A négy tagból – Farkas Gábriel, Farkas Péter Bubu, Földesi Attila, Juhász Attila Jack – álló együttes alapító-névadója, Farkas Gábriel első, saját, angol nyelvű szerzeményét kicsit a kényszerhelyzet szülte. Az eredetileg tervezett Irving Berlin: Step In Out With My Baby című dal ugyanis szerzői jogi problémák miatt nem kerülhetett Lóth Balázs nemrég bemutatott filmjébe.
Farkas Gábriel azonban ahelyett, hogy zavarba jött vagy jogi procedúrát javasolt volna, inkább írt – jazztriójával – egy dalt. Végül is annyi mindent csinált már, miért épp ebbe ne fogott volna bele? A koronavírus-járvány miatt hosszúra nyúlt kényszerszünetét követő első orfeumbeli fellépése előtt mesélt a Népszavának.
A zenekari tagok közötti névazonosság nem véletlen, együtt muzsikál a bátyjával, adódik a kérdés, hogy családi vonás-e a művészlét. – Méhész anyai nagyapám nagyon jól táncolt, ezzel tudta meghódítani a rangban fölötte álló nagyanyámat. Annyira nótás ember volt, hogy a cigányzenekar várta a vasútállomáson, mert amikor ő pergetett, röpködtek a húszasok, ötvenesek, százasok. Édesanyám indult a Ki Mit Tud?-on 1966-ban. Kiesett, de otthon nagyon sokat énekeltünk és hallgattunk zenét. Janis Joplintól az Illésig, Ella Fitzgeraldtól Joan Baezen át Kern Andrásig. Először klarinétozni tanultam, majd csellóztam, és csak később, akkor kezdtem zongorázni tanulni, amikor pedig édesanyám tudott venni egy pianínót – meséli a zenei kezdeteket.
Farkas Gábriel nem könnyen definiálja magát, egyszerre foglalkozik képzőművészettel, látványtervezéssel, zenével, cirkusszal, színházzal és orfeummal. – Úgy próbálom mindezt egyben tartani, ahogy édesanyám nevelt. Azt mondta, hogyha olyasmit csinálsz, amiben repül az idő, abban képzed magad, az lesz a hivatásod, és azt állítod mások szolgálatába, akkor a szolgálati időben is boldogan fog telni az életed – idézi fel az útra bocsátást.
Farkas Gábriel 1976-ban született, ezért is furcsa a műfajválasztása. Miért a sanzonok, az orfeum világa ragadta meg a punk vagy a rock helyett? – Padláson, pincében kutató gyerek voltam, találtam egy gramofont, hozzá lemezeket. Izgalmas volt a recsegő hangzás, a fekete-fehér filmek hangulata, az egyszerűség, a könnyedség. Jöttem-mentem alternatívokkal is. Kalmár Pál „Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével” szövegében éppúgy benne van a dekadencia, mint Wahorn András és Ef Zámbó István „Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem”-jében. Elvágyódtam a hetvenes-nyolcvanas évek világából – jut el a meglepő összehasonlítástól az evidens válaszig.
Farkas Gábriel Képzőművészeti Egyetemet végzett, festészetet tanult. Az elmúlt karanténhetekben vázlatokat készített és a Margitszigeten sétált. – A képzőművészetben a kutatási területem a japán fametszetek hatása az európai művészetre az impresszionizmustól az avantgárd robbanásáig. A japánkertben néztem a tavirózsák tükröződéseit és az ég árnyékait. Szemlélődtem. Meditáltam. A karantén időt adott a gondolkodásra, arra, hogy lássam, a világ rossz irányba haladt és lehet, hogy az új irányban a művészet tud segíteni – von le tanulságot.
Tavaly Vági Bence felkérésére a Krone Cirkusz látványtervét festette digitálisan. A cirkuszért is rajong, és egyetlen a cirkusztörténelemben, aki konferansziéként kapott díjat. – Hároméves koromban, ha megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt feleltem: világhírű zenebohóc. Láttam Eötvös Gábor Van másik!-számát, és odavoltam attól, hogy mindig van egy új hangszer, majd amikor az utolsót is elveszik, füttyszó hallatszik. Nagyon tetszett, hogy nem lehet kinyírni a játékot. Amikor a pesti Moulin Rouge-ban dolgoztam, a varietészámban felléptek néhányan a cirkuszból. Kristóf Krisztián hívott konferálni a nemzetközi cirkuszfesztiválra, én pedig, miután nem tudtam, hogy kell csinálni, csináltam, ahogy gondoltam. A vége a díj lett, amit azért kaptam, mert megújítottam a műfajt.
Az Orfeumban megkerülhetetlen kérdés, nem zavarja-e, hogy miközben játszik, a közönség eszik-iszik, csörömpöl. – Ez egy szórakozóhely, ahol ez a hagyomány. A sámánt vajon zavarta, hogy esznek-isznak, miközben varázsol?
