Előfizetés

Pénz! Pénz. Pénz? (laikus ima)

Szilas Antal
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Tevje, a tejesember énekli a Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében: „Ha én gazdag lennék…” Nem biztos, hogy ez közvetlenül elvezet a gondatlan boldogsághoz. Jön egy kis pogrom, cári parancs, hatósági kitelepítés – és oda az összegyűlt értéktömeg… A pénz még nem minden. Hiába van aranyad rogyásig, nem eheted meg. Sem az érméket, sem a helyettesítő papírrongyokat. Ha nincs a környéken valaki, akinek van felesleges élelmiszere, éhen is lehet halni. Sivatagban, koronavírus-korban. „Amióta a föníciaiak feltalálták” (ahogy Miska főpincér mondja a Csárdáskirálynőben), mindig létezett valamilyen csereeszköz a feladat megoldására. Hogy miképp vizsgálták elődeink az aranyérméket (harapdálták?), miután nem volt rajtuk igazi jelzés, nem tudom, de biztos: valamilyen társadalmi megegyezés vagy királyi rendelet szabályozta a piac alapjait. Volt uralkodó, aki pénzrontáshoz folyamodott; sokszor tudjuk, miképp végezte. Manapság már bankjegynek hívják az államilag előállított egyenértékeseket. Rajtuk áll, hogy viszonylag mennyit érnek. Rájuk is nyomtatják: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti” (vagy valami hasonlót). De mit is érnek valójában? Hány eurót, dollárt vagy egyéb nyalánkságot lehet kapni ezer forintért? Mennyi kenyeret, cukrot, lakást, szolgáltatást, egészséges levegőt? Ahhoz nem kell társadalmi megállapodás, az összes érintett bevonásával? A viszonyítás pedig pillanatonként változik. Volt idő (Magyarországon, 1946-ban), amikor a pengő néhány hónap alatt trilliomodára csúszott vissza… És mi van akkor, ha a hamisítást ugyanaz a kéz végzi, aki a hivatkozott törvényt hozza? Aki nemcsak az értékeket, hanem az értékarányokat és elosztási arányokat is meghatározza? Egy főfamulus valamikor ki is mondta (kicsit módosított formában, de ilyen értelemben): akinek semmije sincs, az annyit is ér… Orbán Viktor szerint a nemzet az, aki őt a csúcson tartja. Ő azt képviseli, a többi nem számít. A nemzet szerint viszont a nemzet az, amelynek minden tagja a számára leginkább elfogadható csúcsot eléri (vagy esélye van elérni). Akár kormányoz, akár ellenzék, akár semleges, akár itthon él, akár külföldön. Az árutermelés korában normál körülmények között a termelés és fogyasztás adatainak illenék egyensúlyban lenni. Elvben a bankokban és „párnacihákban” felhalmozódott pénz értékének meg kellene egyeznie a raktárakban felhalmozódott árukészletekkel. De garantálja ezt valaki? Biztos, hogy az áruszerkezet megegyezik a „fizetőképes” kereslettel, a fent említett igényekkel? És nem romlik meg, nem kopik el erkölcsileg, nem amortizálódik, amíg a felhasználóhoz ér. Pedig az előállítást kifizették, a nyilvántartásba bevezették – és ott az ellenérték kihasználatlanul. Meg az általános túltermelési válság… A magyar kormány úgy szeretne túljutni a nehézségeken, hogy különböző pénzügyi műveleteket dob be a köztudatba. Javaslatai azonban csupán a felhasználás egyik oldalát: az elköltés formáit érintik, az árukészlet növelését nem. Az állami (vagy uniós) támogatás, a hitelek továbbgördítése, az új kölcsönformák, a kedvezmények meghosszabbítása, a kamatozási konstrukciók mind az említett mérleg egyik oldalán jelennek meg, a felhasználható pénzkészlet újraelosztását jelentik, az árukészlet növelésére nem tesznek ajánlást, nem alkalmasak, a termelési kedvet nem növelik, hiszen a bizalmat a határidő módosításokkal nem erősítik. A pénz valójában csak elvben kézzelfogható. Modern világunkban számlálhatatlan helyettesítő formája létezik. Tulajdonképpen csak egy jog annak meghatározásához, hogy a létrehozott össztermék mekkora hányadáról dönthet önállóan valaki. (Szabadsághányad?) Papírpénzt lehet nyomtatni korlátlanul, de ez a jog objektív – ténylegesen a megteremtésben realizálódó tevőleges részvétel nagyságával – a társadalmi (isteni?) értékítélettel arányos. Pénzhez jutni sokféleképpen lehet. Származhat az említett termelő tevékenységből (beleértve a szociális körülményekből eredő kiegészítéseket), valamint a termelőeszközök hasznosítási jogából, szerencsejátékból, örökségből, valamint egyéb törvényileg elfogadott újraelosztási formából. De lehetnek illegális útjai: csalás, lopás, rablás, zsarolás, kényszerítés, joggal visszaélés és egyéb kriminalisztikák. Elfogadható-e, hogy ezek a jövedelem legális formáival egyenértékesek legyenek? Ha viszont a megítélhetetlen azonosság következtében (is) a forgalomban több bankjegy jelenik meg, mint ami feltétlenül szükséges, megindul az infláció – és erősen kétséges, hogy az fogyaszt-e, akinek járna, vagy az, aki elorozta. S amikor olyan csoport van döntési helyzetben, aki az alaphelyzetet létrehozta és egyedül neki van joga minősíteni (kétharmaddal, minden más kizárva), biztos-e, hogy döntése (független sípmester hiányában) megfelel a közösség igazságérzetének? Kérdéses, hogy amikor valaki valamelyik úton-módon elér egy bizonyos szintre, képes-e megállni. Nincs az a vagyon, ami nem fogy el egyszer, ha nincs állandó utánpótlása. Aki egyszer beugrott a mély vízbe, folytonosan tempóznia kell. Pótolni a kieséseket. És minden csórásnak van mellékszereplője, tanúja. Azokat is meg kell nyerni, kielégíteni… S mi kell hozzá? Pénz! Pénz. Pénz? Az utolsó sakk-kockára (miután az ötletgazda minden következő mezőre kétszeres díjat kért) kb. 18 trilliárd búzaszem került volna. Forintban ez az éves magyar költségvetésben a felosztható nemzeti termék összessége… Meg kell hát dolgozni érte. Másnak! Ha nem türelmes és sokat ugrál, gyűlölhetővé tesszük egy kicsit. El kell hallgattatni, le kell járatni, fel kell függeszteni. Minden termékben munka fekszik. Ki veszi el a magyar emberek munkáját? Mikor és mi lesz ennek a vége? Kampó?
ÁMEN.

