Előfizetés

Elszoruló szívvel nézzük az év sajtófotóit

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.09.10. 09:00

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Olykor könnyektől áztatott, máskor komor, ám gyakran felszabadító körképet mutat a 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás az elmúlt évről, és közben akaratlanul reflektál a jelenünkre is.
Az idő múlásának gyorsuló ütemét születésnapok, évfordulók, fontos dátumok idején érzékeljük igazán, de az olyan programokkal is, mint a Magyar Sajtófotó Kiállítás, amely 38. alkalommal nyitott meg a látogatók előtt. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható tárlat az elmúlt év nyilvánosság előtt zajló legfontosabb eseményeit, és számos kiemelkedő egyéni vagy kollektív történetet vonultat fel, tragikus és vidám színezettel egyaránt. Kör-, és korképet ad 2019-ről, miközben legalább annyira beszél az azóta eltelt változásokról, és arról, ami változatlan maradt.
A Hableány hajóbaleset számos fotográfus, gyakran díjazott képein megjelenik, ahogy a mélyszegénység és a hajléktalanság által érintett sorsok is több helyütt megelevenednek. Kovács Bea a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért járó André Kertész-nagydíjas sorozatában egy éber kómában élő lány és családja történetébe enged bepillantást, míg Hajdú D. András A fal, amit mi kerítésnek hívunk című, MÚOSZ nagydíjas anyaga a nagybányai cigányság helyzetét körvonalazza. Láthatunk felvételeket Ferenc pápa csíksomlyói látogatásáról, a Fővárosi Nagycirkusz kulisszáiról, politikai játszmákról, sporteseményekről, természet és ember kapcsolatáról, a Szabadság híd lezárásáról, a hattyú haláláról és a velencei árvízről. 
A kiállítás ahogy az elmúlt években már megszokhattuk – amennyiben meg lehet ezt szokni –, részben nyugtalanító képet fest a mindennapjainkról, másfelől viszont a hazai fotográfusok kreativitásáról, ötletes, frappáns megközelítésmódjairól is tablót mutat. A művészet, sport, természet és tudomány terén szinte kivétel nélkül izgalmas fotókat láthatunk, de az emberábrázolás, portré besorolás sem nélkülözi a finomságot, elég csak Ficsor Márton Bodrogi Gyuláról készült, A híres egyfejű című felvételére gondolnunk. Utóbbi kategóriában szintén különös aurával bír Heller Ágnes (Bielik István fotója) vagy Karl Ove Knausgard (Valuska Gábor fényképezte) portréja, illetve Götzinger Laura Apa című képe is magával ragad. Időnként nem csak a kivitelezés, az összekötő gondolat, vagy a címadás is kiemelhet egy-egy felvételt, sorozatot. Így van ez Boncsér Orsolya Akarsz-e játszani? című sorozatával, valamint a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia műfaján belül Ajpek Orsolya (az Index.hu korábbi munkatársa) Story-gáláról készített munkája is rendkívül szellemes, amellett, hogy tükörtiszta képet ad napjaink Magyarországáról.
A díjazott, és a válogatásba bekerült alkotások sajátos módon összegzik az elmúlt évet, de folyamatosan reflektálnak a jelenünkre is. Akaratlanul felmerülnek a nézőben az idei, minimum furcsának nevezhető év történései, hogy jövőre ugyanitt állva feltételezhetően csupa maszkos, piros-fehér szalagos képet lát majd, illetve a díjazott fotográfusok nevei alatt is ritkábban szerepel majd az Index.hu. Bár ez a jövőkép borúsnak ígérkezik, a jelenlegi felvételek tanúsága szerint talán marad azért okunk vidámságra is: rácsodálkozhatunk a természet szépségére, az emberi teljesítményre, az összefogás erejére, a szüntelen élni akarásra, vagy a művészet megfékezhetetlenségére. Sőt, akár teli szájjal is kacaghatunk. Infó: 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Nyitva: november 15-ig. 

