Előfizetés

Érdemes elolvasni!

Ferdinandy György
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Nem ezt ígértétek! - ezek a halálra ítélt Rajk László belügyminiszter utolsó szavai. Kulcsár István riporter új könyve egy évtized története. A világháború előzményei, a nyilas-terror, és ami utána következett. Regénynek álcázott korrajz, áll a borítón. Az elbeszélést valóban hosszú korrajzok szakítják félbe. Fikció? Történelem? Az elhurcolt édesanyját kereső fiú vagy egy félresikerült szerelem önmagukban is megrázó történetek. Mindez a negyvenes években, egy kamasz fiú szemével. Tudja-e ön, hogy ki volt Bodola vagy Szusza Ferenc? Hogy mi fán terem a golyóstoll őse, a tintenkuli? Egy szó, mint száz: érdemes elolvasni Kulcsár István új könyvét. Még idejében, mielőtt megint csak valami mást ígérnek nekünk.
(Kulcsár István: Nem ezt ígértétek! - Regénynek álcázott korrajz. 2020, Budapest, Atlantic Press)

Pénz! Pénz. Pénz? (laikus ima)

Szilas Antal
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Tevje, a tejesember énekli a Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében: „Ha én gazdag lennék…” Nem biztos, hogy ez közvetlenül elvezet a gondatlan boldogsághoz. Jön egy kis pogrom, cári parancs, hatósági kitelepítés – és oda az összegyűlt értéktömeg… A pénz még nem minden. Hiába van aranyad rogyásig, nem eheted meg. Sem az érméket, sem a helyettesítő papírrongyokat. Ha nincs a környéken valaki, akinek van felesleges élelmiszere, éhen is lehet halni. Sivatagban, koronavírus-korban. „Amióta a föníciaiak feltalálták” (ahogy Miska főpincér mondja a Csárdáskirálynőben), mindig létezett valamilyen csereeszköz a feladat megoldására. Hogy miképp vizsgálták elődeink az aranyérméket (harapdálták?), miután nem volt rajtuk igazi jelzés, nem tudom, de biztos: valamilyen társadalmi megegyezés vagy királyi rendelet szabályozta a piac alapjait. Volt uralkodó, aki pénzrontáshoz folyamodott; sokszor tudjuk, miképp végezte. Manapság már bankjegynek hívják az államilag előállított egyenértékeseket. Rajtuk áll, hogy viszonylag mennyit érnek. Rájuk is nyomtatják: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti” (vagy valami hasonlót). De mit is érnek valójában? Hány eurót, dollárt vagy egyéb nyalánkságot lehet kapni ezer forintért? Mennyi kenyeret, cukrot, lakást, szolgáltatást, egészséges levegőt? Ahhoz nem kell társadalmi megállapodás, az összes érintett bevonásával? A viszonyítás pedig pillanatonként változik. Volt idő (Magyarországon, 1946-ban), amikor a pengő néhány hónap alatt trilliomodára csúszott vissza… És mi van akkor, ha a hamisítást ugyanaz a kéz végzi, aki a hivatkozott törvényt hozza? Aki nemcsak az értékeket, hanem az értékarányokat és elosztási arányokat is meghatározza? Egy főfamulus valamikor ki is mondta (kicsit módosított formában, de ilyen értelemben): akinek semmije sincs, az annyit is ér… Orbán Viktor szerint a nemzet az, aki őt a csúcson tartja. Ő azt képviseli, a többi nem számít. A nemzet szerint viszont a nemzet az, amelynek minden tagja a számára leginkább elfogadható csúcsot eléri (vagy esélye van elérni). Akár kormányoz, akár ellenzék, akár semleges, akár itthon él, akár külföldön. Az árutermelés korában normál körülmények között a termelés és fogyasztás adatainak illenék egyensúlyban lenni. Elvben a bankokban és „párnacihákban” felhalmozódott pénz