riport;

2020-09-08 06:40:00

Bedeszkázott ablakok, a bank által lefoglalt házak és Zoliék úszómedencéje - lassanként szellemfaluvá válik a település

A baranyai Teklafaluról a fiatalok elsősorban Nyugatra vándorolnak el. A sváb falu cigány polgármestere kalauzolt el az elhagyatott porták között, amelyeket hollandok, belgák kezdtek felvásárolni.

2008-ban 351-en lakták a baranyai Teklafalut, most százzal kevesebben. Megélhetés híján külföldre és az ország más részeire menekülnek a helybéliek, így üres porták szegélyzik a főutcát.

- Egy asszonyé ez a ház. Kétszobás. Jó állapotú, a vakolat is mindenütt hibátlan, a lábazat is új, az ablakok is. Az asszonynak egy lánya van. Elmentek külföldre. Néha hazajönnek, megnézik, rendben van-e itthon minden, és mennek vissza - Sánta Jánosné, Teklafalu tiszteletdíjas polgármestere ennyit mond a baranyai falu főutcájának egyik takaros portájáról.

Az 58 esztendős faluvezetőt márciusban választották meg, azért volt szükség időközi voksolásra, mert elődje egészségi okokból lemondott. A közeli Kétújfalun szociális gondozóként dolgozó Sántáné ma sem érti, miért ő nyert. - Tekla főképp svábok lakta falu, én meg cigány vagyok – jegyzi meg, miközben nagyot szív cigarettájából.

Közben egy üres házhoz érünk. - Két éve meghalt a gazdája, a gyerekek elmentek innen és eladnák, de sokat kérnek érte – összegez a polgármester.

Kicsit odébb viszont egy mutatós ház lugasokkal, kerti bútorokkal és szobrokkal feldobott udvarán két férfi alapot ás. Harminc négyzetméteres, úszni is elég mély medence épül. A porta gazdája vagy 15 éve németföldön dolgozik, s immár vele ingázik a fia és a lánya is, mindannyian egy húsüzemben kaptak munkát. Az anya itthon van, s a külföldre ingázó trió nem akar kint maradni, keresetükből nyugati minták alapján alakítgatják otthonukat. Zoliék keményen dolgoznak, bólint a látványra a polgármesterasszony, de boldogulnak is.

Száz lépéssel odébb egy bedeszkázott ablakú kockaház áll az utcafronton. A valaha ott lakó, kétgyerekes család 15-20 éve települt a faluba. A családfőt csak svájcinak hívták, állítólag ott is dolgozott. Úgy tíz éve pozdorjatáblákkal szögezték be a nyílászárókat, és elmentek. Azóta senki se látta őket.

Dupla üres telek mellett megyünk el. Valaha itt is ház állt, de lebontották. A telek mostani gazdája búzát termel a félhektáros ingatlanon. Nyolcvan méterrel arrébb összeomlott vályogház. Itt három gyerek nőtt fel, a fiú és az egyik lány külföldön, a másik lány Pesten, az anya vele ment el, az apa öt éve meghalt. A ház azóta üres. A cserepet és a gerendákat lebontották és eladták, a fedél nélkül maradt falak az esőtől leomlottak.

Egy perc múlva egy ápolt házhoz érünk. Gazdája – a falra szerelt reklámtábla szerint – a maga vágta disznóból töltött kolbászt és stifoldert árul. A vállalkozás láthatóan jól megy.

Pár portával odébb újabb megrokkant ház, mellette embermagasságú, több teherautónyi faághalom. Legalább öt éve meghalt a családfő, akinek felesége, öt felnőtt gyermeke Pécsen, külföldön, és ki tudja hol él. A porta fáinak villanydrótókig emelkedő ágait az áramszolgáltató minden évben levágja, és az udvaron deponálja. Van itt már egy teljes télre elegendő tűzifa, de nincs, aki melegedne vele. 

- Az igyekvő fiatalok elmennek innen – sóhajt a faluvezető -, helyben és a közelben nincs munka, Pécs 50 kilométerre, és ott is alig. Kétújfalu határában olajat találtak, eleinte volt is ott földmunka, jól is fizették, de amióta a kutak termelnek, ott sincs már állás az ittenieknek.

