Előfizetés

Való világ viaskodik virtuálissal

Avar János
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:16

Fotó: Shealah Craighead / Official White House Photo
Kinek vagy hajlandó hinni: nekem, vagy a saját szemednek? – hangzott a nagy komédiás Groucho Marx legendás kérdése. Ma is nekiszegezhetné Amerikának. Mindkettőnek. Merthogy az idei elnökválasztáson két Amerika csap össze. A való a virtuálissal. Az egymást követően lezajlott demokrata és republikánus párti jelölő konvenció ezt híven tanúsította. A kihívót jelölőn a jelen szemmel látható – járvány-, gazdasági és polgárjogi – válságairól beszéltek a szónokok, az újraválasztásáért küzdő elnökén pedig az ellenfele győzelme esetén fenyegető vészes jövőről. Ekként lett Joe Biden egyszerre két konvenciónak is főszereplője. A sajátján visszafogottan magasztalták, a másikon ráaggatták az összes rémisztő jelzőt, amelyek Donald Trumpnak és tanácsadóinak eszébe jutottak. Az elmúlt félszázad nyolc újraválasztását kérő elnöke összesen, ha tucatszor említette a maga konvencióján kihívója nevét (és Biden egyszer sem az ellenfelét), Trump viszont negyvenszer. Bele kell vésni a tábor agyába a mumus nevét (nálunk Soros a megmondhatója). Így lett a demokrata baloldalon fanyalogva támogatott centrista politikus „a szocializmus trójai falova”. Akár a másik híres mondást is idézhetné: az ötvenes évek demokrata elnökjelöltje, Adlai Stevenson javasolta a republikánusoknak, hogy ha abbahagyják róla a hazudozást, cserében ő sem mondja el róluk az igazságot.

