Az iskola legfrissebb tájékoztatója szerint – meséli a húgom – tizenöt fős csoportokat alakítanak ki a gyerekekből, és az egyazon „buborékba” tartozók együtt utaznak majd az iskolabuszon, együtt tanulnak, játszanak és ebédelnek is. Így aztán ha véletlenül beütne a vírus, csak egy buboréknyi gyereket kell majd karanténba küldeni, a többiek járhatnak tovább az iskolába. Máltán egyébként csak egy hónap múlva, a nyár ottani végén kezdődik a tanítás. De mint látható, az oktatási kormányzat már most igyekszik betartható és praktikus szabályokkal megelőzni a tavaszihoz hasonló lezárást.
Igaza van persze Maruzsa Zoltán oktatási államtitkárnak abban, hogy 170 ezer magyar pedagógus folyamatos tesztelése nagyon komoly kihívás elé állítaná az állami logisztikát. Azt is csak ő tudná megmondani, az elmúlt fél év elég lett volna-e egy működő járványprotokoll kidolgozására. Mondjuk hogy az egyazon emberminisztériumban serénykedő oktatási és egészségügyi államtitkárság elmerengjen azon, ha már tízmillió magyart láthatóan lehetetlen hatékonyan szűrni, legalább 170 ezer pedagógus esetében nem kellene-e ezt megpróbálni. De inkább úgy tűnik: erre minden állami vezető magasról tett. El sem gondolkodtak azon, van-e alternatívája annak a hagyományos megoldásnak, hogy a pedagógus meg harminc gyerek ül együtt a teremben, aztán vagy betegek lesznek, vagy nem. Érthető: a Nemzeti Alaptanterv minden ellenérvet lesöprő, azonnali bevezetése lefoglalta a kreatív kormányzati energiákat.
Meglehet, fél év valóban nem hosszú idő, de tíz év mindenképp az. Például pont elég lehetett volna korszerű oktatási módszerek bevezetésére, az épületek modernizálására és a pedagógus hivatás olyannyira vonzóvá tételére, hogy ma ne csak az ötven-hatvan éves tanári derékhad várja megadóan a sorsát az iskolákban. Csak épp erre kellett volna költeni a pénzt.