„Hír, regény” – olvashatjuk a mű alcímében, afféle műfajmeghatározásként. Ennek jegyében a cselekmény fősodrát rendre fiktív újsághírek szakítják meg: komoly elemzések, kemény hírek és groteszkbe hajló bulváros csacskaságok árnyalják a főhősök sorsából kibontakozó korképet. Önironikus ötletként még egy Pető Péter jegyezte Népszabadság-cikk is szerepel közöttük. Alighanem közismert, hogy a szerző a valóságban is szakmabeli: neves újságíró, főszerkesztő helyettese volt a Népszabadságnak, jelenleg a 24.hu vezetője. „Azt majd mi mondjuk meg, a lapnak mikor lesz vége” – vetette oda dacosan a sokkhatás idején a Népszabi kivégzőinek.
A „hírérzékenység” a valóságközeliség igényét jelzi, egyszersmind arra utal: Pető Péter új alkotása az epika azon – nagy hagyományokkal rendelkező – vonulatához áll közel, amelyik lényegi feladatának tekinti az uralkodó társadalmi viszonyok ábrázolását, tudatos és nyomatékos kritikáját. E műtípus fokozottan igényli a szereplők reprezentativitását, a megjelenített világ belső sajátosságai által közvetített határozott értékrendet. Tradícióival együtt (újra) korszerű epikamodellt képvisel.
Párhuzamos történetekre épül a regény cselekménye: Gábor és Patrik élete elevenedik meg előttünk a születésüktől a tragikus halálukig. Egy napon, ugyanabban a kórházban jöttek a világra (a rémromantika kelléktárából ismert – vélt – gyerekcsere motívum csak erősíti összetartozásukat). Az iskolában osztálytársak, sőt barátok lettek, majd útjaik elváltak: Gábor bányász lett, később gyári melós, Patrik pedig egyetemre járt, mérnöki diplomát szerez, egy multinacionális cég – kivételezett egzisztenciális helyzetű – menedzserévé avanzsál. Az előbbi elhívatott munkásvezér lesz, társaiért bátran vállalja a harc kockázatát, ám gyorsan magára hagyják, állásából kiteszik. Munkanélküliként fokozatosan felőrlődik, maradék önbecsülését is elveszti, egyre infernálisabb mélységekbe zuhan. Az utóbbi az élet császárává emelkedik, dúskál az élet javaiban és örömeiben. Aztán mindketten öngyilkosok lesznek, méghozzá – így kerek a mű példázata – ugyanazon a napon.
A regény elbeszélésmódját a személyes hitelesség erejével rendelkező, egyes szám első személyű vallomásosság jellemzi. Mintha egy oknyomozó újságíró mikrofonja előtt egymás után szólalnának meg a történet fő- és mellékszereplői, elmondva a saját verziójukat. Ez rendszerint jócskán eltér a többiek változatától, jelezve az ön- és az emberismeret szigorú és néha akár végzetesnek is bizonyuló korlátait, az elfogultságok torzításait.
A szerkezetet pedig a retrospekció uralja: a drámai végkifejlet felől haladunk az egyre távolabbi múltba, az izgalmas sztori így mind árnyaltabbá válik, lényege tehát a maga sokoldalú történeti meghatározottságában tárulhat elénk. Nyomon követhetjük, miként alakul fokozatosan csapdaszerűvé mindkét fiatal férfi élethelyzete. Gábor úgy érzi: minden kiút bezárult előtte, a kurzus igazságtalansága, a cinizmus és a közöny fojtogatása elől nincs menekvés. De a nagymenő Patrik sorsa is szűkülő köröket rajzol. Ő látszólag Balzac ambiciózus, vidékről a fővárosba, a csábító lehetőségek birodalmába került elszánt fiatalembereinek (Rastignac vagy Lucien de Rubempré) távoli-kései rokona. Ám stílusának felszíni csillogása ellenére a mindenen felülkerekedő pénz- és élvezetfetisizmusa olyan végletes belső ürességet rejt, mely már maga is a semmi nyomasztó élményét, ennyiben pedig a pusztulást asszociálja.
A lent és a fent világát egyaránt át- meg áthatja a részletezőn bemutatott döbbenetes kultúrahiány. Majdnem általános itt a közönséges stílus, a viselkedés durvasága: a filléres csehók és a trendi, elit klubok között e tekintetben nincs lényegi különbség. A „bulika”, a minőség tekintetében silány szórakozásformák hajszolása Patrik életében, a féktelen vedelés Gáboréban végeredményben ugyanolyan önsorsrontás. Öngyilkosságukban tehát nem csekély, noha rejtettebb szerepet játszik a civilizáltság csökevényessége, a megtartó normák kiüresedése: a kríziskezelés valamennyire is szofisztikáltabb módjainak aggasztó ismeretlensége.
Ez a szinte mindent átható igénytelenség a Pető Péter ábrázolta társadalmi környezet legsúlyosabb fogyatékossága, a mű belülről fakadó kritikája szükségképp erre összpontosul. Az a társadalom, melynek mindennapjaiból felelőtlenül száműzték a legtágabb értelemben vett kulturáltságot, a normális emberek számára előbb-utóbb egyszerűen élhetetlenné, távlat nélkülivé válik. A regény így inherensen utal arra: ez az új keletű, modern barbárság mindenképp megérett a pusztulásra.
