Előfizetés

Tudomány és politika

Nagy vita zajlott arról, mennyiben elfogadható a tudomány autonómiája, vagy mennyiben kellene a politikának a nemzeti érzés alá rendelnie a tudományt. Egy tanulmány megkérdőjelezett egy alaptételt a nemzeti mítoszok közül. Voltak, akik védelmére keltek. Annál hevesebben szállottak azonban szembe állításaival az ú. n. nemzeti közvéleményre hivatkozó politikusok. Egy tudós feltette a kérdést, vajon egy tudományos munka eredményei, ha azok ellenkeznek a laikus közfelfogással, milyen lelki akadályokra találnak, s ezek az akadályok milyen kulturális állapot következményei. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romantika, elfordulva a felvilágosodás racionális elképzeléseitől, társadalomszerződés-teóriájától, individuális alaptónusától, világpolgári attitűdjétől, újra felfedezte az élet egységességét, organikus jellegét és a nép, a nemzeti eszme csodálatos alkotóerejét. A romantika gyökereztette meg tehát azt a meggyőződést, hogy minden népnek, még a legkisebbnek is van joga az élethez, sajátos népi jellegének megőrzéséhez és veleszületett képességeinek kifejtéséhez. Ez a felfogás indította pl. Rankét arra, hogy megírja egy feltörekvő nép, a szerbség küzdelmeit. A Volksgeistet és a Zeitgeistet ez a kor igen sokat emlegette, de ezt a szellemet szinte misztikába hajló elképzelésekkel írta körül. Valami eleve megadott, részben változhatatlan tényezőnek tekintette, amely a nép és a kor felett lebeg, mint valami mindent determináló tényező. S mert a romantika epigonjai a népszellem fogalmához nacionalista jelszavakat csatoltak, szövetségeseket és támogatókat találnak a politikusokban és általában abban a közvéleményben, amely a nemzeti eszmét egyedül magának szeretné kisajátítani. Azok, akiknek nem tetszett a tudós véleménye, fenyegetésképpen felvetették a tervet, hogy a budapesti egyetemen meg kellene szüntetni a katedrát, ha onnan a kifogásolthoz hasonló tanítás hangozhat el. Még az igazságügyminiszter is szükségét érezte, hogy elítélő kritikájával a parlamentben kifejezést adjon a közvéleménynek. Nem azt kifogásolta, hogy a professzor olyan tanokat hirdet, amelyek tudománytalanok, hanem hogy „oly szellemet visz be a tanításába, amely a magyar … lelkülettől és az általános magyar … gondolkodástól idegen.” Nem arra figyelmeztette, hogy máskor előbb a szakkörökkel vitassa meg kutatásainak eredményeit, s csak azután közölje azokat a nagyközönségnek szánt tanulmányban, hanem arra intette, hogy „várja meg azt az időt, amikor a magyar közvélemény hajlandó elfogadni az ő érveinek súlyát.” A tudósnak és professzornak, akinek erkölcsi kötelessége minden melléktekintet nélkül a tudomány előbbrevitelén fáradozni, ezt az intést adta: „Óvakodjék olyan lépést tenni, amelynél szemben találja magával a nemzeti érzés legbensőbb részét, amely olyan szentély, ahol nem szabad kopogtatnia annak, aki nem rendelkezik még azzal a judiciummal, amelyre szüksége van.” Mondanunk sem kell, hogy mindez a tudomány halálát jelentené. A közvélemény nem lehet a tudomány kerékkötője. A tudománynak nem az a hivatása, hogy a közvéleményhez igazodjék, hanem hogy új utakat mutatva elöljárjon. Az idézett miniszteri kijelentések a magyar tudománytörténet szomorú lapjává tennék a vitát. A Magyar Tudományos Akadémia főtitkára a nagygyűlésen a legerélyesebben visszautasította azt a kísérletet, hogy a politika beleavatkozzék a tudomány hatáskörébe. Széchenyi hagyományainak szellemében hangzottak el a legilletékesebb helyen a szavak, amelyek az egyetemi tanítási szabadság biztosítását követelték, és el is oszlatták azt a szorongó és leverő érzést, amelyet az idézett kijelentések mindazokban kelthettek, akik a tudomány és a szellem primátusságát vallják. Aktív politikusoktól és a napi kormányzati ügyek intézőitől bizonyára nem várható, hogy különös fogékonysággal rendelkezzenek az újszerűvel szemben. Mindezt nem egy balliberális értelmiségi írta 2020-ban, hanem Mályusz Elemér, 1931-ben. Az Eckhart vitához szólt hozzá a Századok című folyóiratban, ahol az eredeti, teljes változat olvasható (a szöveg egy részét másoltam csak le, és azt is kihagyásokkal). Az a Mályusz, aki a népiségtörténeti kutatást elindította. Aki a trianoni szerződés után népi nemzetben hitt, ami magában foglalja a határon túli magyarokat is. Az a Mályusz, aki bizonnyal nem nevezhető a balliberális értelmiség zászlótartójának. Berend Nóra történész-professzor, Cambridge 