A negatív kampány mesterei

Persze egyik konvención sem tartották magukat a stevensoni tételhez. Hiszen a demokraták számokkal és tényekkel tudták igazolni azt, amit Obama felesége frappánsan megfogalmazott: az elnöki feladat meghaladja Trump képességeit, „egyszerűen nem az, akire nekünk most szükségünk volna”. Kétbalkezes járványkezelése, kincstári derűlátásban kimerülő gazdaságpolitikája, fukarsága a vesztesek szociális támogatásában, rasszizmusról árulkodó empátiahiányos reagálása a többséget megriasztó rendőri brutalitásra, egyaránt bizonyítja. S ironikus módon a bideni szocializmussal riogató Trump az, aki – mint egykor a keleti „szocialista” politikusok – négy év elnökösködés után is csak ígérgeti a „nagy Amerika” eljövetelét. Hívei és főként felsorakoztatott családtagjai ugyan – egy szintén más világból való – személyi kultuszt csaptak körötte. Egyikük „a nyugati civilizáció testőreként” magasztalta. De aki a jelennel aligha dicsekedhet, az kénytelen a gyönyörű jövőt állítani szembe a borzalmassal. S hát az is tény, hogy a republikánus jobboldal a negatív kampány mestere. S ma még inkább erre kényszerül e párt, mert a dilettánsokat vonzó és a profikat taszító Trumppal a képlet bizarrá vált: a republikánusok nem tudnak kormányozni, a demokraták nem tudnak harcolni (talán ezért is nevezgeti Bident Álmatag Joe-nak). Egy amerikai ügyvédeknek szóló tanács szerint, ha a tények szólnak melletted, hivatkozz rájuk, ha a jog, akkor arra, s ha egyik sem, verd az asztalt. Márpedig kampányban azt bizony akkor is csapkodni kell, ha a tények és a jog is mellettük szólnak. Ám kétségtelen, hogy asztalcsapkodásban a jobboldal verhetetlen. Kénytelen is, ha meggondoljuk, hogy politikai hatalma meghaladja valós társadalmi támogatottságát. Az elmúlt öt elnökválasztásból jelöltje kétszer is kevesebb voksot kapva nyert a gyéren lakott államokat előnyben részesítő, egyre elavultabb elektori rendszer jóvoltából, s egyelőre övék a szenátusi többség, holott demokrata kollégáik jóval több embert képviselnek.
A „piszkos trükkök”, a negatív kampány nagymesterei Nixonnál kezdték, Reagannél folytatták, hogy végül eljussanak Trumphoz. Egy 1985-ös fotón ott a nagy trió: Atwater, Manafort, Stone, utóbbi kettőt nemrég ítélték börtönre, Atwater, a szellemi vezér 91-ben halálos ágyán legalább bocsánatot kért. Ha vitatott is, hogy ő csalta volna lépre a nagyreményű demokrata (JFK svádájú és sajnos szintén nőfaló) Gary Hartot, vitathatatlanul ő „szállította” idősebb Bushnak a kihívóját tönkretevő riasztó külsejű fekete bűnözőt. Hogy majd utódai folytassák Bill Clinton csapdába csalásával, a Hillary elleni negyedszázados gyűlöletkampánnyal, ifjabb Bush ellenfelének, Kerrynek a vietnámi hősiességét kétségbe vonó hazugsághadjárattal. S bár a félszázada reflektorfényben élő, unalmasan decens, példás családapa Bidenen nehéz fogást találni, azért nem lankadnak. A – ténytorzításokon alapuló – politikai gyalázásához hozzácsapták (százszor megcáfolt hamis tényekkel) a korrupció vádját, ha már Trumpnak nem sikerült kizsarolnia az ukrán elnökből a kijevi vizsgálatot. Ám ha a „korrupt Hillary” jelszóval elérhette, hogy tömegei a „csukják le!” kórussal feleljenek, akkor – s ebből a konvenció ízelítőt adott – Biden sem úszhatta meg. Az elnöki záróbeszédet – törvénysértően – a Fehér Ház kertjében (maszk nélkül) hallgató elit republikánus közönség persze nem skandálta.
