Előfizetés

Párnás ház

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.09.06. 11:00

Több mint egy éve veretlen volt már a válogatott, amikor Bécsbe utazott az akkor még nagyon is népszerű osztrák–magyarra. A meccset 1967. szeptember 6-án rendezték, s az addigi utolsó vereség 1966 júliusában, a szovjet csapattal vívott sunderlandi vb-negyeddöntőben érte a csapatot (1:2). Amióta Illovszky Rudolfot szövetségi kapitánnyá nevezték ki, egy döntetlen és sorozatban aratott hét győzelem volt az imponáló mérleg. Illovszkyról nemrégiben azt olvastam, hogy 1972-ben, az ötkarikás tornán „odatolakodott” dr. Lakat Károly mellé. Valójában több szempontból sem kellett tolakodnia. Legfőképpen azért nem, mert a müncheni olimpián az A válogatott szerepelt, és az Illovszky csapata volt; olyannyira, hogy néhány hónappal korábban az ő irányításával jutott az Európa-bajnokság legjobb négy együttese közé. (Tetszik érteni: nem a selejtezőcsoportban került a negyedik helyre.) Lakat a B válogatottat vitte olimpiai elsőségre 1964-ben és 1968-ban, mivel a vb-n bevetett játékosok nem léphettek pályára az ötkarikás labdarúgótornán. A profikat szintén nem lehetett benevezni, ezért aztán Nyugat-Európa és Dél-Amerika képviselői rendre ismeretlen amatőrökkel álltak fel, így fordulhatott elő, hogy 1964-ben magyar–egyiptomi, 1968-ban magyar–japán elődöntőt rendeztek, míg 1972-ben kizárólag szocialista reprezentánsok – Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – jutottak a négy közé. Mindezen túl Illovszky legalább annyira sikeres edző volt, mint Lakat. Bár a Vasast négy NB I-es aranyhoz segítő – továbbá a veretlenül kivívott 1966-os bajnoki címet is megalapozó – trénernek is (kinek nem?) akadtak keserves tévedései, mint Vidáts Csaba előre küldése az NSZK ellen a „libero” Franz Beckenbauer semlegesítésére (0-5) vagy a magyar–svéd vb-selejtezőn (3-3) az újonc Bicskei Bertalan kapus bevetése és Szűcs Lajos balhátvéd játéka, olyan gikszer egy sem fűződött a nevéhez, amilyen a magyar–amerikai 0-2 volt 1979-ben, Lakattal a kapitányi poszton. Továbbá meggyőződésem, ha 1967 végén – teljességgel érthetetlen módon, alantas úri passzióból – nem kezdik „fúrni”, ami aztán megmásíthatatlan lemondásához vezetett, akkor 1969-ben nincs Marseille, azaz a címeres mezes együttes egyenes ágon eljut az 1970-es világbajnokságra. Illovszky válogatottját hatvanhétben a világrangsor harmadik, a France Football európai listájának második helyén jegyezték, az osztrákok azonban nagy önbizalommal várták a „szomszédokat”, mert három nappal az országok közötti mérkőzés előtt Rapid–Austria rangadót rendeztek a Práterben, és a meccsről a Welt am Montag azt írta: „A huszonkét játékos bebizonyította, hogyan lehet kilencven percen át a teljesítőképesség maximumát nyújtani.” Az 55 ezer nézőnek az Austriához húzó része kevésbé lelkesedett, mivel az örök rivális 3:0-ra nyert, ennek megfelelően Erwin Alge szövetségi kapitány hét Rapid-játékost – Gebhardt, Glechner, Ullmann, Fak, Hasil, Flögel, Fritsch – vetett be a magyarok ellen. Közülük a csereként beküldött Fritsch külön szám volt. „Wembley Toninak” hívták, mert 1965 őszén két gólt szerzett Londonban az Anglia–Ausztria találkozón (2:3), majd „elszipkázta” az NFL, és a Dallas Cowboysszal 1972-ben Super Bowlt nyert, míg 1976-ban döntőt játszott. Tizennégy évadot töltött az amerikai-futballban, miután a Rapiddal háromszoros bajnok és kétszeres osztrák kupagyőztes