Miért hallgat Erdő Péter?

Minden rendes általános iskolában előfordul egy-két évente valamelyik osztályban: az időnként rendetlenkedő, egyébként igyekvő gyereket bagózáson kapják az alagsori mosdóban, és ezért igazgatói intőben – vagy ha pechje van, rovóban – részesül. A vezetőség példát statuál, neki pedig onnantól vigyáznia kell: még egy ilyen, és repül. A többiek közül van, aki sajnálja, mások kárörömmel vegyes izgalommal figyelik, mi fog történni. És mindig akad egy-két rohadék, akik addig nem mertek rászállni, most viszont erőfölénybe kerülnek. Ütni kezdik, mert már bátran lehet: úgysem tehet semmit.  Amikor a magyar konzervatív értelmiség elkötelezetten kormánypárti hangadói még mindig Hodász András katolikus papot ekézik az őket támogató lapok hasábjain, hetekkel azután is, hogy az atya külső-felső nyomás hatására leállította a majdnem tízezer követőt számláló videóblogját, világossá teszik, hogy bizony, a gyáván kaján gyerekek közé tartoznának ők is.  Pedig amikor Hodász kiment a sajtószabadságért tüntetni, és a Szemlélek-blognak meg-fogalmazott cikkében állást foglalt a tájékoztatás függetlenségének fontosságáról, nem írt és mondott semmi újat, meglepőt, vagy felháborítót. A szabad sajtó jelentősége és szerepe nem morális kérdés, hanem világnézettől és vallástól független, vitathatatlan lételeme minden jogállamnak. Ezért őt pártpolitizálással vádolni, meghurcolni: értelmetlen.    Támadóinak indítéka világos: a magyar konzervatív sajtónak az a dolga, hogy flekket és pénzt nem sajnálva, terjedelmes cikkekben járassa le az egyházi körökben tüsténkedő véleményvezért, aki ott szít békétlenséget, ahol a kormánypárt a legtöbbet veszíthet. Hodász András lelkes közönsége – a pap hivatásából adódóan – alaposan lefedi a Fidesz legmegbízhatóbb szavazótáborát, ezért ha túl hangosan elégedetlenkedik, veszélyessé válhat. És az is teljesen érthető, hogy az ügyben megszólaló miniszteri biztos erkölcsi érzékét leginkább a nemiség kérdésköre foglalkoztatja, amikor levelében az alapvető morális értékekről gondolkodik: ki tagadná, hogy a szexualitás sokkal érdekesebb téma, mint az állami pénzek elszámoltatása, a lombikprogram, vagy az embertársi szeretetről szóló főparancs?  Az viszont a krisztusi tanítás szempontjából érthetetlen, hogy miért hallgat az, akinek kötelessége lenne az elnémított pap helyett beszélni. Ha a gyerekeknek senki nem tanította meg, hogy aljas dolog azt piszkálni, aki nem tud védekezni, akkor szerencsés esetben még mindig ott vannak a tantestület tagjai, akik leállíthatják a szemétkedőket. De hol van most a magát az abszolút erkölcs letéteményeseként hirdető háttérintézmény? Hodász megveszekedetten konzervatív nézeteit terjesztő videóival nem kell egyetérteni. A stílusát sem kell szeretni. De azt lehetetlen tőle elvitatni, hogy a munkájával és a nyilvános működésével nagyon nagy szolgálatot tesz a fogyatkozó katolikus egyháznak, melynek elvi és szakmai kötelessége lenne kiállni mellette. Ha másért nem, akkor azért, hogy a hívek biztosra mehessenek: Szent Péter magyarországi örökösei nem fekszenek be a mindenkori kormánynak. Ha az atya felettesei most lapítanak ahelyett, hogy megvédenék, sehogyan sem tisztázhatják magukat a vád alól, hogy a kormánytól kapott tekintélyes juttatás fejében hallgatnak.  Ha pedig a magyar katolikus egyház túl cinikus ahhoz, hogy a súlyos milliárdokért cserébe erkölcsi okfejtésekbe kezdjen, vagy a hitelességét firtató kérdésekbe bonyolódjon, akkor csak azt gondolja meg, mihez kezd: ki mellé áll majd, ha egyszer mégis leváltják a jelenlegi magyar kormányt? 