Felhő úr elvonul

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Felhő úr a tizenkilencedik században tett sétáinak befejezéséhez elérkezvén azt a döntést hozta, hogy mellette kitartó, excellens olvasóinak figyelő tekintete elől egyszer és mindenkorra elvonul, hogy helyét ugyanezen hasábon más kiváló szerzőnek adhassa át. A tizenkilencedik század a rákövetkezőhöz képest szende szűz vala még, egy fogékony, mindenre és mindenkire nyitott bakfis, s habár elkövetett horribilis tetteket, oly gyilkos indulatok nem fűtötték még, mint a huszadikat; ez vala az oka annak, hogy e sorok írója, azaz Bagaszódi Tura úr az általa kitalált Felhő urat e most véget érő sorozat kedvéért a tizenkilencedik században sétáltatta meg. Az 1800-as évek légköre megfelelő culissa vala! A szerző az ő szerény szándéka szerint ugyanis reményteli és búfelejtő szöveget kívánt construálni annak érdekében, hogy a Népszava olvasói e fictiv légköri viszonyok között enyhülést találjanak. Oh, olvasó! Te, aki évek óta szem- és fültanúja, továbbá szenvedő alanya vagy annak a rettenetes politicai viharnak, mely hazánk egét sötétségbe borítá, megérdemled, hogy olykor olyan regiókban tehess kirándulást, melyek a mindennapi világodtól idegenek. Efféle távoli terrenumba igyekezett téged elvinni Bagaszódi Tura úr az ő hősével, Felhő úrral, ki teljes egészében a phantasia szüleménye, s kalandjai, melyeket az olvasóközönséggel megosztott, szintúgy a képzelet productumai valának – leszámítva a culinaria isteni tudományára vonatkozó articulusokat. Merthogy most, az őszinteségnek ebben a kivételes órájában a tisztánlátás végett néhány dolgot be kell vallani; és e bevallandó részletek közé tartozik, hogy Bagaszódi Tura úr és Felhő úr jellemvonásiban vannak, hogy úgy mondjuk, azonosságok. Mind a ketten szeretnek írni és mind a ketten szeretnek enni, habár Felhő úr az állatvilág tagjai közül oly egyedeket is szívesen elfogyaszt, melyeket Bagaszódi Tura úr nem kedvel. Ha van olvasó, ki emlékezik még Felhő úr súlyos lerészegedésére a Rózsák terén, most talán csalódni fog, de az igazság az, hogy az a bizonyos lerészegedés a valóságban nem történt meg : ami a tárcza alapját képezte, az csak a tér maga, hiszen gyönyörű fővárosunknak oly kedves, meghitt sarka a Rózsák tere, hogy annak Felhő úr, pontosabban szólva Bagaszódi Tura úr feltétlen emléket kívánt állítani. Felhő úr az ő illanó neve ellenére igyekezett minél valóságosabb testet ölteni, ez vala az oka annak, hogy oly sok magánéleti részletet kívánt elárulni életéről, mely részletek nem azért publicáltattak, mert fontosak lettek volna, hanem kizárólag azért, hogy Felhő úr fictiv személyiségének phisicai valót kölcsönözzenek. Ez vala az oka annak is, hogy szerző és hőse a társadalom két különböző rétegéből jöve : Felhő úr több generatióra visszamenő polgári cultura szülötteként sétált a naiv tizenkilencedik században, holott maga Bagaszódi Tura úr több generatióra visszamenőleg plebejus volna, még ha ennek különösebb jelentőséget nem is tulajdonít. Ő ugyanis azt a liberalis és egalitarianus elvet vallja, hogy az emberi individuumot nem az ősei, hanem saját erényei és hibái minősítik; a család fundamentuma pregnans jelentőséggel bír ugyan, ám ahhoz az egyéni teljesítményhez képest, amit az individuum az asztalra lerak, mégis semmi az! Felhő úr hadd árulja el ezen a ponton, az őszinteségnek ennek a hamarosan befejeződő periodusában, hogy a latin nyelvnek, melyből ebben a sorozatban az excellens olvasóközönség oly sok exemplumot kapott, a valóságban nincs oly biztos birtokában, mint aminő biztosságot Felhő úr budapesti sétái feltételeztek; Bagaszódi Tura úr ifjú arszlán korában, mikor post gradua járt egyetemre, latinból az év végi vizsgán mindössze közepes (3) érdemjegyet szerzett. Végezhetett volna előrébb is, kaphatott volna jeles (5) érdemjegyet is, feltéve, ha a szigorlatra becsületesen felkészült volna; ám Bagaszódi Tura úr már akkor is firkászéletű, léha, literátus ember vala, és inkább magyar kortárs szerzők prosai műveinek olvasásával töltötte kincset érő idejét, semmint a latin nyelv biflázásával. Ennek dacára valami keveset az egyetemen latinból ugyan megtanult, viszont azt a keveset is elfelejtette már; szerény tanulmányai mindenesetre elegendőnek bizonyultak arra, hogy e sorozat hősét, Felhő urat némi latin jártassággal ruházhassa föl. Igaz, ha az ember oly elvetemültségre ragadtatná magát, hogy hirtelen latinul kezdene tanulni, akkor először magyar szerzőket kellene olvasnia a XVIII-XIX. századból, többre megy azokkal, mint a száraz nyelvtankönyvekkel, hiszen a magyar írók századokon át a latin nyelv bűvöletében élvén igyekeztek a magyar irodalom javára tevékenykedni; és az ő nyomukban sétálgatott e hasábokon maga Felhő úr is, ki most sétája végéhez érkezett.