volt. A válogatott mérkőzésre nem csak miatta kelt el minden jegy. Hanem azért is, mert nemzetközi találkozón aznap kapcsolták be először a Práter stadion világító-berendezését, és a házigazdák alig várták, hogy kedvenceikre ragyogjon a fény. Éppenséggel lett volna miért visszavágniuk, mert 1964 májusa, a bécsi 1:0 óta nem nyertek a magyarok ellen. (Addigi utolsó győzelmükhöz a mi honfitársunk, de az ő kapitányuk, a Bécsben élő Guttmann Béla segítette a vendéglátókat.) Illovszky a mezőnyben az FTC, Vasas, Újpest vegyessel számolt, csupán a két kapust választotta vidékről. A keret így festett: Tamás (Diósgyőr), Gelei (Tatabánya); Mátrai, Páncsics, Szűcs, Varga, Albert, Rákosi (mind FTC); Ihász, Mathesz, Molnár, Farkas (mind Vasas); Káposzta, Göröcs, Bene (mind Újpest). A játék pedig úgy zajlott, hogy az Express című lap szerint „a közönség már a hetvenötödik percben hazaindult”. A Volksstimme még a tömeges távozás előtti periódusról írta: „Hatvanezer néző tapsolta a magyarok villámakcióit.” Az akkoriban nemegyszer kritikus Népsport is áradozott: „Valóban emlékezetes játékot nyújtott a magyar csapat. Olyat, amelyről sokáig beszélnek még Bécsben.” A tetszetős támadások közül három góllal zárult: előbb Bene Ferenc ültetett „hintába” két védőt, majd az újonc grazi Gerfried Hodschar kapus mellett a jobb sarokba lőtt; aztán Farkas János passzolta be finoman Albert Flórián precíziós átadását; végül Varga Zoltán középre nézett, és az alapvonal közeléből, jobbról, pazarul a „rövid” felsőbe ragasztotta a labdát. Mindezek nyomán az osztrák sajtó egyenként is agyondicsérte legjobbjainkat. Benéről az jelent meg: „Lövései félelmetesek.” Vargáról: „Európa újabb nagyágyúja.” Göröcs Jánosról: „Világklasszis.” Albertről: „Prímhegedűs.” (Magam azt írtam volna: Császár a császárvárosban.) Farkasról: „Bécsben is letette névjegyét.” Ez arra vonatkozott, hogy egy évvel korábban az angyalföldi csatárbálvány mesterhármasával alakult ki a 3:1-es végeredmény a Népstadionban. Alge kapitány az újabb 3:1 után azt mondta: „A magyarok játéka útmutatás lehet a számunkra.” A végeredmény úgy alakult ki, hogy 3:0-nál Erich Hof tizenegyesét Tamás Gyula kivédte, de egy perccel később a makacs Hof szépített. Ennek ellenére a csalódott osztrák szurkolók ülőpárnák ezreit dobták a gyepet övező atlétikai futópályára. Talán azért sem bírták már a gyűrődést, mert az előmeccsen a Müller Sándorral, Branikovits Lászlóval, Dunai Antallal és a duplázó Kozma Mihállyal felvonuló magyar ifik – a korabeli divat szerint – szintén 3:1-re nyertek. Ám az aznap esti skandalum semmi sem volt ahhoz a botrányhoz képest, amely egy hónappal később tört ki a Práterben. Az osztrák–görög Eb-selejtezőn (1:1) Gere Gyula játékvezető kiállította Takisz Lukanidiszt, aki előzőleg nekiment Leopold Grausamnak. A görögök hevesen tiltakoztak társuk leküldése miatt, majd verekedést provokáltak, mire nagyjából kétezer bécsi szurkoló dühödten a pályára rohant, és ütötte-verte a vendégjátékosokat. Végül a nézőtérről ülőpárnába rejtett palackkal fejbe dobták Gerét, aki vérezve-szédelegve lefújta a mérkőzést, majd az éjszakát egy bécsi klinikán töltötte. Szegénynek nem fájt jobban a feje, mint annak a hatvanezer drukkernek – valamint az összes osztrák tévénézőnek –, aki lebilincselő detektívregény élő változatát látta a briliáns magyarok vendégjátéka alkalmával. Tizenhárom honfitársuk nyomozott a fellelhetetlenül eldugott labda után...   

AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG 1:3 (0:1)

Barátságos mérkőzés, 1967. szeptember 6., Bécs, 60 000 néző. Jv.: Huber (svájci). Ausztria: Hodschar – Gebhardt, Glechner (Ullmann, 46. perc), Eigenstiller, Fak – Hasil, Hof, Flögel – Wolny, Siber, Redl (Fritsch, 46.). Magyarország: Tamás – Káposzta, Mátrai, Szűcs, Ihász – Mathesz (Göröcs, 46.), Rákosi – Bene, Varga, Albert, Farkas. Gól: Bene (40.), Farkas (48.), Varga (69.), Hof (78.).

Hangyák, pókok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:16

Egy röpke negyedóráig tömeggyilkos lettem. Az erdőt jártuk az unokatestvéreimmel, még gyerekként. Nem tudom, hogy kerültünk oda, talán fáért küldtek be minket, hogy szedjünk a tűzgyújtáshoz, mert akkoriban, a nyolcvanas években a kirándulás elengedhetetlen eleme volt a sütögetés (még nem volt minden jobb kirándulóhelyen csárda, gyorsétterem, szuvenírárus). Szóval, gallyakat, vastagabb ágakat kereshettünk, de egy idő után ráuntunk az egészre, csak ide-oda bóklásztunk a fák között, majd egy tisztáson megállapodtunk. Ott fedeztem fel a hangyabolyt. Közben persze ment is a duma, talán épp Sandokanról - a maláj tigrist szedtük szét. (Az unokatestvéreim Kolozsváron főként román tévét néztek, így amikor lejöttek hozzánk Szatmárra, fejest ugrottak a magyar műsorokba, még a reklámokat is mohó érdeklődéssel követték végig.) Egy ideig érdeklődve néztem, ahogy a hangyák sürögnek-forognak a boly körül, majd - ki tudja milyen megfontolásból - felvettem egy követ, és módszeresen kezdtem kilapítani őket. Egyiket a másik után, gépiesen, unatkozva. Nem vettem észre, hogy egy ideje már nem is beszélgetünk. Sandokan sebesen vitorlát bontott, eltűntek a szavak, az unokatestvéreim némán néztek. Végül László, a rangidős szólalt meg: Jó ez neked? És akkor mintegy varázsütésre megláttam magam, felemelt kővel a kezemben, a gyilkos magabiztos pózában, az erősebbik félreérthetetlen hatalmával, a lábam előtt az áldozataimmal, a kilapított hangyákkal, amelyek már nem is tekergőztek kínjukban. Talán tíz perc sem kellett hozzá, hogy szétverjek valami élőt, létezőt, valamilyen tőlem addig független, szervezett rendet. Pusztán azért, mert ott voltam, ahol. Egyszerűen nem tudom leírni azt a maró szégyent, ami akkor elöntött. Szinte öklendezni kezdtem a maga miatt rám törő vég nélküli undortól. Nem beszéltünk erről többet, nem említettük sem aznap, sem máskor. Valahogy köztünk maradt, ám miközben ők vélhetően már rég elfelejtették, én mindmáig nem tudok szabadulni attól az érzéstől. És persze azóta is kompenzálok a magam néhol nevetséges módján. A mi lakásunkban nem lehet csak úgy megölni pókot, éjjeli lepkét és főként nem hangyát. (A szúnyogok kivételt képeznek. Rájuk nem terjed ki a humanizmusom.) Most is van egy hatalmas pókháló az állólámpa fölött, néha arra szoktam terelgetni egy-egy szúnyogot, hogy fennakadjon a szálakon. Arra a részre porszívózási moratóriumot hirdettem, éljen csak a pók ahogy kell, pókmódra. A nejem már hagyja, vitáink már csak a hangyák miatt vannak. A nejem ugyanis, mint radikális tisztaságpárti, amint meglát pár hangyát a konyhában vagy a fürdő padlóján, azonnal háborút hirdet, jönnek a vegyszerek, vagy csak a só. Aztán ha másként nem megy, felszippantja őket. Ilyenkor hiába minden érvem, könyörgésem. Pedig már azt az infót is bedobtam neki, hogy a hangyák visszatérnek sérült társaikért, és megpróbálják megmenteni, magukkal vinni. Ám a humanizálás sem mindig segít: a tiszta ház érzete fontosabb, holott köztudomású, hogy még a kihipózott lakásunkban is több ezer élőlénnyel lakunk együtt, mint például a szőnyegatkák. A nejem itt szokott kilépni a beszélgetésből, hogy neki ilyeneket ne is mondjak, mert ennél nincs is szörnyűbb, világéletében attól rettegett, hogy éjjel önkéntelenül is lenyel egy-két ilyen társbérlőt. (A félelem nem alaptalan.) Így Duskát csábítottam át az én oldalamra. Eleinte ő is sikoltva menekült a pókoktól, miként az anyja, s addig nem is mert közelebb jönni, amíg pohárban vagy szalvétában ki nem menekítettem a minden bizonnyal még rémültebb pókot a kinti szabadabb világba. Ami persze egyszerű kilakoltatás, tettem hozzá, hogy azért tudják, hogy mi történik. Aztán előjöttem a betonbiztos érvvel: Az hogy lehet, hogy Pókember (nálunk a szuperhős kultusza mindmáig töretlen) nem szereti a pókokat? Azóta ő is velem együtt őrzi a lámpa fölötti birodalmat, ahol pár napja két kis jövevény bukkant fel: bébipókok. És már a hangyákra is vigyáz, gondosan átlép fölöttük, ha a járdán sürgő-forgó karaván vág át. Úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy nagyon sok múlik azon, hogy miként bánunk azon lényekkel, amelyek védtelenek velünk szemben. Nem tudják megóvni magukat, mert esélyük sincs arra, hogy bevonjanak a világukba, hogy elmagyarázzák, mi miért történik velük. Nekik a háló lakás, a padlólapon való járkálás pedig az élelem felkutatása a boly érdekében. Sokan vannak így. És nem feltétlenül az a jó, ha a mi akaratunkat erőltetjük rá a kisebbekre. Felszámoljuk őket pusztán azért, mert megtehetjük, mert mi vagyunk a dominánsak, mert lusták vagyunk megérteni őket. Az erőfölény sosem jó tanácsadó, tettem hozzá, és észre se vettem, hogy voltaképpen már politizálok. Arról a világról beszélek, amelybe épp most nő bele ártatlan szemlélőként. Hangyaként. És bizony felkészülhet arra, hogy ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, ha nem úgy rendezkedik be a saját világába, ahogy azt neki előírják, máris koppan a fején a kő, és még hálálkodhat, ha csak egy kis púppal megússza a rendreutasítást. A segítségnyújtást, ahogy azt ma nevezik. Aztán csak ültünk némán, én meg próbáltam helyette is lenyelni a felgyűlő keserűséget.

