata Szumowska és Michał Englert munkájában egy fiú ablakkerettel bolyong a természetben, az új hullán veteránja, Jerzy Skolimowski életünk kihalt helyszíneit láttatja emlékhangjaikkal, míg Andrzej Dragan luciferi figurával mondatja el Czesław Miłosz Ének a világ végéről című versét az apokalipszis érzékelhetetlen eljöveteléről. A koronavírus eddig Finnországban nem okozott nagy drámát, bár aggasztó számokkal jelent meg. A finn Otthon-sorozat hét kisjátékfilmje az óvatos megkönnyebbülés, egyfajta tavaszias útkeresés lélegzése. A legemlékezetesebb epizódok Alli Haapasalo, Aleksi Salmenperä és Mika Kurvinen munkái, belső újjászületésről, emberek közeledéséről szólnak. Új otthonunk karjait a természet felé kitárva. A zöld poézis tiszta levegője a változás reményét árasztja. Másképp kéne folytatni, és talán most lehetne másképp folytatni. Hátha megszületik egy Új élet sorozat.

„Nem igazán vidám ez a barakk”

Székely Anna
Publikálás dátuma
2020.08.30. 15:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Manapság heves viták tárgyát képezi, milyen hatást gyakorolnak a politikai változások a társadalomra. Valuch Tibor történész hosszú évek óta tanulmányozza és elemzi a jelenkori magyar társadalom állapotát. A mai rendszert formális demokratikus elemekkel rendelkező, klientúrás autokrata berendezkedésnek tartja.
Milyen túlélési stratégiák alakultak ki Magyarországon az egyes társadalmi csoportoknál 2010 óta? Az elmúlt egy évtizedben láthatóan erősödött az alkalmazkodási kényszer és a politikai dezintegrációs nyomás, ami sokakban előhívta a Kádár-korszakbeli politikai közömbösség reflexeit. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy a 2008-as pénzügyi válság hatásai a 2010-es évek közepéig elhúzódtak, a túlélés, a megélhetés kényszere érthető alapelvként működött. A politikai hatalom túlterjeszkedése, a függőségek rendszerének újraépítése, a jog előtti egyenlőtlenség mindennapos tapasztalattá vált és ez sokakban elültette a „most ez van, ezzel kell együtt élni” gondolkodásmódját. A legszegényebbek berendezkedtek a segély-közmunka-feketemunka túlélési stratégiájára. A gyengülő középrétegek kiszolgáltatottak, és autonómiájuk hiánya okán nemigen képesek a polgári közép feladatainak ellátására. A gazdasági elit egy része pedig erősen politikafüggővé vált.
Mi az a mentalitás, ami ezeket az életstratégiákat előhívja? Ami a Horthy-érából eredően a Kádár-korban erősödött meg és a mai, szintén vezér-központú magyar társadalmat is jellemzi? Az elmúlt egy évszázad magyar történelmében nagyon gyakoriak voltak a sokszor ellentétes irányú változások és rendszerváltások, amelyek állandó alkalmazkodási kényszert, társadalmi bizonytalanságot és bizalmatlanságot alakítottak ki és tartottak fenn. Ennek a száz évnek a nagyobbik részét a magyar társadalom valamilyen autoriter vagy diktatórikus hatalmi rendszerben töltötte. Ebből következően egyrészt erős maradt a politikától való távolságtartás, másrészt alattvalói attitűdök alakultak ki. A polgárok ugyan formálisan rendelkeztek jogokkal, de nem tudtak vagy nem akartak élni velük. Ma is érződik, hogy nagyon ritka volt a sikeres, autonóm társadalmi önszerveződés, és nem épült be a közös tudatba a társadalmi szolidaritásra alapozott közös fellépés, az érdekképviseleti vagy politikai megmozdulás élménye és tapasztalata. Részben ebből is ered, hogy a magyar társadalom egyes csoportjaiban időről-időre nagy igény volt és van az erősnek és tekintélyesnek tartott, önmagát egyetlen politikai lehetőségként megjelenítő „vezér” irányítására.

