A bika nevű dizájnerdrog ismét ráirányította a közfigyelmet a drogkérdésre. A segítő civil szervezetek azonban a Kék Pont évekkel ezelőtti józsefvárosi kiebrudalására hivatkozva nem igazán akarnak reflektorfénybe kerülni. Valóban ilyen veszélyes lenne erről beszélni?
A hazai újságírás sok esetben nem tájékoztat, hanem morális pánikot kelt, kiemeli azokat a paneleket, amelyek több olvasót vonzhatnak: halál, zombik, bika, romák, fertőzés, túladagolás. Ez azonban a problémának csak egy picike szelete. Arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy az elmúlt egy évtizedben kialakult itthon egy kettős drogpiac, amelynek az egyik gyökere belelóg a 2010-es dizájnerdrog-robbanásba, a másik pedig a tömeges elszegényedésbe. Ezt a folyamatot a hazai média zöme mint kellemetlen, unalmas témát, egyszerűen átugorja. A cikkek másik része pedig tovább stigmatizálja és megbélyegzi ezeket az embereket.
Valós az a félelem, hogy a különféle állami, önkormányzati hatóságok az Orbán-kormány rendmániáját kiszolgálva ellehetetlenítenek egy szerhasználókat segítő szervezetet?
Nem látom, hogy droggal kapcsolatos civil szervezetet az elmúlt években megtámadott volna a kormány vagy lenne ilyen törekvése. A józsefvárosi tűcsere-program évek ezelőtti felszámolása a megbélyegzésről szólt. Az viszont kétségtelen, hogy a kormány továbbra is rendészeti eszközökkel próbálja megoldani a drogkérdést, mert semmilyen stratégiája nincs arra, hogy miképpen lehetne az emberek életminőségén javítani, hogyan lehetne megelőzni a problémát. Magyarországon 2020-ban nincs drogstratégiája a kormánynak.
2013-ban elfogadtak egy nemzeti drogstratégiát, amely a kábítószermentes Magyarország elérését tűzte ki 2020-ra. Hol tartunk most ehhez képest?
Egy magára valamit is adó szakember ezt az iromány vitaalapként sem fogadja el. Ez olyan sületlenség, mintha arról beszélgetnénk, hogy hány heroin-használó van a Holdon.
A szakirodalom szerint 2009-ben tömeges szerváltás történt, megjelentek a dizájner drogok, amelyek egészen más szerhasználathoz vezettek.
A 2000-es évek első évtizedének egyik legsikeresebb kábítószere az extasy tabletta volt, amelynek hatóanyaga az MDMA. Ez egy érzelmi hallucinogén, ha valaki beveszi, úgy érzi, hogy őt nagyon szeretik és ő is nagyon szeret másokat. Extrém nagy karriert futott be a világban, részévé vált a partikultúrának. Amikor azonban sikerült nagy mennyiségben lefoglalni Ázsiában a gyártáshoz szükséges alapanyagot, óriási piaci vákuum keletkezett, amelynek betömésére tömegével kezdték gyártani a pótlószereket. Egyik sem volt sikeres, mígnem Kínában rátaláltak a mefedronra, amely Magyarországon Kati néven futott be nagy karriert. A hatásmechanizmusa nagyon hasonlít az MDMA-ra és egy kicsit a kokainra is, porban szippantották fel az emberek. A határon növényvédőszerként jutott át. Amikor a hazai drogpiacon 2010 nyarán megjelent, semmiféle tiltás alá nem esett. Az alkoholhoz hasonlítva is filléres áron megrendelhette bárki az interneten. A diszkont árnak, valamint könnyű beszerezhetőségnek köszönhetően olyanokhoz is eljutott a szer, akiket addig a törvényi tiltás visszatartott. Mire 2010 végén betiltották a mefedront, már elkezdtek beömleni a különféle dizájnerszerek, majd a marihuánát helyettesítő szintetikus kannabinoidok. Ez utóbbi, a herbál, a bio később kialakított magának egy másodlagos szerpiacot, olcsósága és rossz hatásmechanizmusa okán elsősorban a nyomorban élők számára. A bérből és fizetésből élők visszatértek a klasszikus szerekhez. A két piac teljesen szétvált. Ezen a másodlagos, olcsó piacon bukkant fel most a bika nevű szer. Ez akárcsak a korábbi szintetikus szerek, mindenféle kontroll nélkül érkeznek az országba kristály formájában, acetonnal feloldják ezeket, majd rápermetezik valamilyen vivőanyagra. ez lehet zsálya, de akár papír is. Így kerül be például a börtönbe levélként, ahol azután felvagdossák apró négyzetekre. A herbál hatása katartikus elszakadás a valóságtól. A nyomorban élők droghasználata azonban elsősorban nem addiktológiai probléma, hanem szociális. Amíg a mélyszegénységet nem számoljuk fel, addig az ország összes addiktológusa elmehet egy szegregátumba, de minek. De mit mondunk ott a sor végén: hagyd abba a herbálozást. Mit kínálunk helyette?