Való világ viaskodik virtuálissal

Avar János
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:16

Fotó: Shealah Craighead / Official White House Photo
Kinek vagy hajlandó hinni: nekem, vagy a saját szemednek? – hangzott a nagy komédiás Groucho Marx legendás kérdése. Ma is nekiszegezhetné Amerikának. Mindkettőnek. Merthogy az idei elnökválasztáson két Amerika csap össze. A való a virtuálissal. Az egymást követően lezajlott demokrata és republikánus párti jelölő konvenció ezt híven tanúsította. A kihívót jelölőn a jelen szemmel látható – járvány-, gazdasági és polgárjogi – válságairól beszéltek a szónokok, az újraválasztásáért küzdő elnökén pedig az ellenfele győzelme esetén fenyegető vészes jövőről. Ekként lett Joe Biden egyszerre két konvenciónak is főszereplője. A sajátján visszafogottan magasztalták, a másikon ráaggatták az összes rémisztő jelzőt, amelyek Donald Trumpnak és tanácsadóinak eszébe jutottak. Az elmúlt félszázad nyolc újraválasztását kérő elnöke összesen, ha tucatszor említette a maga konvencióján kihívója nevét (és Biden egyszer sem az ellenfelét), Trump viszont negyvenszer. Bele kell vésni a tábor agyába a mumus nevét (nálunk Soros a megmondhatója). Így lett a demokrata baloldalon fanyalogva támogatott centrista politikus „a szocializmus trójai falova”. Akár a másik híres mondást is idézhetné: az ötvenes évek demokrata elnökjelöltje, Adlai Stevenson javasolta a republikánusoknak, hogy ha abbahagyják róla a hazudozást, cserében ő sem mondja el róluk az igazságot.