értékének meg kellene egyeznie a raktárakban felhalmozódott árukészletekkel. De garantálja ezt valaki? Biztos, hogy az áruszerkezet megegyezik a „fizetőképes” kereslettel, a fent említett igényekkel? És nem romlik meg, nem kopik el erkölcsileg, nem amortizálódik, amíg a felhasználóhoz ér. Pedig az előállítást kifizették, a nyilvántartásba bevezették – és ott az ellenérték kihasználatlanul. Meg az általános túltermelési válság… A magyar kormány úgy szeretne túljutni a nehézségeken, hogy különböző pénzügyi műveleteket dob be a köztudatba. Javaslatai azonban csupán a felhasználás egyik oldalát: az elköltés formáit érintik, az árukészlet növelését nem. Az állami (vagy uniós) támogatás, a hitelek továbbgördítése, az új kölcsönformák, a kedvezmények meghosszabbítása, a kamatozási konstrukciók mind az említett mérleg egyik oldalán jelennek meg, a felhasználható pénzkészlet újraelosztását jelentik, az árukészlet növelésére nem tesznek ajánlást, nem alkalmasak, a termelési kedvet nem növelik, hiszen a bizalmat a határidő módosításokkal nem erősítik. A pénz valójában csak elvben kézzelfogható. Modern világunkban számlálhatatlan helyettesítő formája létezik. Tulajdonképpen csak egy jog annak meghatározásához, hogy a létrehozott össztermék mekkora hányadáról dönthet önállóan valaki. (Szabadsághányad?) Papírpénzt lehet nyomtatni korlátlanul, de ez a jog objektív – ténylegesen a megteremtésben realizálódó tevőleges részvétel nagyságával – a társadalmi (isteni?) értékítélettel arányos. Pénzhez jutni sokféleképpen lehet. Származhat az említett termelő tevékenységből (beleértve a szociális körülményekből eredő kiegészítéseket), valamint a termelőeszközök hasznosítási jogából, szerencsejátékból, örökségből, valamint egyéb törvényileg elfogadott újraelosztási formából. De lehetnek illegális útjai: csalás, lopás, rablás, zsarolás, kényszerítés, joggal visszaélés és egyéb kriminalisztikák. Elfogadható-e, hogy ezek a jövedelem legális formáival egyenértékesek legyenek? Ha viszont a megítélhetetlen azonosság következtében (is) a forgalomban több bankjegy jelenik meg, mint ami feltétlenül szükséges, megindul az infláció – és erősen kétséges, hogy az fogyaszt-e, akinek járna, vagy az, aki elorozta. S amikor olyan csoport van döntési helyzetben, aki az alaphelyzetet létrehozta és egyedül neki van joga minősíteni (kétharmaddal, minden más kizárva), biztos-e, hogy döntése (független sípmester hiányában) megfelel a közösség igazságérzetének? Kérdéses, hogy amikor valaki valamelyik úton-módon elér egy bizonyos szintre, képes-e megállni. Nincs az a vagyon, ami nem fogy el egyszer, ha nincs állandó utánpótlása. Aki egyszer beugrott a mély vízbe, folytonosan tempóznia kell. Pótolni a kieséseket. És minden csórásnak van mellékszereplője, tanúja. Azokat is meg kell nyerni, kielégíteni… S mi kell hozzá? Pénz! Pénz. Pénz? Az utolsó sakk-kockára (miután az ötletgazda minden következő mezőre kétszeres díjat kért) kb. 18 trilliárd búzaszem került volna. Forintban ez az éves magyar költségvetésben a felosztható nemzeti termék összessége… Meg kell hát dolgozni érte. Másnak! Ha nem türelmes és sokat ugrál, gyűlölhetővé tesszük egy kicsit. El kell hallgattatni, le kell járatni, fel kell függeszteni. Minden termékben munka fekszik. Ki veszi el a magyar emberek munkáját? Mikor és mi lesz ennek a vége? Kampó?
ÁMEN.