A szerhasználat változásával a segítőszervezeteknek is modellt kellett váltani.
Pont az a baj, hogy nem tudtak váltani. Amíg az injekciós droghasználat jelentős volt, addig kiválóan működtek a tűcsere-programok. Ez volt az első kapocs, amivel be tudták húzni a klienseket az utcáról. Most nem tudunk mit ajánlani. Legfeljebb annyit, hogy be tudsz jönni lepihenni, megmoshatod az arcod, felmehetsz az internetre. Ennyi. Nincs ugyanis következő lépcső. Nem tudunk felajánlani egy kilenc hónapos programot egy felépülési központban. A szerhasználati szokások változása olyan intézményrendszeri kihívások elé állította a szakmát, amire egyelőre nem sikerült választ találni. A hazai ellátórendszer ugyanis a heroin használó férfira lett kialakítva. Csakhogy a dizájnerdrog használata a köztereken zajlik, a Madách téren, az Ecseri út környékén, Kőbányán, a Népligetnél, a Hős utcánál. Ha lenyomom itt, akkor előbugyog ott. Érthető a lakosság igénye, hogy ezt nem akarja. De amíg nincs összehangolt szociálpolitikai törekvés a megoldásra, addig nagy hiba rátolni ezt a felépüléscentrikus ellátórendszerre, mert eszköztelen.
De nyilván keresik a megoldást, hiszen eltelt tíz év a szerhasználati szokások megváltozása óta.
Keressük. A Kék Pont Alapítvány is egy új modell kidolgozásán ügyködik. Ennek első lépéseként önkéntesként dolgozom egy nappali melegedőben, ahol szintetikus droghasználók is megfordulnak, hogy megismerjük az igényeiket, a beavatkozás lehetséges módjait. Ők tudják ugyanis elmondani, hogy milyen megküzdési problémáik vannak, honnan indulnak. Ezzel párhuzamosan készül egy szakmai stratégia. Végül össze kell állítani egy felépülési térképet, amelyre feltesszük a kerületekben meglévő szociális ellátási elemeket, hogy láthassuk, hogyan tudjuk segíteni ágazati együttműködéssel a szerhasználót. Ehhez azonban kerületek közötti egyeztetésre és fővárosi koordinációra lenne szükség.
A választások előtt a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) drogpolitikai minimumprogramjának támogatására kérte fel a fővárosi polgármesterjelölteket. Mindenki aláírta. Történt előrelépés azóta?
Új aláírt együttműködési szerződésekről nem tudok. De nem látom okát, hogy miért ne lennének érdekeltek a kerületek, vagy a fővárosi önkormányzat az együttműködésben. Minél kevesebb a politika, annál hatékonyabb a megoldáskeresés. Ha a probléma nagyságát és a problémához kapcsolt pénzeket nézzük, akkor gombokról beszélünk. Nem milliárdos intézmények felépítése a cél, hanem a meglévő elemek strukturált, közösségi alapú összekötése. Persze ez se megy pénz nélkül. Ráadásul az eredményt jó esetben 2-3 év múlva láthatjuk meg először.
A minisztérium közlése szerint az utóbbi két évben több milliárd forintot biztosítottak a kábítószer-fogyasztás megelőzésére, ártalomcsökkentésre. Ez kicsit nagyobbnak tűnik gomboknál.