A negatív kampány mesterei

Persze egyik konvención sem tartották magukat a stevensoni tételhez. Hiszen a demokraták számokkal és tényekkel tudták igazolni azt, amit Obama felesége frappánsan megfogalmazott: az elnöki feladat meghaladja Trump képességeit, „egyszerűen nem az, akire nekünk most szükségünk volna”. Kétbalkezes járványkezelése, kincstári derűlátásban kimerülő gazdaságpolitikája, fukarsága a vesztesek szociális támogatásában, rasszizmusról árulkodó empátiahiányos reagálása a többséget megriasztó rendőri brutalitásra, egyaránt bizonyítja. S ironikus módon a bideni szocializmussal riogató Trump az, aki – mint egykor a keleti „szocialista” politikusok – négy év elnökösködés után is csak ígérgeti a „nagy Amerika” eljövetelét. Hívei és főként felsorakoztatott családtagjai ugyan – egy szintén más világból való – személyi kultuszt csaptak körötte. Egyikük „a nyugati civilizáció testőreként” magasztalta. De aki a jelennel aligha dicsekedhet, az kénytelen a gyönyörű jövőt állítani szembe a borzalmassal. S hát az is tény, hogy a republikánus jobboldal a negatív kampány mestere. S ma még inkább erre kényszerül e párt, mert a dilettánsokat vonzó és a profikat taszító Trumppal a képlet bizarrá vált: a republikánusok nem tudnak kormányozni, a demokraták nem tudnak harcolni (talán ezért is nevezgeti Bident Álmatag Joe-nak). Egy amerikai ügyvédeknek szóló tanács szerint, ha a tények szólnak melletted, hivatkozz rájuk, ha a jog, akkor arra, s ha egyik sem, verd az asztalt. Márpedig kampányban azt bizony akkor is csapkodni kell, ha a tények és a jog is mellettük szólnak. Ám kétségtelen, hogy asztalcsapkodásban a jobboldal verhetetlen. Kénytelen is, ha meggondoljuk, hogy politikai hatalma meghaladja valós társadalmi támogatottságát. Az elmúlt öt elnökválasztásból jelöltje kétszer is kevesebb voksot kapva nyert a gyéren lakott államokat előnyben részesítő, egyre elavultabb elektori rendszer jóvoltából, s egyelőre övék a szenátusi többség, holott demokrata kollégáik jóval több embert képviselnek.
A „piszkos trükkök”, a negatív kampány nagymesterei Nixonnál kezdték, Reagannél folytatták, hogy végül eljussanak Trumphoz. Egy 1985-ös fotón ott a nagy trió: Atwater, Manafort, Stone, utóbbi kettőt nemrég ítélték börtönre, Atwater, a szellemi vezér 91-ben halálos ágyán legalább bocsánatot kért. Ha vitatott is, hogy ő csalta volna lépre a nagyreményű demokrata (JFK svádájú és sajnos szintén nőfaló) Gary Hartot, vitathatatlanul ő „szállította” idősebb Bushnak a kihívóját tönkretevő riasztó külsejű fekete bűnözőt. Hogy majd utódai folytassák Bill Clinton csapdába csalásával, a Hillary elleni negyedszázados gyűlöletkampánnyal, ifjabb Bush ellenfelének, Kerrynek a vietnámi hősiességét kétségbe vonó hazugsághadjárattal. S bár a félszázada reflektorfényben élő, unalmasan decens, példás családapa Bidenen nehéz fogást találni, azért nem lankadnak. A – ténytorzításokon alapuló – politikai gyalázásához hozzácsapták (százszor megcáfolt hamis tényekkel) a korrupció vádját, ha már Trumpnak nem sikerült kizsarolnia az ukrán elnökből a kijevi vizsgálatot. Ám ha a „korrupt Hillary” jelszóval elérhette, hogy tömegei a „csukják le!” kórussal feleljenek, akkor – s ebből a konvenció ízelítőt adott – Biden sem úszhatta meg. Az elnöki záróbeszédet – törvénysértően – a Fehér Ház kertjében (maszk nélkül) hallgató elit republikánus közönség persze nem skandálta.
