A napi politikai küzdelmekben elsikkad a sikeresség egy kevésbé látványos, ám annál fontosabb kritériuma: az adott politikai entitásnak (pártnak) jó szervezettel kell rendelkeznie. Ám még mielőtt bárki is ásítani kezd a szervezeti struktúra, alapszabály témája miatt, jobb, ha nem teszi. Legrosszabb esetben ugyanis az elhibázott szervezeti megoldás emberéletekbe kerül.
Erre az egyik legtragikusabb példát a szocialista Jugoszlávia szolgáltatja, ahol Tito párt- és állami vezető nem jelölt ki/nevelt ki utódot a halála utáni időszakra, hanem már az 1970-es években elhatározták a kollektív államfői testület, az államelnökség felállítását. Ez a testület végső formájában a hat tagköztársaság (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Crna Gora) és a két autonóm tartomány (Vajdaság, Koszovó) küldötteiből, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elnökéből állt, és minden évben más (tagköztársaság, tartomány) került a testület élére. Vagyis kötelező volt a rotáció az államelnökség élén.
Tito nagy hatalommal és legalább akkora tekintéllyel rendelkezett a politikai életben, és önmagában a személye – ha nem is mindig könnyen – képes volt több mint három évtizedig összetartani ezt a sokféle népből, nemzetiségből és vallásból álló föderációt. Csakhogy az 1980-ban elindult kötelező rotáció miatt nem akadt egyetlen politikus sem az állam élén, akinek elegendő ideje lett volna kellő tekintély és hatalom kiépítésére, hiszen amint megmelegedett volna az államelnökség elnöki székében, már távoznia is kellett onnan.
Nem volt jobb a helyzet a kommunista állampárt élén sem, ott is évente váltották egymást a vezetők. És ha ez még nem lett volna elég, az ország amúgy is rendkívül bonyolult alkotmányjogi szerkezettel rendelkezett, amelyben a köztársaságok és tartományok hatásköre az 1960-as évek végétől egyre jobban nőtt. És milyen érdekes: a tagköztársaságok vezetőségei jobbnak látták, ha nem másolják le a szövetségi megoldást, ők bizony nem alkalmaztak rotációt, hanem több évre megválasztatták magukat helyi vezetőnek. Így került Szerbia élére 1986 tavaszán Slobodan Milošević is.
Az államszervezeti hiba az ország fennmaradása szempontjából végzetesnek bizonyult: a hatalom súlypontja a szövetségi szintről egyértelműen köztársasági szintre tolódott, a köztársaságok vezetőségei közötti ellentéteket a meggyengült központi hatalom már nem tudta érdemben tompítani, így azok kiéleződését már nem fékezte olyan központi hatalom vagy szövetségi politikus, mint amilyen Tito volt. A tagköztársaságok közötti ellentétek eldurvulását évekig tartó véres öldöklés követte 1991-től kezdődően, az ország pedig végleg felbomlott.
Természetesen nem egyedül az államelnökség konstrukciós hibája okozta Jugoszlávia széthullását, de az kétségtelen, hogy a velejéig elfuserált alkotmányjogi struktúra lehetővé tette, hogy az egymással szemben álló hatalmi tényezők, csoportok államjogi kereteket találjanak az egymással szembeni politikai csata megvívására, hogy aztán eldördüljenek a valódi fegyverek is.
A mostani politikai életben is találunk a központi hatalmat szélsőségesen meggyengítő politikai szervezeti struktúrát – erre a magyar LMP párt szervezeti megoldása az egyik legelrettentőbb példa. A rossz szervezeti struktúra miatt ugyan ezúttal nem halt meg senki, de az tönkretette a pártot. A párt alapszabálya a bázisdemokráciát igenelve jelentős szerepet adott a tagságnak a párt ügyeibe való beleszólás terén, olyannyira, hogy a párt 2010-es parlamentbe bejutását követően még úgy tervezték, hogy az országgyűlési képviselők majd a párt belső intranetes fórumain számolnak be folyamatosan a tevékenységükről – csakhogy a Fidesz által diktált, akkori rendkívül gyors törvényalkotási tempó illuzórikussá tette ezt az elképzelést.