Nem ismerem a pontos számokat, de az elmúlt húsz évben a szektorra fordított források nagyjából 90 százalékkal csökkentek.
A csökkenő támogatás egyúttal tükrözi a kormány drogprobléma iránti érzékenységét is?
A kormányzati érdeklődés kimerül a ciklikusan visszatérő kommunikációs panelek puffogtatásában. Jelenleg nincs olyan szintű kapcsolat a kormányzat és a szakma között, hogy azt várhatnánk, hogy valós szociálpolitikai alapokkal készüljön drogstratégia. Nem volt ez mindig így. Amikor Topolánszky Ákos volt a kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár a 2000-es évek elején, a hazai droghelyzet maga volt a paradicsom a maihoz képest. Szakmai egyeztetések, konferenciák, jó gyakorlatok, virágzó prevenció, ártalomcsökkenés, minimális szerhasználat. Utána minden kormány visszavett belőle, mígnem mára egy minimális jogkörrel rendelkező főosztállyá silányult. Az egymást követő kormányok magukra hagyták a társadalmat a drogproblémával és az döbbenetesen elszabadult. Egy mindenféle intézményi ellátást nélkülöző, teljes egészében láthatatlan embertömegről beszélünk.
Mennyi dizájnerdrog-fogyasztó lehet ma Magyarországon?
Nehéz számot mondani, de tízezres tömegről lehet szó. Elsősorban a szegregátumokat érinti ez súlyosan. A dizájner szerek használatába az emberek már nem belecsúsznak, hanem beleszületnek. Annyira jelen van a nyomorban, hogy aki oda születik, annak ez a normális élet része. Azt már régóta tudjuk, hogy amelyik közösségben nagy arányban vannak börtönviseltek, ott ez olybá tűnik, mint egy gyerekbetegség, amin mindenki átesik. Így van ez a szerhasználattal is. Ebből a nézőpontból nehéz kilépni. A megoldás a nyomor felszámolása. Pénz és oktatás. Mindez a Covid-járvány közepén egy olyan kormánnyal a hátunk mögött, amelyiket egyáltalán nem érdekli ez a dolog.
Az elmúlt években mintha nemcsak a szerhasználati szokások, de a helyszínek is kicserélődtek volna. Józsefváros és a Hős utca mellett egyre többször emlegetik a Madách teret. Mennyire határolható le térben a droghasználat?
Könnyen. Ahol emberek nyomorban élnek, ott van dizájnerszer használat. Együtt jár a prostitúcióval, a gyermekbántalmazással. Ez egy rettenetes tér. A most felkapott Madách tér azért került be a híradásokba, mert egy csoport elkezdte azt a színteret használni. Az, hogy a budapesti belvárosban hol bukkan fel a dizájnerdrog-probléma, erősen függ attól, hogy oda költözik egy díler, komfortos-e ott időzni, stb. De alapvetően oda kötődik a droghasználat, ahol a napi túlélés a távlati cél. Ma Magyarországon a legkirekesztettebb társadalmi csoport a kábítószerfüggőké. Hogyan kérjen segítséget úgy, hogy elfordulnak tőle? A kábítószerellenes kampányok többsége viszolygást kelt. Csak rendészeti, addiktológiai és szociálpolitikai eszközök együttes használatával lehet megoldani ezt a problémát, nagyjából egy évtized alatt. Még el sem indultunk.
Mennyiben változtatott az alaphelyzeten a bika nevű drog megjelenése?
Semennyit. A szerhasználók gyakran azt se tudják, mit szívnak el. Kap egy növényi morzsalékot és azt mondják rá, hogy ez bika, vagy nem. Se egyiket, se másikat nem tudja leellenőrizni. Ez nem az a világ, ahol visszakérdeznek. A dizájnerdrogokban épp az a legnagyobb kihívás, hogy mire kiderül, hogy mi az összetevője, már meg is változtatták. Az átlagember pedig akkor szembesül ezzel az egésszel, ha több szerhasználó meghal. De akkor se az emberről beszélünk, hanem a szerről. Ami folyton változik. Csak a nyomor marad változatlan.
