Nagy vita zajlott arról, mennyiben elfogadható a tudomány autonómiája, vagy mennyiben kellene a politikának a nemzeti érzés alá rendelnie a tudományt. Egy tanulmány megkérdőjelezett egy alaptételt a nemzeti mítoszok közül. Voltak, akik védelmére keltek.
Annál hevesebben szállottak azonban szembe állításaival az ú. n. nemzeti közvéleményre hivatkozó politikusok.
Egy tudós feltette a kérdést, vajon egy tudományos munka eredményei, ha azok ellenkeznek a laikus közfelfogással, milyen lelki akadályokra találnak, s ezek az akadályok milyen kulturális állapot következményei. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romantika, elfordulva a felvilágosodás racionális elképzeléseitől, társadalomszerződés-teóriájától, individuális alaptónusától, világpolgári attitűdjétől, újra felfedezte az élet egységességét, organikus jellegét és a nép, a nemzeti eszme csodálatos alkotóerejét.
A romantika gyökereztette meg tehát azt a meggyőződést, hogy minden népnek, még a legkisebbnek is van joga az élethez, sajátos népi jellegének megőrzéséhez és veleszületett képességeinek kifejtéséhez. Ez a felfogás indította pl. Rankét arra, hogy megírja egy feltörekvő nép, a szerbség küzdelmeit. A Volksgeistet és a Zeitgeistet ez a kor igen sokat emlegette, de ezt a szellemet szinte misztikába hajló elképzelésekkel írta körül. Valami eleve megadott, részben változhatatlan tényezőnek tekintette, amely a nép és a kor felett lebeg, mint valami mindent determináló tényező. S mert a romantika epigonjai a népszellem fogalmához nacionalista jelszavakat csatoltak, szövetségeseket és támogatókat találnak a politikusokban és általában abban a közvéleményben, amely a nemzeti eszmét egyedül magának szeretné kisajátítani.
Azok, akiknek nem tetszett a tudós véleménye, fenyegetésképpen felvetették a tervet, hogy a budapesti egyetemen meg kellene szüntetni a katedrát, ha onnan a kifogásolthoz hasonló tanítás hangozhat el. Még az igazságügyminiszter is szükségét érezte, hogy elítélő kritikájával a parlamentben kifejezést adjon a közvéleménynek. Nem azt kifogásolta, hogy a professzor olyan tanokat hirdet, amelyek tudománytalanok, hanem hogy „oly szellemet visz be a tanításába, amely a magyar … lelkülettől és az általános magyar … gondolkodástól idegen.” Nem arra figyelmeztette, hogy máskor előbb a szakkörökkel vitassa meg kutatásainak eredményeit, s csak azután közölje azokat a nagyközönségnek szánt tanulmányban, hanem arra intette, hogy „várja meg azt az időt, amikor a magyar közvélemény hajlandó elfogadni az ő érveinek súlyát.” A tudósnak és professzornak, akinek erkölcsi kötelessége minden melléktekintet nélkül a tudomány előbbrevitelén fáradozni, ezt az intést adta: „Óvakodjék olyan lépést tenni, amelynél szemben találja magával a nemzeti érzés legbensőbb részét, amely olyan szentély, ahol nem szabad kopogtatnia annak, aki nem rendelkezik még azzal a judiciummal, amelyre szüksége van.”
Mondanunk sem kell, hogy mindez a tudomány halálát jelentené. A közvélemény nem lehet a tudomány kerékkötője. A tudománynak nem az a hivatása, hogy a közvéleményhez igazodjék, hanem hogy új utakat mutatva elöljárjon. Az idézett miniszteri kijelentések a magyar tudománytörténet szomorú lapjává tennék a vitát. A Magyar Tudományos Akadémia főtitkára a nagygyűlésen a legerélyesebben visszautasította azt a kísérletet, hogy a politika beleavatkozzék a tudomány hatáskörébe. Széchenyi hagyományainak szellemében hangzottak el a legilletékesebb helyen a szavak, amelyek az egyetemi tanítási szabadság biztosítását követelték, és el is oszlatták azt a szorongó és leverő érzést, amelyet az idézett kijelentések mindazokban kelthettek, akik a tudomány és a szellem primátusságát vallják. Aktív politikusoktól és a napi kormányzati ügyek intézőitől bizonyára nem várható, hogy különös fogékonysággal rendelkezzenek az újszerűvel szemben.
Mindezt nem egy balliberális értelmiségi írta 2020-ban, hanem Mályusz Elemér, 1931-ben. Az Eckhart vitához szólt hozzá a Századok című folyóiratban, ahol az eredeti, teljes változat olvasható (a szöveg egy részét másoltam csak le, és azt is kihagyásokkal). Az a Mályusz, aki a népiségtörténeti kutatást elindította. Aki a trianoni szerződés után népi nemzetben hitt, ami magában foglalja a határon túli magyarokat is. Az a Mályusz, aki bizonnyal nem nevezhető a balliberális értelmiség zászlótartójának.
Berend Nóra történész-professzor, Cambridge