Előfizetés

Felhő úr elvonul

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:15

Felhő úr a tizenkilencedik században tett sétáinak befejezéséhez elérkezvén azt a döntést hozta, hogy mellette kitartó, excellens olvasóinak figyelő tekintete elől egyszer és mindenkorra elvonul, hogy helyét ugyanezen hasábon más kiváló szerzőnek adhassa át. A tizenkilencedik század a rákövetkezőhöz képest szende szűz vala még, egy fogékony, mindenre és mindenkire nyitott bakfis, s habár elkövetett horribilis tetteket, oly gyilkos indulatok nem fűtötték még, mint a huszadikat; ez vala az oka annak, hogy e sorok írója, azaz Bagaszódi Tura úr az általa kitalált Felhő urat e most véget érő sorozat kedvéért a tizenkilencedik században sétáltatta meg. Az 1800-as évek légköre megfelelő culissa vala! A szerző az ő szerény szándéka szerint ugyanis reményteli és búfelejtő szöveget kívánt construálni annak érdekében, hogy a Népszava olvasói e fictiv légköri viszonyok között enyhülést találjanak. Oh, olvasó! Te, aki évek óta szem- és fültanúja, továbbá szenvedő alanya vagy annak a rettenetes politicai viharnak, mely hazánk egét sötétségbe borítá, megérdemled, hogy olykor olyan regiókban tehess kirándulást, melyek a mindennapi világodtól idegenek. Efféle távoli terrenumba igyekezett téged elvinni Bagaszódi Tura úr az ő hősével, Felhő úrral, ki teljes egészében a phantasia szüleménye, s kalandjai, melyeket az olvasóközönséggel megosztott, szintúgy a képzelet productumai valának – leszámítva a culinaria isteni tudományára vonatkozó articulusokat. Merthogy most, az őszinteségnek ebben a kivételes órájában a tisztánlátás végett néhány dolgot be kell vallani; és e bevallandó részletek közé tartozik, hogy Bagaszódi Tura úr és Felhő úr jellemvonásiban vannak, hogy úgy mondjuk, azonosságok. Mind a ketten szeretnek írni és mind a ketten szeretnek enni, habár Felhő úr az állatvilág tagjai közül oly egyedeket is szívesen elfogyaszt, melyeket Bagaszódi Tura úr nem kedvel. Ha van olvasó, ki emlékezik még Felhő úr súlyos lerészegedésére a Rózsák terén, most talán csalódni fog, de az igazság az, hogy az a bizonyos lerészegedés a valóságban nem történt meg : ami a tárcza alapját képezte, az csak a tér maga, hiszen gyönyörű fővárosunknak oly kedves, meghitt sarka a Rózsák tere, hogy annak Felhő úr, pontosabban szólva Bagaszódi Tura úr feltétlen emléket kívánt állítani. Felhő úr az ő illanó neve ellenére igyekezett minél valóságosabb testet ölteni, ez vala az oka annak, hogy oly sok magánéleti részletet kívánt elárulni életéről, mely részletek nem azért publicáltattak, mert fontosak lettek volna, hanem kizárólag azért, hogy Felhő úr fictiv személyiségének phisicai valót kölcsönözzenek. Ez vala az oka annak is, hogy szerző és hőse a társadalom két különböző rétegéből jöve : Felhő úr több generatióra visszamenő polgári cultura szülötteként sétált a naiv tizenkilencedik században, holott maga Bagaszódi Tura úr több generatióra visszamenőleg plebejus volna, még ha ennek különösebb jelentőséget nem is tulajdonít. Ő ugyanis azt a liberalis és egalitarianus elvet vallja, hogy az emberi individuumot nem az ősei, hanem saját erényei és hibái minősítik; a család fundamentuma pregnans jelentőséggel bír ugyan, ám ahhoz az egyéni teljesítményhez képest, amit az individuum az asztalra lerak, mégis semmi az! Felhő úr hadd árulja el ezen a ponton, az őszinteségnek ennek a hamarosan befejeződő periodusában, hogy a latin nyelvnek, melyből ebben a sorozatban az excellens olvasóközönség oly sok exemplumot kapott, a valóságban nincs oly biztos birtokában, mint aminő biztosságot Felhő úr budapesti sétái feltételeztek; Bagaszódi Tura úr ifjú arszlán korában, mikor post gradua járt egyetemre, latinból az év végi vizsgán mindössze közepes (3) érdemjegyet szerzett. Végezhetett volna előrébb is, kaphatott volna jeles (5) érdemjegyet is, feltéve, ha a szigorlatra becsületesen felkészült volna; ám Bagaszódi Tura úr már akkor is firkászéletű, léha, literátus ember vala, és inkább magyar kortárs szerzők prosai műveinek olvasásával töltötte kincset érő idejét, semmint a latin nyelv biflázásával. Ennek dacára valami keveset az egyetemen latinból ugyan megtanult, viszont azt a keveset is elfelejtette már; szerény tanulmányai mindenesetre elegendőnek bizonyultak arra, hogy e sorozat hősét, Felhő urat némi latin jártassággal ruházhassa föl. Igaz, ha az ember oly elvetemültségre ragadtatná magát, hogy hirtelen latinul kezdene tanulni, akkor először magyar szerzőket kellene olvasnia a XVIII-XIX. századból, többre megy azokkal, mint a száraz nyelvtankönyvekkel, hiszen a magyar írók századokon át a latin nyelv bűvöletében élvén igyekeztek a magyar irodalom javára tevékenykedni; és az ő nyomukban sétálgatott e hasábokon maga Felhő úr is, ki most sétája végéhez érkezett.
Köszöni figyelmüket Bagaszódi Tura úr, azaz Kácsor Zsolt, akivel az újságnak ebben a sarkában jövő héten találkoznak majd. Ami pedig Felhő urat illeti: most az Andrássy úton lépdel, mindjárt befordul a Bajza utcába, de még visszanéz, elköszön, és most, igen, most eltűnik a sarkon.