A program maga a vezér Majd pont e kritikus pillanatban törődött volna a mindvégig lebecsült járvánnyal! A demokraták csupán konvenciójukat tették virtuálissá, Trumpnak a világképe az, s hogyan is hagyta volna ki, hogy látványosan (a hagyományos jelölőgyűléseket idézően) ünnepeltesse magát. Négy éve a saját felhőkarcolója mozgólépcsőjén ereszkedett le jelöltségét bejelenteni, most a Fehér Ház balkonjáról. S az ő konvencióján példátlan módon lakonikusan rövid volt a pártprogram, amely tradicionálisan a kulisszák mögötti komoly politikai csatározások terméke e két gyűjtőpártnál. Biden az előző hónapokban ügyesen összetákolta a demokrata egységet, okulva Hillary sorsából, Trump emberei nem szőröztek holmi politikai vitákkal: a program maga a vezér. Azzal viszont nagyon is törődtek, hogy felvonultassanak őt melegszívűnek találó hölgyeket, mert a tüntetőket fenyegető erőskezű elnök egyúttal gyengéd férfiú - halljátok elővárosi republikánus nők, akik kiábrándultak e négy év alatt? S kellettek sorra a persze „házi feketék”, ha egyszer a vezér azt hirdeti magáról, hogy Lincoln óta ő tette a legtöbbet az afroamerikaiakért. De hát a szabad – illetve „Trump 2020”-at felrajzoló tűzijátékkal beborított – ég alatt nem kellett tartani a plafon leszakadásától. Ellenben a párt nagyágyúi közül alig akadt a szónoki, nem úgy a padsorokban. Hadd ünnepeltesse magát, s ha mégis nyerne, mi ott voltunk! Ha viszont vereséget szenved: ő vesztett, nem a párt (bár ezt a trumpi politika által lehúzott szenátoroknak nem lenne könnyű elmagyarázni). S hát a konvenció végére majd ötszáz volt és mostani republikánus tisztségviselő, politikus állt ki a pártvezér újraválasztása ellen, ami szintén példátlan. 73 veterán nemzetbiztonsági szakértőjük pedig újsághirdetésekben minősíti Trumpot veszedelmesnek. Egy magát történetesen Lincoln Csoportnak nevező republikánus társaság jó ideje – főként Trump saját szavait idézgető – tévéhirdetésekkel adja éppen a kulcsállamok szavazóinak értésére, hogy az elnök alkalmatlan és bolondját járatja velük. Dupla vagy semmi Felmérések szerint egyelőre Biden konvenciója növelte ázsióját, a Trumpé nem változtatta elfogadottságát. De az igazi kampány csak most kezdődik, s a polarizált, mind kevesebb megnyerhető független szavazóval bíró nagy országban valamelyest szűkült a különbség a két elnökjelölt között. Vagyis még bármi, tehát váratlan dolog is történhet, Trump "piszkos trükkök" csapata alighanem dolgozik is ezen. A konvenció látványával és szólamaival (mondhatni szintén virtuálisan) kitörtek a 22-es csapdájából: egyaránt eladni Trumpot a fundamentalista vallásos millióknak, az abortusz-ellenzőknek, a korlátlan fegyvertartás mániákusainak, tehát az eddig kitartó törzstábornak, s megnyerni azokat a mérsékeltebb konzervatív szavazókat, akiket Trump személyisége taszított, de talán egy balra mozduló demokrata párttól is elriaszthatók. Az előbbieknek négy év után is a kívülálló, a korrupt elit Fehér Házát ostromló Trumpot tálalták, az utóbbiaknak azt sulykolták, hogy „nem is annyira rossz ember”. A törzstábornak, amely ugyan csupán a lakosság egyharmada, azt üzenték, hogy „csak úgy vehetik el tőlünk ezt a választást, ha csalnak”, tehát mintegy mozgósították őket az eredmény el nem fogadására. Mivel ők élnek a Fox tévéhálózat, a szélsőjobbos média és (algoritmusokkal terelő) közösségi portálok virtuális világában, vevők arra a képtelenségre, hogy a világ legnagyobb hatalmával bíró elnök a (természetesen korrupt) elit áldozata. Akit gonosz, Amerikát felforgató, szocialistává tevő és Bident bábjukként mozgató balos forradalmárok próbálnak kiszorítani a Fehér Házból. S ettől ő már csak azért is félhet, mert korábbi cége ellen New York állami ügyészségi vizsgálat folyik, idézések sorával, tehát magánemberként végül börtön is várhatja. Az egykori (szintén példátlanul csődbe juttatott) kaszinó tulajdonosának tehát muszáj dupla vagy semmit játszania. Neki ez valós és nem virtuális veszély, hiszen a szövetségi elnöki kegyelem az állami elítéléstől nem mentheti. S Biden előre megmondta, hogy tőle nem is várhatja. Ami pedig a „bábut” illeti: majd félszázada a budapesti amerikai nagyköveti rezidencián éppen Biden mondta kérdésemre, hogy „nem lesz amerikai elnök, akinek nincs erős akarata”.