Az államosított gyűjtemény

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.09.10. 08:30
A vezekényi tál
Másfél év szünet után szerdán a Fővárosi Törvényszéken tárgyalták újra az Esterházy-kincsek tulajdonlásáról szóló pert. Ítélet szeptember 23-án születhet.
Az Esterházy Magánalapítvány (Privatstiftung) szerdán újabb bizonyítékokkal kívánta a Fővárosi Törvényszéken megerősíteni, hogy a Fraknói Kincsek részei azok az Esterházy-műtárgyak is, amelyek az Iparművészeti Múzeumból kerültek 2016-ban a fertődi Esterházy-kastélyba. A felperes jogi képviselői szerint ezt támasztja alá az egykori főlevéltáros, Voit Pál 1921-ben született levele, amely szerint a fraknói vár tartozékainak tekintették a Budapestre került kincseket. A Magyarországra került kincsek 1949-es államosításának jogszerűtlenségét pedig az Iparművészeti Múzeum egykori igazgatója, Voit Pál 1945-től 1949-ig született dokumentumai is bizonyítják a magánalapítvány szerint. Az alperesek – a magyar állam, az Eszterháza Kulturális Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. (Eszterháza Központ) és az Iparművészeti Múzeum – jogi képviselői mindezek jelentőségét megkérdőjelezték. Mint azt a Fraknói Várban múlt év őszén megrendezett kiállítás, a 300 évig gyűjtetett – 3 nap alatt elveszett felidézte: az Esterházy-kincsek nagy részét 1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság idején vették köztulajdonba. Sopron városa és Sopron vármegye direktóriumának tagjai 1919. április elsején jelentek meg Fraknó várában, hogy az ott lévő műkincseket köztulajdonba vegyék, majd a budapesti Iparművészeti Múzeumba szállítsák. Azokat a Tanácsköztársaság bukásáig, illetve a román megszállás ideje alatt rejtegette a múzeum. 1919. szeptember 28-i dokumentumban az Iparművészeti Múzeum tájékoztatja a kultuszminisztert, hogy a fraknói várban köztulajdonba vett műkincseket a budapesti múzeumban őrzik, ám IV. Esterházy Miklós „ama óhajának adott kifejezést, hogy ezek a visszaszállítás jelenlegi nehézségeire és arra való tekintettel, hogy a fraknói vár esetleg osztrák fennhatóság alá kerülhetne, egyelőre az intézet őrizetében megmaradjanak”. A múzeum és a politika bátorítására is Esterházy Miklós végül 1920-ban letéti szerződést kötött a múzeummal, amit örököse, Esterházy Pál 1923-ban újított meg. Budapest ostroma előtt egy hónappal a kincseket múzeumból a Tárnok utca 7–13. szám alatti Esterházy-palota pincéjébe szállították. „Rejtekhelyre” – ahogy nemcsak Voit Pál írta, hanem később az Államvédelmi Hatóság kihallgatási jegyzőkönyvei is. A Tárnok utcai palota ugyanis bombatalálatot kapott, a kincsek súlyos sérüléseket szenvedtek – ezeket az Iparművészeti Múzeum restaurátorai évtizedeken keresztül állították helyre. Az ÁVH úgy jött a képbe, hogy Esterházy Pált 1948 őszén letartóztatták, 1949 februárjában pedig a Mindszenty-per negyedrendű vádlottjaként 15 év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték – a koncepciós perhez kötődően pedig bizonyítani akarták, hogy a herceg a műkincsekkel felelőtlenül járt el, azokat pedig később külföldre akarta csempészni. A koncepciós perhez kötődő fegyelmi eljárás, „bolygóper” az Iparművészeti Múzeum több munkatársát, így az igazgatót, Voit Pált is felelőssé tette. Az Esterházy Magánalapítvány a most folyó perben állítja: az Esterházy Pál és az Iparművészeti Múzeum között kötött letéti szerződés 1944 telén sem szűnt meg, és a koncepciós per ítéletével nagyjából egy időben megszületett törvény a hitbizományok megszüntetéséről pedig jogszerűtlen. Kérdés, hogy az újabb bizonyítékokat a Fővárosi Törvényszék figyelembe veszi-e az ítélethozatalkor.  