Az a rendszer, azok a társadalmi körülmények, az a múltba révedő közhangulat, amit a mai kormányzat teremtett, miben korlátozza leginkább az embereket? A jelenlegi politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok, szándékok alapvetően a függőségi rendszerek és alrendszerek kialakítását, tartóssá tételét, a társadalom politikai-hatalmi kiszolgáltatottságának megerősítését szolgálják. Bár a hatalmon lévőknek 2010-ben megvolt a lehetőségük és a felhatalmazásuk, hogy egy modern, polgári, a jogot, a demokratikus alapelveket, intézményeket tiszteletben tartó, társadalmi viszonyrendszert és egy patriotizmusra alapozott nemzeti jövőképet alakítsanak ki, nem ezt tették. Ma ugyanúgy ellenvéleményt nem tűrő hatalom van uralmon, mint a Kádár-korban, viszont az új technológia, no meg a kínálat növekedése rabul ejt: hétvégi telek helyett Adria, Trabant helyett nyugati autók, lakótelepek helyett gigantikus lakóparkok. Nem egy vidám barakkban élünk megint? Ha arra gondolok, hogy hol tarthatnánk ma, abban az esetben, ha a rendszerváltást követő politikai elitcsoportok képesek lettek volna egy világos, alapelveiben politikai ciklusoktól független, modern Magyarország víziójának a kidolgozására és bele is fogtak volna ennek stratégiai megvalósításába, akkor azt kell mondanom, hogy bizony nem igazán vidám ez a barakk. De ugyanez a következtetés, ha ma a hatalmi oldalról folyamatosan egyirányúsított és korlátozott nyilvánosságra tekintek, vagy a csak szavakban modernizált egészségügyre. A köz- és felsőoktatást valamint a tudományos kutatást is lebecsülik, látszat-átszervezésekkel kezelik, holott az infokommunikációs gazdaság korszakában minden sikeres társadalomnak ezek teremtik meg az alapját. S bár a járvány előtti növekvő munkaerőhiány az utóbbi években kikényszerítette az EU-s átlagban igen alacsony magyar bérszínvonal emelkedését, még mindig messze vagyunk a normalitástól és továbbra is lemaradásban a velünk egyidőben rendszert váltott egykori szovjet-blokk országainak jelentős részétől is. S arról sem szabad elfeledkezni, hogy a szegénység tartalma és szintjei is változtak az elmúlt évtizedekben.
Valuch Tibor történész
Történész szemmel nézve, miért nem sikerült megoldani egyetlen kormányzatnak sem eddig az égető cigánykérdést? Abban, hogy csak rész- és átmeneti megoldások születtek, vagy inkább a megoldatlanság állandósult, nyilván felelőssége van a többségnek is, a kisebbségnek is, de mindenképpen a vezetőknek. A legfontosabb ok talán az, hogy az elmúlt száz év magyar történelmének egyik meghatározó eleme az ismétlődő bűnbak-képzés, az ellenségkeresés és a megtalált ellenség felmutatása, az intoleráns magatartás erősítése. Elegendő a két világháború közötti, a holokausztba torkolló antiszemitizmusra, az 1945 utáni reakció-ellenességre, a kommunista hatalomátvételt követő polgárellenességre, az államszocializmus különböző megbélyegző kampányaira utalni. De a rendszerváltás sem hozta magával az intolerancia iránti fogékonyság mérséklődését, a 90-es és a 2000-es években is magas maradt általában a kisebbségekkel, s ezen belül a cigánysággal és a zsidósággal szembeni elutasítottság. A 2010-es évek közepétől pedig ipari méretűvé váltak az idegenellenességet sugárzó politikai propagandakampányok. Egy ilyen zaklatott és gyakran hiszterizált társadalmi légkörben még komoly szándékkal is nehéz (lett volna) egy olyan összetett, társadalmi, kisebbségi, oktatási és szociális problémának a megoldása, amit a cigányság jelent. Így aztán a társadalmi (re)integrációt célzó programoknak a meghirdetésén is csak elvétve jutottak túl. Rendszerint máshova kellett a pénz. Miért nem érzékeny a lakosság nagy része a kormányzó elit körüli korrupcióra? Nem gondolom, hogy nem érzékeny, s azt sem, hogy ez az egész sokak számára nem felháborító. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy a korrupció – nyilván különböző formában és mértékben, de - hosszú évtizedek óta a magyar mindennapi élet része. Valamiképpen, minimum az orvosi hálapénz formájában, szinte mindenkinek van tapasztalata erről, vagyis nemcsak elszenvedője, hanem alkalmazója is. Másfelől a jelenkori társadalomban sincs igazi, általános tisztelete a valóságos teljesítménynek, a versenynek, a sikernek, ezzel szemben általánosan elfogadott a trükközés, az ügyeskedés, a jogszabályok megkerülése, az ezek segítségével történő gyors érvényesülés. Gondoljon csak a tömegével vásárolt hamis diplomákra, nyelvvizsga-bizonyítványokra vagy a plágiummal szerzett doktori címekre. Ráadásul, amikor az ország vezetése kreatívan és trükkösen alkalmazza a jogot, vagyis legitimálja a saját jogtalan lépéseit és megvédi a hozzá közelállókat az igazságszolgáltatástól, ezzel magatartási mintát is mutat, erodálja a jogkövetési hajlandóságot. Az ügyeskedés a határokon kívül is folytatódik. Mi a történelmi tapasztalat egyes vezetők „hintapolitikájáról”? Az EU-ban egy kis ország számára meddig lehet eredményes és mikortól káros a szövetségesek, illetve külső, autoriter rendszerek közötti játszadozás? Magyarország az első világháború után földrajzi és politikai szempontból is kisországgá vált, az európai politika sokadrendű tényezőjévé, s ez tartós (világ)politikai adottság. Történelmi távlatban vizsgálva látható, hogy minden olyan politika súlyos konfliktushoz vagy összeomláshoz vezetett, amely kizárólagosan valamelyik nagyhatalmi erőcsoporthoz kötötte az ország sorsát, s nem gondolkodott alternatívában. Ez a helyzet azonban alapvetően megváltozott a 2004-es EU-s csatlakozással, ami a rendszerváltás során megfogalmazódott célok közül a kevés siker egyike volt. S a mai napig meghatározó társadalmi támogatottságot élvez Magyarországon. Tetszik, nem tetszik egy olyan globális, ezen belül europaizálódó világban élünk, ahol éppenséggel a nemzeti kultúra megőrzésének is egyik alapfeltétele az uniós tagság. A magyar kormányzati politika mintha mindezt nem ismerte volna fel. A maga hamis történeti- és nemzettudat építési szándékaival valamiféle téves védekezési kényszert igyekszik fenntartani és az uniós politikán belüli mozgásterét bővíteni sajátos lépéseivel. Miközben bőven elegendő lenne a „magyar vagyok, európai és demokrata” hármas alapelvét követni és tudatosítani. Milyen történelmi korszakok milyen típusú vezetőket „termeltek ki” idehaza? Nehéz lenne általánosítani. Az első világháborútól napjainkig Magyarországnak 41 miniszterelnöke és számos befolyásos politikai vezetője volt. Akadt közöttük néhány nagyformátumú államférfi, ám a döntő többségük csak státusférfi volt és az is maradt. Bethlen István konszolidálta az országot az 1920-as években, Horthy Miklós kormányzó tragédiába vezette a második világháborúban. Rákosi Mátyás népünk hős vezéreként tündökölt, Nagy Imrének viszont erkölcsi tartása volt az 1956-os forradalom miniszterelnökeként. Kádár János a forradalmat követően véghez vitte a pacifikálást és a megtorlást, majd konszolidált, Németh Miklós levezényelte a rendszerváltáshoz való átmenetet, s Antall József magát az átalakulást vezette haláláig. Gyurcsány Ferencnek átmeneti lehetősége adódott, hogy modern baloldalt és modern Magyarországot építsen, de belebukott. Orbán Viktor pedig polgári Magyarországot szándékozott építeni, ám hamar feladta és egészen más irányba fordult. De mi ez a más irány? Ön 2014-ben tekintélyelvű meta-demokráciának nevezte a mai politikai rendszert. Vajon az azóta még inkább felerősödött terjeszkedés nyomán minek nevezné a mostanit? Egyszerre könnyű és nehéz a meghatározás. Könnyű, mert gyorsan össze lehet szedni néhány politikai-társadalmi rendszerjellemzőt és meg lehet alkotni a definíciót, ami nyilván többé-kevésbé pontos. S nehéz, mert, ha valóban értő módon, a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokat elemezve szeretnénk ezt megtenni, akkor nem elégedhetünk meg a felületes jellemzők kiválasztásával és összerendezésével. 2014 őszén, amikor a „Jelenkori magyar társadalom” című monográfiám kéziratát befejeztem, látható volt, hogy egy olyan berendezkedés van kialakulóban, amely egyre erősebben tekintélyelvű, hajlamos az erős központosításra, s a kormánypártot vezető miniszterelnök politikai akaratát valósítja meg érdemi vita és ellenvetés nélkül, megőrizve bizonyos demokratikus intézményi látszatokat. Az azóta eltelt hat év során a hatalmi fékek és ellensúlyok tovább gyengültek, a nyilvánosság korlátozottabbá vált, a jog előtti egyenlőség megszűnőben van, a klientúrák rendszere általánossá vált, az ország első számú politikai aktorának a hatalma egyre kevésbé korlátozott, miközben jól fejlett vezérkultusz kezd kialakulni hívei körében. Ezt nem nagyon lehet másként nevezni, mint formális demokratikus elemekkel rendelkező, klientúrás autokrata berendezkedésnek. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen típusú hatalmi rendszerek – egyebek között éppen a vezérelvűségük miatt – amennyire stabilnak látszanak, annyira törékenyek is.