A kocka el van vetve

„Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk.”

Emlékszem, egyszer úgy tizenévesen annyira felmérgelődtem azon, hogy egy színnél sehogy sem tudok többet kirakni a Rubik-kockán, hogy felmerült bennem: levakarom azokat a makacs matricákat, és a megfelelő helyre ragasztom vissza, hogy meglegyen végre a várva várt sikerélmény. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis beláttam, hogy csalás árán mégsem lesz az igazi a diadal. Talán senki sem veszi észre, de én tudni fogom, és az a legrosszabb. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom, akik nem tudják másodpercek alatt, háttal vagy akár a víz alatt is kirakni az emberi logika akkori legnagyobb kihívását.

Az unokatestvérem egyszer azzal dicsekedett el, hogy ő lábbal is kirakja, méghozzá egy óra alatt. Azonnal fogadást kötöttünk, a tét egy Verne-könyv volt a másik kollekciójából. Ez véresen komoly volt, ugyanis akkoriban nemes küzdelem és rivalizálás folyt köztünk: ki tud minél több művet összegyűjteni a kedvenc szerzőnktől. Fej fej mellett haladt a verseny, és ebben a helyzetben egy címet elcsenni az ellenféltől komoly előnnyel kecsegtetett. Izgatottan fogtunk hát neki a dolognak, ő feltelepedett a kanapéra és csupasz lábbal megfontoltan kezdte ide-oda tekergetni a kockát. Én bűvölten, lélegzetvisszafojtva figyeltem a produkciót. Nagyon drukkoltam, hogy kudarcot valljon, amit egyébként teljesen természetesnek tűnt. Már háromnegyed óra is eltelt, s a színek vészesen kezdtek összeállni, de még mindig nem a megfelelő mértékben. Ekkor csöngött a telefon, kirohantam az előszobába, hogy felvegyem, de már a beszélgetés alatt láttam a tükörben, hogy az unokatestvérem bizony felvette a kockát és kézzel kezdte forgatgatni. Csalás, üvöltöttem, és lecsapva a kagylót berontottam. (A lángban álló szigettenger bánta a dolgot, amit én addig sehogy sem tudtam megszerezni.) Elismerte a vereséget, majd kissé megvető arccal befejezte a kirakást, és odatette elém. Már akkor világos volt, hogy az igazi győztes nem én vagyok.

Most Dusival próbálom bepótolni azt, ami bő harminc éve nem sikerül. Születésnapjára kapta a kockát, és én, mintegy megerősítve szellemi alfahím szerepemet, azonnal ki is raktam neki egy színt, amit ő kellő csodálkozással és tisztelettel könyvelt el. Igen ám, csak eltelt pár hét, s kezdte kérni, hogy rakjuk ki az összeset, mégiscsak az a cél, nem? Így aztán elkezdtünk közösen olyan videókat nézni a neten, amelyen elmagyarázzák a dolog lényegét. (Még szerencse, hogy nem tud olvasni, mert olyan címek alatt futnak, hogy: A kocka kirakása amatőröknek, lassan, hogy mindenki értse; Ezt még te sem tudod elhibázni; A legügyetlenebbeknek is menni fog.) Rátapadunk a képernyőre, egymás kezéből kapdossuk ki a kockát, s próbáljuk tartani a lépéseket. Sok nemes kudarc kíséri az utunkat, én ilyenkor a munkámra hivatkozva lelépek, így leplezve a csalódottságomat, hogy még így se sikerül. Ő is mérgelődik ilyenkor, dühösen csavargatja ide-oda a kockát, még bele is pirul a méregbe, és persze a sírás kerülgeti, aztán bekap valamit, és negyedóra után folytatja. Csodálom a kitartását. Mert nem is a győzelem ilyenkor a legfontosabb, hallom magamban az amerikai filmek bölcs és karcos hangú narrátorát, hanem hogy mit kezd a törvényszerű vereségekkel.

A teniszedzője is épp ezt emelte ki egyébként: tud veszteni. Vagyis nem dől benne össze a világ, amikor Balázs pedagógia okokból nem mindig hagyja nyerni a rögtönzött mérkőzéseken. Dusi nem vonul le a pályáról durcásan, nem akarja abbahagyni egy életre, hanem vidáman visszavágót kér. Egy másik tanítványán viszont már látszik, teszi hozzá az edző, hogy pont ez fogja hátráltatni: egyszerűen képtelen elfogadni a vereséget. Hiába van tehetsége a teniszhez, mert olyan szinten kiborul, hogy nem lehet folytatni az órát. Szinte terápia kell ahhoz, hogy újra ütőt vegyen a kezébe. Azt azért nem mesélem (még) el Dusinak, hogy közös példaképünk, a teniszpálya hűvös zsenije, Federer sem tudta elviselni a vereséget fiatalabb korábban. Sírt, szitkozódott, ütőt csapkodott, hisztizett. Az akkori edzője halála és mély szégyenérzet kellett ahhoz, hogy később ő legyen a sportág pókerarca. Mármint a pályán. És meccs alatt. Utána már mindent lehet, örömkönnyekkel zokogni a pályán, vagy önmagunkat szidni hangosan a mosdóban. De aztán egyre kevesebbet kellett káromolnia magát, mert a vereségek után győzni is megtanult. A sorrendet néha nem lehet megfordítani.

Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk. Ilyenkor egymást vigasztaljuk, finom falatokkal tompítjuk a vereség ízét, s ő közben nevetve meséli el a nejemnek újra és újra, hogy én gyermekkoromban bizony át akartam ragasztgatni a matricákat. Anya, képzeld el! – visítja, s olyan őszintén kacag rajtam, hogy tudom teljesen mindegy már, hogy győzelemre született-e (ahogy az ostoba amcsi filmek képzelik el a sikeres emberek életet), vagy egyik vereség jön majd a másik után. Mindegy, mert ez együtt úgyis egy kerek életet tesz majd ki. Már ha a sors is belemegy egy jó kis visszavágóba.