Az Esterházy Magánalapítvány mint az egykori Esterházy hitbizomány jogutódja 2016. december 5-én kérelmet terjesztett elő a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nél a 2013-as kormányrendelet alapján a Fraknói Várból a Tanácsköztársaság alatt elhurcolt Fraknói Kincsek közül 505 műtárgyat adjanak ki a részére. (Osztrák sajtóértesülések szerint ezek eszmei értéke mintegy 100 millió euró lehet.) A Lázár János nevéhez köthető kormányrendelet előírta: közgyűjteményben csak olyan műtárgyak maradjanak, amelyekre az állam tulajdonjoga kétséget kizáróan megállapítható – az igénylőnek pedig ezt követően kellett bizonyítani a tulajdonjogát. 2019-ben mind a múzeumokról szóló törvényt, mind ezt a kormányrendeletet módosították úgy, hogy a közgyűjteményekben lévő műtárgyakat csak abban az esetben lehet kiadni, ha először az igénylő kétséget kizáróan bizonyítja a tulajdonjogát. A Miniszterelnökséget vezető miniszter elutasította a magánalapítvány igényét, hivatkozva a hitbizományok megszüntetéséről szóló 1949-es törvényre is. A magánalapítvány Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon keresetet nyújtott be a határozat bírósági felülvizsgálata – a Fővárosi Törvényszéken folyó polgári peres eljárás ezért szünetelt másfél évig –, a közigazgatási bíróságon azonban most nyáron pert vesztett az Esterházy Magánalapítvány, ami után a közigazgatási határozat megsemmisítése érdekében felülvizsgálati keresetet nyújtott be a Fővárosi Törvényszéken. A 2016-ban benyújtott restitúciós kérvény mellett műtárgyelhelyezési pert is indított az Esterházy Magánalapítvány, miután a miniszterelnök javaslatára – és a múzeumi szakma nagy részének tiltakozása ellenére – 2016-ban mintegy hetven műtárgyat indítottak el az Iparművészeti Múzeumból a fertődi kastélyba. Ideiglenes intézkedést kért a törvényszéktől, hogy kötelezze az Eszterháza Központot, szállítsa vissza a műkincseket az Iparművészetibe, kötelezze a budapesti múzeumot, fogadja vissza a műtárgyakat, és kötelezze az Emberi Erőforrások Minisztériumát, ne adjon ki több engedélyt az érintett műtárgyak Fertődre szállítására. (Az Emmi 2017-ben kikerült a tulajdonjogi perré alakuló ügyből.) A magánalapítvány határozottan kinyilvánította azt a szándékát, hogy kedvező bírói döntés esetén sem vinné ezeket a kincseket a Fraknói Várba, viszont budapesti közgyűjteményben a helyük, ahol sokkal többen láthatják azokat, mint Fertődön, és a tudományos kutatás feltételei is jobbak. Az Iparművészeti Múzeumból kikerült Esterházy-kincsek közül egyébként több most is látható Budapesten: három XVII. századi elején készült serleget mutat be a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítása Hans Petzoldtól, az Eszterháza Központ kölcsöneként. A fertődi kastély egyelőre nem rendezett kiállítást az Iparművészeti Múzeumból elszállított Fraknói Kincsekből.

