Több mint egy éve veretlen volt már a válogatott, amikor Bécsbe utazott az akkor még nagyon is népszerű osztrák–magyarra. A meccset 1967. szeptember 6-án rendezték, s az addigi utolsó vereség 1966 júliusában, a szovjet csapattal vívott sunderlandi vb-negyeddöntőben érte a csapatot (1:2). Amióta Illovszky Rudolfot szövetségi kapitánnyá nevezték ki, egy döntetlen és sorozatban aratott hét győzelem volt az imponáló mérleg.
Illovszkyról nemrégiben azt olvastam, hogy 1972-ben, az ötkarikás tornán „odatolakodott” dr. Lakat Károly mellé. Valójában több szempontból sem kellett tolakodnia. Legfőképpen azért nem, mert a müncheni olimpián az A válogatott szerepelt, és az Illovszky csapata volt; olyannyira, hogy néhány hónappal korábban az ő irányításával jutott az Európa-bajnokság legjobb négy együttese közé. (Tetszik érteni: nem a selejtezőcsoportban került a negyedik helyre.) Lakat a B válogatottat vitte olimpiai elsőségre 1964-ben és 1968-ban, mivel a vb-n bevetett játékosok nem léphettek pályára az ötkarikás labdarúgótornán. A profikat szintén nem lehetett benevezni, ezért aztán Nyugat-Európa és Dél-Amerika képviselői rendre ismeretlen amatőrökkel álltak fel, így fordulhatott elő, hogy 1964-ben magyar–egyiptomi, 1968-ban magyar–japán elődöntőt rendeztek, míg 1972-ben kizárólag szocialista reprezentánsok – Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – jutottak a négy közé. Mindezen túl Illovszky legalább annyira sikeres edző volt, mint Lakat. Bár a Vasast négy NB I-es aranyhoz segítő – továbbá a veretlenül kivívott 1966-os bajnoki címet is megalapozó – trénernek is (kinek nem?) akadtak keserves tévedései, mint Vidáts Csaba előre küldése az NSZK ellen a „libero” Franz Beckenbauer semlegesítésére (0-5) vagy a magyar–svéd vb-selejtezőn (3-3) az újonc Bicskei Bertalan kapus bevetése és Szűcs Lajos balhátvéd játéka, olyan gikszer egy sem fűződött a nevéhez, amilyen a magyar–amerikai 0-2 volt 1979-ben, Lakattal a kapitányi poszton.
Továbbá meggyőződésem, ha 1967 végén – teljességgel érthetetlen módon, alantas úri passzióból – nem kezdik „fúrni”, ami aztán megmásíthatatlan lemondásához vezetett, akkor 1969-ben nincs Marseille, azaz a címeres mezes együttes egyenes ágon eljut az 1970-es világbajnokságra.
Illovszky válogatottját hatvanhétben a világrangsor harmadik, a France Football európai listájának második helyén jegyezték, az osztrákok azonban nagy önbizalommal várták a „szomszédokat”, mert három nappal az országok közötti mérkőzés előtt Rapid–Austria rangadót rendeztek a Práterben, és a meccsről a Welt am Montag azt írta: „A huszonkét játékos bebizonyította, hogyan lehet kilencven percen át a teljesítőképesség maximumát nyújtani.” Az 55 ezer nézőnek az Austriához húzó része kevésbé lelkesedett, mivel az örök rivális 3:0-ra nyert, ennek megfelelően Erwin Alge szövetségi kapitány hét Rapid-játékost – Gebhardt, Glechner, Ullmann, Fak, Hasil, Flögel, Fritsch – vetett be a magyarok ellen.
Közülük a csereként beküldött Fritsch külön szám volt. „Wembley Toninak” hívták, mert 1965 őszén két gólt szerzett Londonban az Anglia–Ausztria találkozón (2:3), majd „elszipkázta” az NFL, és a Dallas Cowboysszal 1972-ben Super Bowlt nyert, míg 1976-ban döntőt játszott. Tizennégy évadot töltött az amerikai-futballban, miután a Rapiddal háromszoros bajnok és kétszeres osztrák kupagyőztes volt.
A válogatott mérkőzésre nem csak miatta kelt el minden jegy. Hanem azért is, mert nemzetközi találkozón aznap kapcsolták be először a Práter stadion világító-berendezését, és a házigazdák alig várták, hogy kedvenceikre ragyogjon a fény. Éppenséggel lett volna miért visszavágniuk, mert 1964 májusa, a bécsi 1:0 óta nem nyertek a magyarok ellen. (Addigi utolsó győzelmükhöz a mi honfitársunk, de az ő kapitányuk, a Bécsben élő Guttmann Béla segítette a vendéglátókat.)
Illovszky a mezőnyben az FTC, Vasas, Újpest vegyessel számolt, csupán a két kapust választotta vidékről. A keret így festett: Tamás (Diósgyőr), Gelei (Tatabánya); Mátrai, Páncsics, Szűcs, Varga, Albert, Rákosi (mind FTC); Ihász, Mathesz, Molnár, Farkas (mind Vasas); Káposzta, Göröcs, Bene (mind Újpest). A játék pedig úgy zajlott, hogy az Express című lap szerint „a közönség már a hetvenötödik percben hazaindult”. A Volksstimme még a tömeges távozás előtti periódusról írta: „Hatvanezer néző tapsolta a magyarok villámakcióit.” Az akkoriban nemegyszer kritikus Népsport is áradozott: „Valóban emlékezetes játékot nyújtott a magyar csapat. Olyat, amelyről sokáig beszélnek még Bécsben.” A tetszetős támadások közül három góllal zárult: előbb Bene Ferenc ültetett „hintába” két védőt, majd az újonc grazi Gerfried Hodschar kapus mellett a jobb sarokba lőtt; aztán Farkas János passzolta be finoman Albert Flórián precíziós átadását; végül Varga Zoltán középre nézett, és az alapvonal közeléből, jobbról, pazarul a „rövid” felsőbe ragasztotta a labdát.
Mindezek nyomán az osztrák sajtó egyenként is agyondicsérte legjobbjainkat. Benéről az jelent meg: „Lövései félelmetesek.” Vargáról: „Európa újabb nagyágyúja.” Göröcs Jánosról: „Világklasszis.” Albertről: „Prímhegedűs.” (Magam azt írtam volna: Császár a császárvárosban.) Farkasról: „Bécsben is letette névjegyét.” Ez arra vonatkozott, hogy egy évvel korábban az angyalföldi csatárbálvány mesterhármasával alakult ki a 3:1-es végeredmény a Népstadionban. Alge kapitány az újabb 3:1 után azt mondta: „A magyarok játéka útmutatás lehet a számunkra.”
A végeredmény úgy alakult ki, hogy 3:0-nál Erich Hof tizenegyesét Tamás Gyula kivédte, de egy perccel később a makacs Hof szépített. Ennek ellenére a csalódott osztrák szurkolók ülőpárnák ezreit dobták a gyepet övező atlétikai futópályára. Talán azért sem bírták már a gyűrődést, mert az előmeccsen a Müller Sándorral, Branikovits Lászlóval, Dunai Antallal és a duplázó Kozma Mihállyal felvonuló magyar ifik – a korabeli divat szerint – szintén 3:1-re nyertek.
Ám az aznap esti skandalum semmi sem volt ahhoz a botrányhoz képest, amely egy hónappal később tört ki a Práterben. Az osztrák–görög Eb-selejtezőn (1:1) Gere Gyula játékvezető kiállította Takisz Lukanidiszt, aki előzőleg nekiment Leopold Grausamnak. A görögök hevesen tiltakoztak társuk leküldése miatt, majd verekedést provokáltak, mire nagyjából kétezer bécsi szurkoló dühödten a pályára rohant, és ütötte-verte a vendégjátékosokat. Végül a nézőtérről ülőpárnába rejtett palackkal fejbe dobták Gerét, aki vérezve-szédelegve lefújta a mérkőzést, majd az éjszakát egy bécsi klinikán töltötte.
Szegénynek nem fájt jobban a feje, mint annak a hatvanezer drukkernek – valamint az összes osztrák tévénézőnek –, aki lebilincselő detektívregény élő változatát látta a briliáns magyarok vendégjátéka alkalmával. Tizenhárom honfitársuk nyomozott a fellelhetetlenül eldugott labda után...