Köszöni figyelmüket Bagaszódi Tura úr, azaz Kácsor Zsolt, akivel az újságnak ebben a sarkában jövő héten találkoznak majd. Ami pedig Felhő urat illeti: most az Andrássy úton lépdel, mindjárt befordul a Bajza utcába, de még visszanéz, elköszön, és most, igen, most eltűnik a sarkon.

Mi lesz ennek az egésznek a vége? - avagy a jövő forgatókönyvei

Marosán György
Publikálás dátuma
2020.09.05. 15:03

Fotó: Perati Komson
A címet egy napokban megjelent könyvből - Katie Mack: The End of Everything (Astrophysically Speaking). 2020, Allen Lane - kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (Nagy összeroppanás), a Big Freeze (Nagy kihűlés), a Vacuum Decay (Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (Nagy széthullás) és a Big Bounce (Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még százmilliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk - sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

Amikor kizökken az idő

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk történik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő. A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban - akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket - az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy XIX. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Dickens: A két város meséje. 1855). Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A XIX. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró - demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató - Pierre François Verhulst - a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határai

 A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül a táplálék korlátozottságával. Kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Alaszka sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó - szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J.: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. 2002) A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster: Innovation. 1986). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges. Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két - a közösségek méretének és megújulóképességének - egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltartható-képessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig - kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve. A logisztikus növekedési görbe akkor válik igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú XVI. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a XX. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig - emlékezzünk a Matthew-szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.

Öt forgatókönyv

 A XXI. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső, stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket - a vágyak és a realitások között őrlődve - mi magunk alkotunk. Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A XX. század gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász” (K. Boulding). Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet. A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja - amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A Föld különböző térségeit és társadalmait - eltérő mértékben - sújtja az összeomlás. A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újraindul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot. A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérhetik a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat. Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy: A második görbe. 2018) Ez a modell a növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva - alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE - kedvenc vállalatom - egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis a gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését. Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát - ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét - alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.