Örökösödési vita

A családi tanács éléről eltávolított Esterházy Antal fia, Paul-Anton Esterházy a fraknói vár tulajdonjogát szerette volna tavaly megszerezni bírósági úton az Esterházy Magánalapítványtól. A bécsi Tartományi Felső Bíróság azonban megalapozatlannak tartotta a keresetét, megerősítve: a magánalapítvány jogszerű örököse az egykori Esterházy hitbizománynak. 

Vidnyánszky: Annyi a felelősségem, hogy meg mertem lépni azt, amit eddig senki

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.09.10. 06:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A piros fehér szalagok mellé zöldet rakna Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, az alapítvánnyá vált Színház-és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának elnöke, akivel kedden reggel beszélgettünk. A kuratóriumi elnök bocsánatot kér Karsai Györgytől, az egyetem tanárától, akire félreérthető megjegyzést tett.
A Színház-és Filmművészeti Egyetem körül kirobbant botrány olyan lavinát indított el, amelyben megkerülhetetlen világsztárok foglaltak állást, gyakorlatilag ön ellen, mint Cate Blanchett, Helen Mirren színészek, Salman Rushdie író és Peter Brook rendező. Szembenézett ezzel? Ezekből a sztármagaslatokból ön szerint megítélhető a színművészeti ügye? Nehéz kérdés, de az nem mondható, hogy Cate Blanchett ne tudná, kicsoda Ascher Tamás, hiszen rendezte őt, de Helen Mirren és Peter Brook is járt Budapesten, rendelkeznek itteni szakmai kapcsolatokkal. Lehet, de legalább ilyen illusztris aláíráslista született, amikor idejöttem a Nemzetibe. Ha most először történne ez meg velem, akkor a szívemhez kapnék. Minden helyzet más, a mostani tiltakozási hullámot nem lehet nem figyelembe venni. Erre azt kell mondanom önnek, hogy sajnálom. Ezt válaszoltam a Berliner Ensemble igazgatójának is, amikor értesített, hogy lemondják a MITEM-en való szereplést. Az kezdettől fogva világos volt, hogy mást gondolunk a bevándorlásról, a nyitott társdalomról, a sajtószabadságról, de mindannyian úgy véltük, hogy kellenek olyan platformok, ahol képesek vagyunk ütköztetni a véleményünket, vagy bizonyos értelemben ezeken túllépni, és műalkotásokban megfogalmazott gondolatainkat egy fesztivál keretében bemutatni a közönségnek. Ilyen volt a MITEM. Ezzel a lemondással, ők léptek ki a párbeszédből. A színművészeti ügye tehát épp a párbeszédet rombolta szét, úgy látszik teljesen. Amit a MITEM-nél sikerült elérnie, miért nem sikerült az SZFE esetében? Sok oka van, egyáltalán nem örülök annak, ami történt. Önnek mekkora a felelőssége ebben? Évtizedes, lappangó konfliktus került napvilágra és nekem annyi a felelősségem, hogy én, illetve mi, megmertük lépni azt, amit eddig senki. Ez sok fájdalmat és indulatot váltott ki. Nekünk abban van az igazságunk lényege, hogy egy végtelenül zárt rendszeren akartunk változtatni. A mostani SZFE gyakorlatilag a Katona József Színház iskolájaként működött. Az nem életszerű, sőt nem demokratikus és nem is etikus, hogy egyetlen – kétségtelenül színvonalas és fontos – szellemi műhely ennyire egyeduralkodó legyen egy képző intézményben, amely az adófizetők pénzéből működik. Meg kell találni a módját annak, hogy a képzés sokszínű legyen, és tükrözze a társadalom sokszínűségét is. Csakhogy az erről szóló vita nem zajlott le, hanem most ott tartunk, hogy barikádon keresztül szeretnék erővel elfoglalni az egyetemet. A tárgyalásig sem jutottak el. A felsőoktatási modellváltásnak része az SZFE átalakítása is, több egyetemmel párhuzamosan történt meg ugyanez ebben az időszakban Soprontól