Pénz! Pénz. Pénz? (laikus ima)

Tevje, a tejesember énekli a Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében: „Ha én gazdag lennék…” Nem biztos, hogy ez közvetlenül elvezet a gondatlan boldogsághoz. Jön egy kis pogrom, cári parancs, hatósági kitelepítés – és oda az összegyűlt értéktömeg…

A pénz még nem minden. Hiába van aranyad rogyásig, nem eheted meg. Sem az érméket, sem a helyettesítő papírrongyokat. Ha nincs a környéken valaki, akinek van felesleges élelmiszere, éhen is lehet halni. Sivatagban, koronavírus-korban.

„Amióta a föníciaiak feltalálták” (ahogy Miska főpincér mondja a Csárdáskirálynőben), mindig létezett valamilyen csereeszköz a feladat megoldására. Hogy miképp vizsgálták elődeink az aranyérméket (harapdálták?), miután nem volt rajtuk igazi jelzés, nem tudom, de biztos: valamilyen társadalmi megegyezés vagy királyi rendelet szabályozta a piac alapjait. Volt uralkodó, aki pénzrontáshoz folyamodott; sokszor tudjuk, miképp végezte. Manapság már bankjegynek hívják az államilag előállított egyenértékeseket. Rajtuk áll, hogy viszonylag mennyit érnek. Rájuk is nyomtatják: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti” (vagy valami hasonlót).

De mit is érnek valójában? Hány eurót, dollárt vagy egyéb nyalánkságot lehet kapni ezer forintért? Mennyi kenyeret, cukrot, lakást, szolgáltatást, egészséges levegőt? Ahhoz nem kell társadalmi megállapodás, az összes érintett bevonásával? A viszonyítás pedig pillanatonként változik. Volt idő (Magyarországon, 1946-ban), amikor a pengő néhány hónap alatt trilliomodára csúszott vissza…

És mi van akkor, ha a hamisítást ugyanaz a kéz végzi, aki a hivatkozott törvényt hozza? Aki nemcsak az értékeket, hanem az értékarányokat és elosztási arányokat is meghatározza? Egy főfamulus valamikor ki is mondta (kicsit módosított formában, de ilyen értelemben): akinek semmije sincs, az annyit is ér…

Orbán Viktor szerint a nemzet az, aki őt a csúcson tartja. Ő azt képviseli, a többi nem számít. A nemzet szerint viszont a nemzet az, amelynek minden tagja a számára leginkább elfogadható csúcsot eléri (vagy esélye van elérni). Akár kormányoz, akár ellenzék, akár semleges, akár itthon él, akár külföldön.

Az árutermelés korában normál körülmények között a termelés és fogyasztás adatainak illenék egyensúlyban lenni. Elvben a bankokban és „párnacihákban” felhalmozódott pénz értékének meg kellene egyeznie a raktárakban felhalmozódott árukészletekkel. De garantálja ezt valaki? Biztos, hogy az áruszerkezet megegyezik a „fizetőképes” kereslettel, a fent említett igényekkel? És nem romlik meg, nem kopik el erkölcsileg, nem amortizálódik, amíg a felhasználóhoz ér. Pedig az előállítást kifizették, a nyilvántartásba bevezették – és ott az ellenérték kihasználatlanul. Meg az általános túltermelési válság…

A magyar kormány úgy szeretne túljutni a nehézségeken, hogy különböző pénzügyi műveleteket dob be a köztudatba. Javaslatai azonban csupán a felhasználás egyik oldalát: az elköltés formáit érintik, az árukészlet növelését nem. Az állami (vagy uniós) támogatás, a hitelek továbbgördítése, az új kölcsönformák, a kedvezmények meghosszabbítása, a kamatozási konstrukciók mind az említett mérleg egyik oldalán jelennek meg, a felhasználható pénzkészlet újraelosztását jelentik, az árukészlet növelésére nem tesznek ajánlást, nem alkalmasak, a termelési kedvet nem növelik, hiszen a bizalmat a határidő módosításokkal nem erősítik.

A pénz valójában csak elvben kézzelfogható. Modern világunkban számlálhatatlan helyettesítő formája létezik. Tulajdonképpen csak egy jog annak meghatározásához, hogy a létrehozott össztermék mekkora hányadáról dönthet önállóan valaki. (Szabadsághányad?) Papírpénzt lehet nyomtatni korlátlanul, de ez a jog objektív – ténylegesen a megteremtésben realizálódó tevőleges részvétel nagyságával – a társadalmi (isteni?) értékítélettel arányos.

Pénzhez jutni sokféleképpen lehet. Származhat az említett termelő tevékenységből (beleértve a szociális körülményekből eredő kiegészítéseket), valamint a termelőeszközök hasznosítási jogából, szerencsejátékból, örökségből, valamint egyéb törvényileg elfogadott újraelosztási formából. De lehetnek illegális útjai: csalás, lopás, rablás, zsarolás, kényszerítés, joggal visszaélés és egyéb kriminalisztikák. Elfogadható-e, hogy ezek a jövedelem legális formáival egyenértékesek legyenek?

Ha viszont a megítélhetetlen azonosság következtében (is) a forgalomban több bankjegy jelenik meg, mint ami feltétlenül szükséges, megindul az infláció – és erősen kétséges, hogy az fogyaszt-e, akinek járna, vagy az, aki elorozta. S amikor olyan csoport van döntési helyzetben, aki az alaphelyzetet létrehozta és egyedül neki van joga minősíteni (kétharmaddal, minden más kizárva), biztos-e, hogy döntése (független sípmester hiányában) megfelel a közösség igazságérzetének?

Kérdéses, hogy amikor valaki valamelyik úton-módon elér egy bizonyos szintre, képes-e megállni. Nincs az a vagyon, ami nem fogy el egyszer, ha nincs állandó utánpótlása. Aki egyszer beugrott a mély vízbe, folytonosan tempóznia kell. Pótolni a kieséseket. És minden csórásnak van mellékszereplője, tanúja. Azokat is meg kell nyerni, kielégíteni…

S mi kell hozzá?

Pénz! Pénz. Pénz?

Az utolsó sakk-kockára (miután az ötletgazda minden következő mezőre kétszeres díjat kért) kb. 18 trilliárd búzaszem került volna. Forintban ez az éves magyar költségvetésben a felosztható nemzeti termék összessége…

Meg kell hát dolgozni érte. Másnak! Ha nem türelmes és sokat ugrál, gyűlölhetővé tesszük egy kicsit. El kell hallgattatni, le kell járatni, fel kell függeszteni.

Minden termékben munka fekszik. Ki veszi el a magyar emberek munkáját?

Mikor és mi lesz ennek a vége?

Kampó?

ÁMEN.