A program maga a vezér Majd pont e kritikus pillanatban törődött volna a mindvégig lebecsült járvánnyal! A demokraták csupán konvenciójukat tették virtuálissá, Trumpnak a világképe az, s hogyan is hagyta volna ki, hogy látványosan (a hagyományos jelölőgyűléseket idézően) ünnepeltesse magát. Négy éve a saját felhőkarcolója mozgólépcsőjén ereszkedett le jelöltségét bejelenteni, most a Fehér Ház balkonjáról. S az ő konvencióján példátlan módon lakonikusan rövid volt a pártprogram, amely tradicionálisan a kulisszák mögötti komoly politikai csatározások terméke e két gyűjtőpártnál. Biden az előző hónapokban ügyesen összetákolta a demokrata egységet, okulva Hillary sorsából, Trump emberei nem szőröztek holmi politikai vitákkal: a program maga a vezér. Azzal viszont nagyon is törődtek, hogy felvonultassanak őt melegszívűnek találó hölgyeket, mert a tüntetőket fenyegető erőskezű elnök egyúttal gyengéd férfiú - halljátok elővárosi republikánus nők, akik kiábrándultak e négy év alatt? S kellettek sorra a persze „házi feketék”, ha egyszer a vezér azt hirdeti magáról, hogy Lincoln óta ő tette a legtöbbet az afroamerikaiakért. De hát a szabad – illetve „Trump 2020”-at felrajzoló tűzijátékkal beborított – ég alatt nem kellett tartani a plafon leszakadásától. Ellenben a párt nagyágyúi közül alig akadt a szónoki, nem úgy a padsorokban. Hadd ünnepeltesse magát, s ha mégis nyerne, mi ott voltunk! Ha viszont vereséget szenved: ő vesztett, nem a párt (bár ezt a trumpi politika által lehúzott szenátoroknak nem lenne könnyű elmagyarázni). S hát a konvenció végére majd ötszáz volt és mostani republikánus tisztségviselő, politikus állt ki a pártvezér újraválasztása ellen, ami szintén példátlan. 73 veterán nemzetbiztonsági szakértőjük pedig újsághirdetésekben minősíti Trumpot veszedelmesnek. Egy magát történetesen Lincoln Csoportnak nevező republikánus társaság jó ideje – főként Trump saját szavait idézgető – tévéhirdetésekkel adja éppen a kulcsállamok szavazóinak értésére, hogy az elnök alkalmatlan és bolondját járatja velük. Dupla vagy semmi Felmérések szerint egyelőre Biden konvenciója növelte ázsióját, a Trumpé nem változtatta elfogadottságát. De az igazi kampány csak most kezdődik, s a polarizált, mind kevesebb megnyerhető független szavazóval bíró nagy országban valamelyest szűkült a különbség a két elnökjelölt között. Vagyis még bármi, tehát váratlan dolog is történhet, Trump "piszkos trükkök" csapata alighanem dolgozik is ezen. A konvenció látványával és szólamaival (mondhatni szintén virtuálisan) kitörtek a 22-es csapdájából: egyaránt eladni Trumpot a fundamentalista vallásos millióknak, az abortusz-ellenzőknek, a korlátlan fegyvertartás mániákusainak, tehát az eddig kitartó törzstábornak, s megnyerni azokat a mérsékeltebb konzervatív szavazókat, akiket Trump személyisége taszított, de talán egy balra mozduló demokrata párttól is elriaszthatók. Az előbbieknek négy év után is a kívülálló, a korrupt elit Fehér Házát ostromló Trumpot tálalták, az utóbbiaknak azt sulykolták, hogy „nem is annyira rossz ember”. A törzstábornak, amely ugyan csupán a lakosság egyharmada, azt üzenték, hogy „csak úgy vehetik el tőlünk ezt a választást, ha csalnak”, tehát mintegy mozgósították őket az eredmény el nem fogadására. Mivel ők élnek a Fox tévéhálózat, a szélsőjobbos média és (algoritmusokkal terelő) közösségi portálok virtuális világában, vevők arra a képtelenségre, hogy a világ legnagyobb hatalmával bíró elnök a (természetesen korrupt) elit áldozata. Akit gonosz, Amerikát felforgató, szocialistává tevő és Bident bábjukként mozgató balos forradalmárok próbálnak kiszorítani a Fehér Házból. S ettől ő már csak azért is félhet, mert korábbi cége ellen New York állami ügyészségi vizsgálat folyik, idézések sorával, tehát magánemberként végül börtön is várhatja. Az egykori (szintén példátlanul csődbe juttatott) kaszinó tulajdonosának tehát muszáj dupla vagy semmit játszania. Neki ez valós és nem virtuális veszély, hiszen a szövetségi elnöki kegyelem az állami elítéléstől nem mentheti. S Biden előre megmondta, hogy tőle nem is várhatja. Ami pedig a „bábut” illeti: majd félszázada a budapesti amerikai nagyköveti rezidencián éppen Biden mondta kérdésemre, hogy „nem lesz amerikai elnök, akinek nincs erős akarata”.