Miskolcig. Ez a kuratórium kapta a megbízást az átalakítás levezénylésre. Ez a történet egyik oldala, a mások pedig az, hogy az egyetem tanárai és hallgatói nem akarnak szembesülni az évtizedes szervezeti, oktatásszervezési problémákkal. De a politikai támogatottság és az ebből következő erőfölény az alapítványnál, illetve a kuratóriumnál van. Mégis ők viselkednek agresszíven. Nem igaz, hogy nem kezdeményeztünk velük egyeztetést, számos ilyen volt. Például itt a Nemzetiben egy nem sajtó nyilvános fórumot is tartottunk, amelyre sok egykori és jelenlegi kaposvári és színművészetis diák is eljött. Akadtak, akik meghallották a mi szavainkat, mások a tőlük eltérő gondolatok elől elbarikádozták magukat. És mostanra a barikád, a bezártság már fizikailag is megvalósult. Ha csak az utóbbi két hónapot vizsgáljuk, akkor van, amiben a SZFE-nek igaza van, ezt nem tagadom, de ez a folyamat jóval korábban kezdődött. Továbbra is azt mondom, miközben elindul az oktatás az egyetemen, párhuzamosan folytassunk le egy széles körű egyeztetést a szakmai reformokról. De ezt időben nem fordítva kellett volna, előbb egyeztetni, azután elfoglalni? A kuratórium nem foglalt el semmit. A felsőoktatás modellváltásáról ezt állítani: felelőtlenség. Másrészt az egyeztetések lehetőségével sem élt az egyetem szenátusa. Ez nem lehetőség, hanem egy felsőoktatási intézmény vezetőinek kötelessége tárgyalni a fenntartóval – jelenleg a kuratóriummal. Azzal, hogy a szenátus lemondott, ellehetetlenítik a folyamatot és veszélyeztetik az oktatás folyamatosságát. A tanárok felmondanak, a diákok pedig elfoglalták az egyetemet! Én mást gondolok a tanári felelősségről, és mást a tanuláshoz való jog érvényesítéséről. A radikális fellépés radikális válaszreakciót gerjesztett. Mit nevezünk radikálisnak? Megszűnt az állami fenntartás, és ez egy rugalmasabb, korszerűbb intézményi struktúra közös kialakításának a lehetőségét kínálja. A diákoknak joguk van tüntetni, de az lenne a jó, ha elindulna végre az oktatás. Az egyetem felmondási idejét töltő vezetése pedig úgy döntött, hogy jogszerűtlenül halasztja a tanévkezdést. Ezt ön látja így. Nagy vitát váltott ki az egyetem tanárára, Karsai Györgyre vonatkozó nyilatkozata. Többen elhatárolódtak ettől és azt kérik, korrigálja a kijelentését, mások azt mondják ezt korrigálni sem lehet, mert az antiszemitának minősül. Lehet, hogy nem volt szerencsés az a néhány mondat. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy bizonyos fogalmakról mást gondolunk Gyurival. Ezekkel kapcsolatban ő tett fel kérdéseket korábban, ezeket idéztem. De a gondolatmenet második részét nem akarta már senki meghallani: hogy az világnézeti különbségek ellenére szakmai vitákat tudunk folytatni, és erre kellene törekedni. Aki picit ismer, az tudja, hogy tőlem mennyire távol áll az antiszemitizmus, aki látta a Borbély Szilárd művéből készült rendezésemet, a Halotti pompát, nem mondhat ilyet komolyan. Ez a vád olcsó megúszása egy valós vitának. Amennyiben félreérthető volt és megbántottam Gyurit, akkor bocsánatot kérek tőle, hozzátéve, hogy tisztelem őt és egy rendkívül felkészült szakembernek tartom. A mondadóm szakmai részét továbbra is fenntartom, a vádat visszautasítom. Koltai Róbert tette fel a kérdést valahol, hogy miért gondolják önök, hogy az SZFE-n nem volt szó mondjuk a hazaszeretetről. Akkor én azt kérdezem, hogy a Színművészeti hány vizsgát szentelt Trianonnak a századik évforduló esztendejében? Hány fesztivált szerveztek a leszakított területeken lévő színiskolások részvételével is? A