Az alapszabály éveken át nem ismerte a pártelnöki posztot, a társelnökség is csak évek múlva jött létre. Több politikai szervezetet hozott létre emellett az alapszabály (kongresszus, országos politikai tanács, regionális testületek), de úgy, hogy a társelnököknek nem adtak komoly hatáskört. Emellett a párt döntéshozatali eljárását nagyon megbonyolította, lelassította és bürokratikussá tette az alapszabály. Az egyes testületek, vezető személyiségek blokkolhatták egymás döntéseit, és mivel nem volt komoly hatáskörrel rendelkező pártelnök és központi szerv, így a testületeken belül érdemes volt klikkeket képezni, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerekedett felül.
A párton belüli ellentétek hamar nyilvánosságra kerültek, és mindinkább tönkretették a párt tekintélyét. Legkésőbb a 2013-as pártszakadáskor alapjaiban meg kellett volna reformálni a párt működését és szervezetét, ám erre nem került sor, így a 2018-as választás után a párton belüli ellentétek már olyan magasra csaptak, hogy az LMP elveszítette legismertebb vezetőit (Hadházy Ákos, Szél Bernadett távozott, Schiffer András már korábban belefáradt a belső harcokba). A párt megrendítő csapást kapott a legutóbbi EP-választáson a mindössze 2 százalékos eredménnyel, amelyből nem ígérkezik talpraállás. Itt is igaz, hogy nem kizárólag a szervezeti problémák okozták a párt hanyatlását, de a fentiek meggyőzően bizonyítják, hogy egy elhibázott struktúra akár döntő mértékben hozzájárulhat egy adott politikai szervezet súlyos meggyengüléséhez.
Sikeresebbnek azon politikai pártok szoktak bizonyulni, amelyeknek a közvélemény számára is jól beazonosítható, tekintélyes vezetője van, ugyanakkor jelentős szerepe van a párton belüli demokráciának is. A pártelnöknek és a központi testületeknek azonban kellő hatásköre és politikai tekintélye van ahhoz, hogy a különböző párton belüli csoportok ne teremtsenek anarchiát, és a párton belüli eljárások lehetővé teszik az egyértelmű döntéshozatalt, sőt akár szankciókkal sújtják azokat, akik az elfogadott döntések végrehajtását akadályozzák, vagy nyilvánosan kárhoztatják. Ilyen politikai erő volt fénykorában a német CDU és az SPD a II. világháborút követő évtizedekben, amikor is olyan nagy vezetők fémjelezték ezeket a pártokat, mint Helmut Kohl vagy Willy Brandt. Az SPD és CDU meggyengülése elsősorban politikai és nem szervezeti okokra vezethető vissza, de utóbbinak még mindig jó esélye van arra, hogy megőrizze első helyét a német pártpolitikában a jövő évi választások után is.
Visszatérve Magyarországra, az MSZP hasonló pályaívet járt be annyiban az 1990-es években, hogy a szociáldemokrata pártokra hagyományosan is jellemző testületi működést, a pártdemokráciát többnyire jól össze tudta egyeztetni egy erős vezető, Horn Gyula meglétével – ez volt a párt fénykora.
A pártdemokrácia hívei számára azonban keserű igazság, hogy Magyarországon a legsikeresebb párt az lett, amelyik szigorú alá-fölé rendeltség, kemény központi irányítás és minimális nyilvánosság mellett működik. A Fideszről van szó, amely 2006 ősze óta számos országos választást megnyert, három alkalommal kétharmados többséggel. A siker egyik előzménye az a 2003-as pártreform volt, amely vétójogot adott a pártelnökségnek – végső soron Orbán Viktor elnöknek – a helyi képviselőjelöltek (választókerületi elnökök) kiválasztásában. E sikersorozatnak sem pusztán szervezeti okai voltak, de a Fidesz alapszabálya – az LMP-ével szöges ellentétben – lehetővé tette a gyors, operatív döntéshozatalt, az aktivistahálózat működtetését, vagyis a tartós sikert. E működés hátránya, hogy ha a nagy tekintélyű vezető kiesik a struktúrából, és nem követi őt másik hasonló képességű politikus, akkor a szervezet nagy bajba kerülhet az utódlási harcok miatt.
Mostanában sok szó esik arról, hogy egy közös lista vagy két ellenzéki lista szolgálja-e a leginkább a Fidesz legyőzését a következő választásokon. A fenti tanulságok bizonyítják: önmagában még egy közös lista vagy összellenzéki választási párt sem garantálja a választási győzelmet egy jól kigondolt struktúra és professzionálisan működő politikai szervezet nélkül.
Nagy Attila Tibor politikai elemző,
Méltányosság Politikaelemző Központ