Elhunyt Jirí Menzel Oscar-díjas cseh színész-rendező. Ezzel a mondattal nagyon nehezen tud mit kezdeni az ember. Óriási veszteség a világ filmművészetének, a cseh kultúrának és a magyar kánonnak egyaránt, hiszen elemi módon kapcsolódott Menzel hozzánk. Számos alkalommal dolgozott magyar színházakban, Szabó Istvánnal való barátsága miatt fel-felléptek egymás műveiben. Ha kellett, ha szükség volt rá, jött. Dolgozni, barátkozni, vagy akár életműdíjat kapni – például 2017-ben a miskolci CineFestre, ahol tréningruhában vette át az elismerést. Mert akkor azt érezte kényelmesnek. Az ő esetében ezt senki sem gondolta manírnak, ez a fogalom rá nem volt értelmezhető, alkalmazható.
Mindenkinek van kedvenc Menzel filmje, van, akinek az 1967-es, Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok a perfekt menzeli zseni, másoknak az 1985-ös Az én kis falum. Ezek generációs kultművek, lévén, hogy fiatalabb vagyok, nekem az 1994-es Iván Csonkin közkatona élete és különleges kalandjai az, amit a legtöbbet idéztem életemben, ha e különleges művész humorát kellett gyorsan jellemezni. Akárhányszor sütök el egy-egy poént a filmből, mindig nagy sikert aratok – hála Menzelnek.
A sors iróniája, hogy véletlenül lett filmrendező. Színházi rendezőnek jelentkezett az egyetemre, ahol a felvételein eltanácsolták, így akkor gyorsan átment a filmesekhez, ahol tárt karokkal várták. Utólag úgy látta, ez óriási szerencse volt, mert a filmes szakon olyan emberekkel találkozott, akiktől végül tanulni is lehetett. Aztán később úgyis rendezhetett színházat, azt már senki sem tudta megtiltani neki. Kedvenc példája, hogy nem csak ő surrant be a hátsó ajtón, Evald Schorm volt az, aki világ életében operarendező akart lenni, aztán a diplomájába mégis az van írva, hogy filmrendező.
Jirí Menzel távozásával nem csak egy zsenivel lett kevesebb a világ. Olyan karaktert veszítettünk el, aki sikerei ellenére megmaradt közvetlen embernek. Ha összefutottam vele valahol a világon, ugyanaz a szerény ember volt, aki csak akkor panaszkodott, ha túl sok drámával kellett szembenéznie. A nevetés volt az életereje.
Hitvallása volt, hogy az élet összes kihívása is csak sorsirónia. 2013-ban megkérdeztem tőle, hogy miért ennyire szerény. Nehogy az emberek öntelt és beképzelt tahónak tartsák – válaszolta. Hozzátéve: gyakran eszébe jutottak édesanyja szavai: „Kisfiam, mindig legyél nagyon szerény!” Hogy mire tanította még az édesanyja? Legyen illedelmes, ne legyen törtető, ne beszéljen hülyeségeket..., és, hogy vigyázzon a lányokkal. Ennek megfelelően Menzel bevallása szerint a nőknél mindig az együttérzést kereste. „Azt a látszatot keltettem, hogy úgy érezzék, védelemre szorulok és engem pátyolgatni kell.” – mesélte mosolyogva.
Jirí Menzel, hiányozni fogsz. Nem csak a lányoknak.