Mi lesz ennek az egésznek a vége? - avagy a jövő forgatókönyvei

Marosán György
Publikálás dátuma
2020.09.05. 15:03

Fotó: Perati Komson
A címet egy napokban megjelent könyvből - Katie Mack: The End of Everything (Astrophysically Speaking). 2020, Allen Lane - kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (Nagy összeroppanás), a Big Freeze (Nagy kihűlés), a Vacuum Decay (Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (Nagy széthullás) és a Big Bounce (Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még százmilliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk - sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

Amikor kizökken az idő

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk történik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő. A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban - akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket - az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy XIX. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Dickens: A két város meséje. 1855). Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A XIX. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró - demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató - Pierre François Verhulst - a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határai

 A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül a táplálék korlátozottságával. Kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Alaszka sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó - szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J.: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. 2002) A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster: Innovation. 1986). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges. Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két - a közösségek méretének és megújulóképességének - egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltartható-képessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig - kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve. A logisztikus növekedési görbe akkor válik igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú XVI. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a XX. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig - emlékezzünk a Matthew-szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.

Öt forgatókönyv

 A XXI. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső, stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket - a vágyak és a realitások között őrlődve - mi magunk alkotunk. Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A XX. század gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász” (K. Boulding). Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet. A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja - amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A Föld különböző térségeit és társadalmait - eltérő mértékben - sújtja az összeomlás. A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újraindul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot. A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérhetik a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat. Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy: A második görbe. 2018) Ez a modell a növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva - alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE - kedvenc vállalatom - egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis a gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését. Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát - ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét - alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.