Megállunk egy újabb romnál. Dezső lakott itt az anyjával, idézi a történeteket a polgármester. Dezső felnevelt egy gyereket, aztán elvált és visszaköltözött az anyjához, és ők ketten 5-10 éve meghaltak. A gyerek elkerült valahová. A tetőt előbb leszedte, a ház meg összedőlt. A következő ház is csak egy gazokkal benőtt rom, az is hasonló sorsot élt meg.

Közmunkások sziesztáznak egy lakatlan kockaház előtt. Egyikük, a negyvenes éveiben járó Zsuzsa így beszél: "Ez a ház a banké. Erika lakott itt a férjével, meg a két gyerekével. Hitelük volt, de nem tudták fizetni, ezért elmentek innen, semmit se hallunk felőlük, nem járnak erre, talán ők is külföldön vannak. Nagyon fájin ház, erős, nagy, nekem jó lenne, adnék is érte 2-3 milliót, de hát nincs. És nekem nem is lesz. Amúgy meg a bank sokkal többet kár érte, úgyhogy mindegy."

A polgármester megemlíti, hogy még három házra tették rá a bankok a kezüket. Volt, ahol elváltak, és nem bírtak a hitellel, és volt, ahol nem bírtak a hitellel és - talán ettől - a házasság is tönkrement. A bankok kezébe lévő porták lakói – gyakran 3-4 gyerekkel – elmenekültek eladósodásuk szégyene elől, közülük is többen külföldön vannak. Jelenleg száz portája van a falunak, annak ötöde üres vagy összeomlott. Több is az lenne, de néhány éve a hollandok és a belgák felfedezték a falut, és jelenleg 11 házban ők az új gazdák. Inkább idősek, de akadnak köztük középkorúak is.

Érthető, hogy vonzódnak a faluhoz: a házak olcsók, az itt élők barátságosak, köszönésben megelőzhetetlenek, a levegő tiszta, a közelben remek kirándulóhelyek, a falunak van focipályája, játszótere, boltja, trafikja, presszója, sőt, gyerekháza, ahová délelőttönként a gyesen lévő anyák elballagnak a kicsinyeikkel játszani, beszélgetni. Régen csak imaház és harangláb szolgálta a katolikus hívőket, a harangtorony mellé 1993-ban emeltek egy kicsi, de karakteres, tizenkétszögű templomot, amit keleties fílingű kupola koronáz.

Amúgy Teklafalu nem először éri meg azt, hogy lakói valamilyen kényszer hatására nekivágtak a nagyvilágnak. Erről a legtöbbet a falu legidősebb lakója, Hirtné Czolk Erzsébet tud mesélni. A 86 esztendős, járókerettel araszoló, de szellemileg fitt özvegyasszony gyerekként sokszor hallott történeteket arról, hogy rokonai közül hányan próbáltak szerencsét a múlt század elején Amerikában.

- 15-20 év után visszajöttek, és addig küldték haza a pénzt, amiből az itthon maradók 30-40 hold földet vettek, meg házat építettek – idézi meg a múltat a kedélyes asszony. – Egy famíliában volt 5-6 gyerek, és így mindnek jutott annyi föld, amire már ők is családot alapíthattak. Ránk ez nem volt igaz, mert 19 hónapos voltam, amikor apám tüdőbajban meghalt, és négyéves, amikor anyámat is elvitte a tüdőbaj. A nagyanyám nevelt engem és a nyolc évvel idősebb bátyámat. Sokat sírtam, mert velem nem játszottak a társaim, azt mondták, biztos én is tüdőbeteg vagyok, és „elkapik” tőlem. És látja, én ma is itt vagyok.

Később szól arról, hogy milyen jó volt az élet Teklán: "Reggelente 120-130 marhát hajtott ki a csordás, a kanász meg többszáz mangalicát. Szorgos falu volt Tekla. Ezért mentek az emberek Amerikába."

- A maiak is kimennek, de ők vajon visszatérnek-e? – kérdezem elköszönéskor.

- Azt nem tudom. Mindenki megy el innen. A fiam is elment, de ő Sellyén él. Én is mennék, de egészen máshová. Ha ő hívna – mutat felfelé, mosolyogva, önsajnálat nélkül -, mennék szívesen. Holnap hívjon, addig mindent elrendezek.