Felhő úr elvonul

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Felhő úr a tizenkilencedik században tett sétáinak befejezéséhez elérkezvén azt a döntést hozta, hogy mellette kitartó, excellens olvasóinak figyelő tekintete elől egyszer és mindenkorra elvonul, hogy helyét ugyanezen hasábon más kiváló szerzőnek adhassa át. A tizenkilencedik század a rákövetkezőhöz képest szende szűz vala még, egy fogékony, mindenre és mindenkire nyitott bakfis, s habár elkövetett horribilis tetteket, oly gyilkos indulatok nem fűtötték még, mint a huszadikat; ez vala az oka annak, hogy e sorok írója, azaz Bagaszódi Tura úr az általa kitalált Felhő urat e most véget érő sorozat kedvéért a tizenkilencedik században sétáltatta meg. Az 1800-as évek légköre megfelelő culissa vala! A szerző az ő szerény szándéka szerint ugyanis reményteli és búfelejtő szöveget kívánt construálni annak érdekében, hogy a Népszava olvasói e fictiv légköri viszonyok között enyhülést találjanak. Oh, olvasó! Te, aki évek óta szem- és fültanúja, továbbá szenvedő alanya vagy annak a rettenetes politicai viharnak, mely hazánk egét sötétségbe borítá, megérdemled, hogy olykor olyan regiókban tehess kirándulást, melyek a mindennapi világodtól idegenek. Efféle távoli terrenumba igyekezett téged elvinni Bagaszódi Tura úr az ő hősével, Felhő úrral, ki teljes egészében a phantasia szüleménye, s kalandjai, melyeket az olvasóközönséggel megosztott, szintúgy a képzelet productumai valának – leszámítva a culinaria isteni tudományára vonatkozó articulusokat. Merthogy most, az őszinteségnek ebben a kivételes órájában a tisztánlátás végett néhány dolgot be kell vallani; és e bevallandó részletek közé tartozik, hogy Bagaszódi Tura úr és Felhő úr jellemvonásiban vannak, hogy úgy mondjuk, azonosságok. Mind a ketten szeretnek írni és mind a ketten szeretnek enni, habár Felhő úr az állatvilág tagjai közül oly egyedeket is szívesen elfogyaszt, melyeket Bagaszódi Tura úr nem kedvel. Ha van olvasó, ki emlékezik még Felhő úr súlyos lerészegedésére a Rózsák terén, most talán csalódni fog, de az igazság az, hogy az a bizonyos lerészegedés a valóságban nem történt meg : ami a tárcza alapját képezte, az csak a tér maga, hiszen gyönyörű fővárosunknak oly kedves, meghitt sarka a Rózsák tere, hogy annak Felhő úr, pontosabban szólva Bagaszódi Tura úr feltétlen emléket kívánt állítani. Felhő úr az ő illanó neve ellenére igyekezett minél valóságosabb testet ölteni, ez vala az oka annak, hogy oly sok magánéleti részletet kívánt elárulni életéről, mely részletek nem azért publicáltattak, mert fontosak lettek volna, hanem kizárólag azért, hogy Felhő úr fictiv személyiségének phisicai valót kölcsönözzenek. Ez vala az oka annak is, hogy szerző és hőse a társadalom két különböző rétegéből jöve : Felhő úr több generatióra visszamenő polgári cultura szülötteként sétált a naiv tizenkilencedik században, holott maga Bagaszódi Tura úr több generatióra visszamenőleg plebejus volna, még ha ennek különösebb jelentőséget nem is tulajdonít. Ő ugyanis azt a liberalis és egalitarianus elvet vallja, hogy az emberi individuumot nem az ősei, hanem saját erényei és hibái minősítik; a család fundamentuma pregnans jelentőséggel bír ugyan, ám ahhoz az egyéni teljesítményhez képest, amit az individuum az asztalra lerak, mégis semmi az! Felhő úr hadd árulja el ezen a ponton, az őszinteségnek ennek a hamarosan befejeződő periodusában, hogy a latin nyelvnek, melyből ebben a sorozatban az excellens olvasóközönség oly sok exemplumot kapott, a valóságban nincs oly biztos birtokában, mint aminő biztosságot Felhő úr budapesti sétái feltételeztek; Bagaszódi Tura úr ifjú arszlán korában, mikor post gradua járt egyetemre, latinból az év végi vizsgán mindössze közepes (3) érdemjegyet szerzett. Végezhetett volna előrébb is, kaphatott volna jeles (5) érdemjegyet is, feltéve, ha a szigorlatra becsületesen felkészült volna; ám Bagaszódi Tura úr már akkor is firkászéletű, léha, literátus ember vala, és inkább magyar kortárs szerzők prosai műveinek olvasásával töltötte kincset érő idejét, semmint a latin nyelv biflázásával. Ennek dacára valami keveset az egyetemen latinból ugyan megtanult, viszont azt a keveset is elfelejtette már; szerény tanulmányai mindenesetre elegendőnek bizonyultak arra, hogy e sorozat hősét, Felhő urat némi latin jártassággal ruházhassa föl. Igaz, ha az ember oly elvetemültségre ragadtatná magát, hogy hirtelen latinul kezdene tanulni, akkor először magyar szerzőket kellene olvasnia a XVIII-XIX. századból, többre megy azokkal, mint a száraz nyelvtankönyvekkel, hiszen a magyar írók századokon át a latin nyelv bűvöletében élvén igyekeztek a magyar irodalom javára tevékenykedni; és az ő nyomukban sétálgatott e hasábokon maga Felhő úr is, ki most sétája végéhez érkezett.
Köszöni figyelmüket Bagaszódi Tura úr, azaz Kácsor Zsolt, akivel az újságnak ebben a sarkában jövő héten találkoznak majd. Ami pedig Felhő urat illeti: most az Andrássy úton lépdel, mindjárt befordul a Bajza utcába, de még visszanéz, elköszön, és most, igen, most eltűnik a sarkon.