György Péter: A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye

György Péter
Publikálás dátuma
2020.09.05. 15:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Trianon nem a múlt, hanem a mindennapjainkat megszabó valóságok egyike.
Trianon századik évfordulója számos vitathatatlanul fontos, az emlékezet- és jelenkortörténetre hatással lévő eredményt hozott. Fontos könyvek jelentek meg, évtizedek óta hiányzó kutatások folynak. A Trianont övező mítoszok mellett megjelent az új tárgyilagosság hangja, amelyből ugyanakkor nem hiányzik sem az empátia, sem a párbeszédekre való nyitottság. Más kérdés, hogy mindez nem helyettesíthette a valóban szimbolikus térben álló emlékművet, így került sor a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye létrehozására az Alkotmány utca Kossuth tér felőli végén. Az alábbiakban három, egymással szorosan összefüggő problémát vetek fel. Először a választott hely és az építészeti megoldás kérdését, majd a kizárólag magyar nyelven felsorolt helységnevek, az elmúlt hetekben több írásban felvetett kérdését érintem, végül, ezzel szoros összefüggésben, a felsorolásban szereplő, Trianon után is Magyarországon lévő városok, falvak jelentését említem meg. 2019 augusztus elején, nem sokkal a halála előtt, Rajk László írt egy cikket a Magyar Narancsban, amelyben pontosan megjelölte az Alkotmány utca végén épülő emlékhely politikai-építészeti kontextusát: „Vizesárok mint védmű a mai városi szövetben? Első hallásra ez végképp a szürrealizmus birodalmába tartozik. Pedig ez is megvalósult Budapesten. A Parlament előtt, az Alkotmány utca Kossuth téri torkolatánál. Az avatatlan szem szökőkútnak vélné, valójában autós támadók elleni vizes­ároknak készült, hogy az Alkotmány utcából a Parlament felé robogó, támadó autó a gödörbe rohanjon, és áttörve a szökőkút falát, a merénylőket több köbméter víz borítsa be, mintegy vízbe fojtva őket. Szép terv. Csakhogy már most értelmét vesztette. Hiszen pontosan előtte fog megépülni, az utcatorkolatot lezárva a Trianoni Árok emlékmű, mely az egész elgondolást feleslegessé teszi. A vizes­árkot azonban aligha bontják el, a Parlament előtt soha nem létesül park. Marad a védmű és mögötte egészen a Parlament épületéig a kőgyepű.“ (2019/32. 08.08.) Valóban, az elmúlt években számos tüntetés érte el a Parlamentet az Alkotmány utcán keresztül, s ez mostantól gyakorlatilag lehetetlen. Ugyanakkor az is tény, hogy a Kossuth tér felől induló lejtő, melynek két oldalán véletlenszerűnek tűnő módon szerepelnek a helységnevek, pusztán önmagában minimalista köztér, néhány áthallással. Maya Lin V betű nyomvonalán haladó, a süllyedés és emelkedés élményét kínáló, 1980-82-ben épült washingtoni Vietnam Memorial-ja az előképek egyike, s pusztán a térformálás szempontjából – soha rosszabbat. Ami a historikus narrációt, a pátoszmintákat követő hősi alakokkal szemben a nevek centrumba állítását illeti, az mindenképp üdvözlendő, különös tekintettel az olyan emlékművekkel, szobrokkal összevetve, mint a 2014 óta máig fel nem avatott(sic!) A német megszállás áldozatainak emlékműve, Párkányi Raab Péter Gábriel arkangyal-giccse, amelynek programja épp oly zavarbeejtő, mint amilyen kínosak a Nemzeti Bank saját szobrásza, Szőke Gábor Miklós gigantomán köztéri állatai, melyek semmiféle összefüggésben nincsenek egy magasztos eszmével. A helységnevek kérdése nem választható el a többnyelvű kulturális terektől, mint arra – többek között – a társadalomtudományi normákat hivatásszerűen követő, mindkét országban élt, két tudományos közösségben otthonos Szarka László is rámutatott a Soknyelvű ország, egynyelvű álom és emlék(mű) című írásában, amely a szlovákiai, magyar nyelvű Új Szóban jelent meg, ami önmagában véve sem mellékes körülmény. Ugyancsak a többnyelvűség eltüntetésének kérdésével foglalkozott igen expresszív írásában Renczes Ágoston az Azonnali.hu-n: A Trianon-emlékmű a Trianont részben okozó magyarosításnak is emléket állít. Renczes Ágoston írása végén fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ő maga szlovákiai magyar, aki Budapesten él. S talán több, mint helyes megemlítenem Berecz Ágoston két angol nyelvű könyvét. A 2014-ben megjelent The Politics of Early Language Teaching: Hungarian in the Primary Schools of the Late Dual Monarchy-t, és az idén tavasszal megjelent Empty Signs, Historical Imaginaries: The Entangled Nationalization of Names and Naming in a Late Habsburg Borderland. A két kötet példás világossággal rekonstruálja azt a bonyolult kontextust, amely többek között a helységnevek magyarosításához is vezetett, és amelynek nyomai – mint ezt látjuk – ott vannak az Alkotmány utcában, első pillantásra magyarázhatatlanul. S úgy vélem, magyarázat gyanánt a trianoni határoktól távoli vagy közeli magyar városok: Karcag, Siófok, Szeged, Pécs, Sopron szerepeltetése áll. Azaz, ez az emlékhely minden magyar várost, falvat felsorol, így aztán úgy is tűnhet egy percre, hogy ez lista nem a Trianon előtti „történelmi” Magyarország helységeit rögzítette, hanem mindenki imaginárius hazájáét, az Égi Magyarországot, amely a történelem üdvtörténetté változtatásának felel meg. Az, hogy ez az egész milyen giccses, milyen álságos, milyen kínos, egy Kosztolányi-novella, a szocializmus évtizedei alatt megjelent kötetekből kihagyott novella, a Pesten saját verseit áruló – „tétessék határozatba mindön magyarnak ártatlansága” – parasztember története, az Égi jogász érzékelhetővé teszi. „Körülötte pedig folyt az élet. Szónokoltak, loptak, raboltak, irigykedtek és rágalmaztak, üzleteket kötöttek, a valutaüzérek feleségei díszelőadásra hajtattak az Operaházba (...) csaltak liszttel, zsírral és cukorral, selyemmel, gyémánttal és szesszel, szerelemmel, művészettel és politikai jelszavakkal, kabáttal és gubával, magyarsággal és nemzetköziséggel egyaránt. János erről mi sem tudott. (...) ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora (...) Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadó halálordítása. Ő volt a magyar költő.” Kosztolányi magyar, azaz változó évtizedekben más arányban, de mindig vegyes etnikumú városokat említett, így Temesvárt, Timișoarat, Temeswart, s aztán Kassát, Košicét, Kaschaut, Szabadkát, Suboticát, Maria-Theresiopolist. Szabadka volt Kosztolányi szülővárosa. Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre költözött. Pontosan tudta, hogy Szabadka a politikai hatalomnak megfelelően magyar város volt – a dualizmus idején nőtt fel –, de ez egyetlen percre sem jelentette azt, hogy egy „magyar város” épp olyan magától értetődően lett volna homogén kulturális, nyelvi közösség, mint azt sok ember a határon innen elhitte, vagy hitte. Trianon, a történelmi fordulat veszteségében, a drámában benne volt egy többnyelvű világ elsüllyedése, ha ezt az emlékhely egyszerűen le- és megtagadja, akkor a magyar történelmet tünteti el. Úgy mondhatnánk: végre, akármint is, de van egy hely, amely Trianonnak állít emléket. Annak tehát, ahogyan mi, magyarok bántunk olykor a dualizmus korában mindazokkal, akikért felelősséggel tartoztunk, s nem bizonyos, hogy mindig jól cselekedtek elődeink. Annak, ami Versailles-ban történt, s aztán a magyar menekültekkel való bánásmódnak, amit hosszú évtizedeken elhallgattunk magunk elől, mindközönségesen: a valóságot. „A huszadik század folyamán az elszakított területekről a legóvatosabb becslés szerint is több, mint egymillió ember telepedett/menekült át a trianoni Magyarországra, és a folyamat a mai napig sem állt meg. (...) Ennek a leszármazottaival együtt 2-3 millió fős tömegnek az érzékenysége ismeretlen vagy nehezen megragadható a társadalom többsége számára, mert történetük nem vált a nemzeti múlt részévé.” (Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon.) Egy geometrikus minimalizmus szellemében egy abszurd állítást tévő emlékmű ugyan mit változtat a nemzeti történelmen, hacsak nem egy képtelen tévedést állít valóságként olyanok számára, akiknek mit sem mond, ami történt. Holott a nemzeti történelem annyit ér, mint az önismeret. Az, amelynek semmi más célja nincs, mint az aktuális hatalom historikus legitimációjának, a látszatnak, az illusztrációnak valóvá hazudása – többet árt, mint hinnénk. 1945 óta nem sok jót kaptak tőlünk azok, akik ki- és elmondhatatlan emlékeikkel némán lettek magyarok, nem mintha előtte nem lettek volna azok. 1989 után egy sötét népszavazás során megtagadtuk az állampolgárságot, igazi fájdalmat okozva mindazoknak, akik úgy vélték, ők is magyarok, s most egyfolytában a nagy és keresztény Magyarországról esik szó, amelyben említés se kerül arról, hogy milyen is volt együtt élnie többféle embernek egy-egy városban, amely magyar volt, és most román, vagy szerb. A bonyolult, fájdalmas Magyarországnak nyoma nincs a múzeumokban, az iskolákban - az egyszerűség kedvéért nem sok szó esik minderről ott se, ahol tanítok 1979 óta, az egyetemen. Trianon nem a múlt, hanem a mindennapjainkat megszabó valóságok egyike. Pár éve egy magyarországi kollégám azt mondta Kolozsváron, egy mellékutcában: „Azért, milyen jó, hogy itthon vagyunk”. Én persze elrontottam: „Te megtanultál románul?” – és tényleg ezt hittem. Úgy nézett rám, mint árulóra: „Ugyan, miért is kellene nekünk megtanulni románul, ha otthon szeretünk lenni saját városunkban?” Szerettem azt az embert, s ma sincs másképp. Hát, nem válaszoltam semmit. A nemzeti összetartozás, másként szólva: az eltérő érdekű társadalmi osztályok közti szolidaritás lehetőségének megteremtése, valóban fontos része a posztszocialista társadalmak kulturális normáinak. Az osztályok közti kooperáció lehetősége, amely alkalmasint háttérbe szoríthatja az elnyomás rendjeiből következő érdekkülönbségeket, azaz a nemzeti összetartozás eszméje által megjelenített szolidaritás-közösség, különösen akkor kényes és fontos kérdés, ha többnyelvű, és ugyanakkor részben eltérő osztályokban élő közösségek közti nem feltétlen, nem magától értetődően etnikai, hanem attól független szolidaritás jeleinek lehettünk a tanúi, vagy átélői. Az emlékhely nem vesz tudomást arról a száz évről, amelyet a magyarok románokkal, csehekkel, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal, ruténekkel együtt éltek le, hol rémes konfliktusokban, hol jóban, rosszban. Olyan kulturális-politikai mintázat ez, amelyről a trianoni határokon innen, alig tudunk valamit. Holott ez is a magyar nemzet története lehetne – ha tudni akarnánk, hogy a hatalom akarásán kívül, mi érdekes még.