Érdemes elolvasni!

Ferdinandy György
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Nem ezt ígértétek! - ezek a halálra ítélt Rajk László belügyminiszter utolsó szavai. Kulcsár István riporter új könyve egy évtized története. A világháború előzményei, a nyilas-terror, és ami utána következett. Regénynek álcázott korrajz, áll a borítón. Az elbeszélést valóban hosszú korrajzok szakítják félbe. Fikció? Történelem? Az elhurcolt édesanyját kereső fiú vagy egy félresikerült szerelem önmagukban is megrázó történetek. Mindez a negyvenes években, egy kamasz fiú szemével. Tudja-e ön, hogy ki volt Bodola vagy Szusza Ferenc? Hogy mi fán terem a golyóstoll őse, a tintenkuli? Egy szó, mint száz: érdemes elolvasni Kulcsár István új könyvét. Még idejében, mielőtt megint csak valami mást ígérnek nekünk.
(Kulcsár István: Nem ezt ígértétek! - Regénynek álcázott korrajz. 2020, Budapest, Atlantic Press)

Pénz! Pénz. Pénz? (laikus ima)

Szilas Antal
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Tevje, a tejesember énekli a Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében: „Ha én gazdag lennék…” Nem biztos, hogy ez közvetlenül elvezet a gondatlan boldogsághoz. Jön egy kis pogrom, cári parancs, hatósági kitelepítés – és oda az összegyűlt értéktömeg… A pénz még nem minden. Hiába van aranyad rogyásig, nem eheted meg. Sem az érméket, sem a helyettesítő papírrongyokat. Ha nincs a környéken valaki, akinek van felesleges élelmiszere, éhen is lehet halni. Sivatagban, koronavírus-korban. „Amióta a föníciaiak feltalálták” (ahogy Miska főpincér mondja a Csárdáskirálynőben), mindig létezett valamilyen csereeszköz a feladat megoldására. Hogy miképp vizsgálták elődeink az aranyérméket (harapdálták?), miután nem volt rajtuk igazi jelzés, nem tudom, de biztos: valamilyen társadalmi megegyezés vagy királyi rendelet szabályozta a piac alapjait. Volt uralkodó, aki pénzrontáshoz folyamodott; sokszor tudjuk, miképp végezte. Manapság már bankjegynek hívják az államilag előállított egyenértékeseket. Rajtuk áll, hogy viszonylag mennyit érnek. Rájuk is nyomtatják: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti” (vagy valami hasonlót). De mit is érnek valójában? Hány eurót, dollárt vagy egyéb nyalánkságot lehet kapni ezer forintért? Mennyi kenyeret, cukrot, lakást, szolgáltatást, egészséges levegőt? Ahhoz nem kell társadalmi megállapodás, az összes érintett bevonásával? A viszonyítás pedig pillanatonként változik. Volt idő (Magyarországon, 1946-ban), amikor a pengő néhány hónap alatt trilliomodára csúszott vissza… És mi van akkor, ha a hamisítást ugyanaz a kéz végzi, aki a hivatkozott törvényt hozza? Aki nemcsak az értékeket, hanem az értékarányokat és elosztási arányokat is meghatározza? Egy főfamulus valamikor ki is mondta (kicsit módosított formában, de ilyen értelemben): akinek semmije sincs, az annyit is ér… Orbán Viktor szerint a nemzet az, aki őt a csúcson tartja. Ő azt képviseli, a többi nem számít. A nemzet szerint viszont a nemzet az, amelynek minden tagja a számára leginkább elfogadható csúcsot eléri (vagy esélye van elérni). Akár kormányoz, akár ellenzék, akár semleges, akár itthon él, akár külföldön. Az árutermelés korában normál körülmények között a termelés és fogyasztás adatainak illenék egyensúlyban lenni. Elvben a bankokban és „párnacihákban” felhalmozódott pénz értékének meg kellene egyeznie a raktárakban felhalmozódott árukészletekkel. De garantálja ezt valaki? Biztos, hogy az áruszerkezet megegyezik a „fizetőképes” kereslettel, a fent említett igényekkel? És nem romlik meg, nem kopik el erkölcsileg, nem amortizálódik, amíg a felhasználóhoz ér. Pedig az előállítást kifizették, a nyilvántartásba bevezették – és ott az ellenérték kihasználatlanul. Meg az általános túltermelési válság… A magyar kormány úgy szeretne túljutni a nehézségeken, hogy különböző pénzügyi műveleteket dob be a köztudatba. Javaslatai azonban csupán a felhasználás egyik oldalát: az elköltés formáit érintik, az árukészlet növelését nem. Az állami (vagy uniós) támogatás, a hitelek továbbgördítése, az új kölcsönformák, a kedvezmények meghosszabbítása, a kamatozási konstrukciók mind az említett mérleg egyik oldalán jelennek meg, a felhasználható pénzkészlet újraelosztását jelentik, az árukészlet növelésére nem tesznek ajánlást, nem alkalmasak, a termelési kedvet nem növelik, hiszen a bizalmat a határidő módosításokkal nem erősítik. A pénz valójában csak elvben kézzelfogható. Modern világunkban számlálhatatlan helyettesítő formája létezik. Tulajdonképpen csak egy jog annak meghatározásához, hogy a létrehozott össztermék mekkora hányadáról dönthet önállóan valaki. (Szabadsághányad?) Papírpénzt lehet nyomtatni korlátlanul, de ez a jog objektív – ténylegesen a megteremtésben realizálódó tevőleges részvétel nagyságával – a társadalmi (isteni?) értékítélettel arányos. Pénzhez jutni sokféleképpen lehet. Származhat az említett termelő tevékenységből (beleértve a szociális körülményekből eredő kiegészítéseket), valamint a termelőeszközök hasznosítási jogából, szerencsejátékból, örökségből, valamint egyéb törvényileg elfogadott újraelosztási formából. De lehetnek illegális útjai: csalás, lopás, rablás, zsarolás, kényszerítés, joggal visszaélés és egyéb kriminalisztikák. Elfogadható-e, hogy ezek a jövedelem legális formáival egyenértékesek legyenek? Ha viszont a megítélhetetlen azonosság következtében (is) a forgalomban több bankjegy jelenik meg, mint ami feltétlenül szükséges, megindul az infláció – és erősen kétséges, hogy az fogyaszt-e, akinek járna, vagy az, aki elorozta. S amikor olyan csoport van döntési helyzetben, aki az alaphelyzetet létrehozta és egyedül neki van joga minősíteni (kétharmaddal, minden más kizárva), biztos-e, hogy döntése (független sípmester hiányában) megfelel a közösség igazságérzetének? Kérdéses, hogy amikor valaki valamelyik úton-módon elér egy bizonyos szintre, képes-e megállni. Nincs az a vagyon, ami nem fogy el egyszer, ha nincs állandó utánpótlása. Aki egyszer beugrott a mély vízbe, folytonosan tempóznia kell. Pótolni a kieséseket. És minden csórásnak van mellékszereplője, tanúja. Azokat is meg kell nyerni, kielégíteni… S mi kell hozzá? Pénz! Pénz. Pénz? Az utolsó sakk-kockára (miután az ötletgazda minden következő mezőre kétszeres díjat kért) kb. 18 trilliárd búzaszem került volna. Forintban ez az éves magyar költségvetésben a felosztható nemzeti termék összessége… Meg kell hát dolgozni érte. Másnak! Ha nem türelmes és sokat ugrál, gyűlölhetővé tesszük egy kicsit. El kell hallgattatni, le kell járatni, fel kell függeszteni. Minden termékben munka fekszik. Ki veszi el a magyar emberek munkáját? Mikor és mi lesz ennek a vége? Kampó?
ÁMEN.