A temető derűje

Osztálytalálkozón voltam a minap, sok évtizedesen, kereken, általános iskolain. Idén nem egy, hanem két „korosztályos” sírhoz kellett kimenni már, réges-régi az egyik, szinte még friss a másik, de az odavezető utat mindenütt magas fű borította. Hegyvidéki volt az iskola, dombra települt a temető is, talán hogy az itteni lelkek jól körbepásztázhassák éteri tekintetükkel a kastélyt, a kerek templomot, s lássák talán még az óvoda hűlt helyét, amelynek hajdani udvarán most a polgármesteri hivatal áll. Jártam már más temetőkben, városiakban is, híresekben is, zarándokoltam Jim Morrison és Edit Piaf nyughelyéhez, kutattam a házsongárdiban ismerős írók neve után, s ültem csak a csend, a nyugalom és a gondosan beültetett park miatt egy ismeretlen dán kisváros sírkertjében órákat. De ez itt más. Ez közel áll a szívemhez. Különös, hogy a murvás út kivételével, ahol a halottaskocsik, meg – november környékén főleg – a személyautók járnak, nincs egyetlen ösvény, járda, betonfolyosó, vagy legalább egy tessék-lássék lekaszált szakasz a sírok között, zöld borít mindent. Akihez sokszor kijárnak, ott kissé letaposottabb a fű, de máskülönben egyik gránittól a másikig rejtélyes vonalak vezetnek, sose tudja az ember, hogy ha elindul alulról vagy oldalról, merre lyukad ki. Mosolygó Olga, olvasom a feliratot, s már hallom is a fülemben az érces hangot, beszélő név, mondja ő, elemezzük csak, melyik a szótő, s hol van elrejtve benne mindjárt két képző is, egy igei meg egy melléknévi, s nosza, soroljunk fel még rokon értelmű szavakat a nevet igére, de legalább húszat, ha már Kosztolányi huszonnégyet talált. Így jár az ember, ha a magyartanárnőjével kezd diskurálni a temetőben. Mindjárt felidéződik egy cserépkályhás kis szoba is, ahol apámmal ketten hajolunk a nyelvtanfüzet fölé, nehogy már ne találjuk meg azt a hiányzó ötöt, meg se kérdőjelezve a kimondott számot. Kacag, somolyog, mosolyog, vihog, nyihorászik, hahotázik, rötyög, röhög, röhécsel, vihorászik, kuncog, kacarászik, heherészik, röhögcsél, nevetgél, viháncol, nyerít, kuncorászik, bruhaházik, írtam le akkorra már a vonalas füzetbe. Megvesztünk, akkor se találtunk még legalább egyet, hogy kerek szám legyen, csak ha nagyon kitekertünk, kifacsartunk volna egy szót. Másik sír odébb, osztályfőnök, s egyben földrajz-rajz tanár. Kevesen tudtuk, hogy igazi festő, csak amikor véletlenül megláttuk a nevét már gimnazistaként a közeli városban egy műterem ajtaján, akkor kerekedett el a szemünk. Vastag, fémborítású grafitceruza volt mindig a kezében, s ha szépen kértük, néhány vonallal teljes épületeket skiccelt a rajzpapírra. Tőle tanultam, hogy ha valaminek igazán látni akarom a színét, akkor félig be kell csuknom a szemhéjamat, mert sem a vakító világosság, sem mérhetetlen sötétség nem segít a dolgok valódi értelmezésében. Lám most, hogy így tettem, a temetőből nézve a távoli kerek templom szürke kupolája is mindjárt az ő szeme színére, égszínkékre változott.