vádaskodás helyett beszéljünk az esetleges megoldásról. Ha sürgősen nem történik megállapodás, akkor óhatatlanul szétszakad az egyetem. Önök hajlandók eleget tenni a hallgatók követeléseinek, például módosítják az alapítvány alapdokumentumait? Kell találnunk közös nevezőt, de ehhez az egyetemnek is el kell fogadnia az alapítványi formát, minket kurátorokat. Ez ma a törvényi felállás, amiről a kormány, a minisztérium döntött. Ez a történet a társadalmi ellenállás szimbólumává vált, még Gobbi Hilda szobrára is kerültek, igaz csak egy ideig, piros fehér szalagok. Ezután nem szedetem le ezeket a szalagokat, hanem melléjük tetetek egy zöldet, mint a szabadság és a nyitás jelképe. Így rögtön nemzeti lesz… Igen a piros fehér zöld számomra egy szimpatikus színösszeállítás. Azzal miként néz szembe, hogy Egri Márta, Bánsági Ildikó, aki felállt a Nemzetiből, Nagy-Kálózy Eszter, illetve Udvaros Dorottya a Nemzeti tagja együtt tüntet a színművészetisekkel és együtt ülnek egy fényképen a Duna parti élőláncos tiltakozáson? Sajnálom. Szívük joga kifejezni a véleményüket. Szász János sem rendezi meg az Ivanovot a mostani helyzetben a Nemzetiben. Fáj, hogy János is beállt ebbe a játékba. Évek óta rendez a Nemzetiben, sikere van, sokat beszélgettünk, bizalmas viszonyban dolgoztunk együtt. Neki is, ahogy mindenkinek, elmondtam nem egyszer, hogy a jelenlegi oktatók és az osztályok a diplomájukig a meglévő tantervek szerint ugyanúgy dolgozhatnak tovább, mint eddig. A színművészetiről olyan ikonok is távozták, mint Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás és Máté Gábor. Egyikőjüket sem küldte el a kuratórium. Sehol nem mondtam róluk egy rossz mondatot sem. Mindannyian megkerülhetetlen figurái az elmúlt évtizedek magyar színházi életének. Az oktatásban rájuk is szükség volna. Mit gondol arról, hogy bizonyos színházakban a tapsrendben megjelentek tiltakozó színművészetis diákok? Szerintem ezt nem volna szabad tenni. A színpad szent, azt nem szabad bepiszkítani. A politika sok mindent bepiszkít. Mindenkit használ a politika, mert ez a természete. Végre őszintének kellene lennünk egymáshoz. Ehhez viszont bízni kellene egymásban, de ettől nagyon távol vagyunk. Mind a két fél bizonyítási kényszerben van. Nekünk bizonyítanunk kell a szakmai indítékainkat, a másik oldalnak pedig, ha azt hirdeti magáról, hogy nyitott és sokszínű, akkor ennek jelét is kell adnia. A legjobb bizonyítás erre a tanárok és a diákok részéről is az együttműködés. Nem gondolt arra, hogy kiszáll? Úgy gondolom, hogy ezzel még dolgom van. Szeretném, ha szakmai, színházi, oktatási kérdésekben tudnánk eszemét cserélni. Ez volna mindannyiunk igazi terepe.     

Névjegy

Vidnyánszky Attila 1964-ben született az ukrajnai Beregszászon. Első diplomáját bölcsészként szerezte 1985-ben az Ungvári Állami Egyetemen majd két évig irodalmat és történelmet tanított. 1992-ben a kijevi Film-és Színművészeti Főiskolán szerezte második diplomáját. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapító művészeti vezetője volt. 2004-ben a Magyar Állami Operaház főrendezőjévé nevezték ki. Két évvel később a debreceni Csokonai Nemzeti Színház művészeti vezetője, majd igazgatója lett. 2013-tól a Nemzeti Színház főigazgatója. 2011-től a Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi tanára, 2012-2013 között a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója. 2013-tól 2020-ig az egyetem művészeti rektorhelyettese, 2016-tól egyetemi tanár. 2020 szeptember 1-től a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke.