Előfizetés

Kácsor Zsolt: Eötvös Pál, az ufó

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.09.13. 14:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR I.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Ha feltűnt elegáns, szikár, sportos alakja a szerkesztőségben, az ember úgy érezte, hogy fel kell állnia, mert Valaki most megérkezett. Nehéz ezt az érzést elmagyarázni az utókor emberének, aki nem került Eötvös Pállal személyes érintkezésbe, mert ezt a veleszületett, tekintélyt parancsoló, főúri méltóságot nem adja vissza sem fotó, sem mozgókép. Ha Eötvös rád néz, a pillantása olyan hideg és egyenes, hogy megdermedsz – a középkori királyábrázolásokon látni ilyen karakteres és idealizált, sasorrú arcokat, mint az övé. Egy ilyen arisztokratikus embert inkább el lehet képzelni jobboldali államfőként Németországban, semmint egy szocialista munkáspárt központi lapjának elvtársaként a keleti blokkban – ám ha az utókor valaha filmet forgat majd a korszakról, kénytelen lesz a Kádár-érából a köztársaságba átkormányzott Népszabadság vezetőjét egy főnemesi habitusú úrral eljátszatni. Remélem, nem árulok el vele titkot, hogy a magyar arisztokrata családból származó Eötvös Pál az élete első éveit kastélyban töltötte. S hogy három-négy éves korában az udvari cselédek levették előtte a kalapjukat, meghajoltak és „méltóságos úrnak” szólították. De már a három-négy éves kisgyerek is érezhette, hogy ez a megszólítás mennyire igazságtalan és disszonáns – hiszen ő még a saját fülével hallotta, hogy egyes főmagyari körökben évszázadokon át ez a mondás járta: „a paraszt csak sülve jó”. Ez az úri vicc ma már a „prosztó prolizás” formájában él tovább az úgynevezett elit körében, holott tán még valamikor a XVI. századi parasztfelkelés megtorlása után születhetett – mindenesetre ez az élmény közrejátszhatott abban, hogy Eötvös Pál meggyőződéses baloldali lett, egy egyenlőségpárti demokrata, aki az egykori „méltóságos urak” világát még jól ismerte, és tudta, hogy miért veti meg. Emlékszem a pillanatra, amikor először láttam: az akkor még létező Népszabadság Bécsi úti székházában történt a kilencvenes évek közepén. Kezdő újságírócskaként az ötödik emeleten álldogáltam, amikor a folyosón egyszerre csak felbukkant Eötvös Pál elnök-főszerkesztő. Nem, nem is felbukkant, hanem megjelent, látva láttatott, majd elvonult. Az efféle bevonulás legfontosabb elemeit – a járástechnikát, a fejtartást és a tekintet szigorát – a színészképzőkben a megfelelő stúdiumokon bizonyára oktatják. Hiszen egy színésznek, ha majd királyt akar játszani, tudnia kell megérkeznie, elvégre egy király nem beesik valahová, hanem bevonul, és ez nem mindenkinek áll jól. Eötvösnek azonban lenyűgözően jól ment a dolog. Mondom, abban a régi Bécsi úti székházban Eötvös váratlanul megjelent, majd elvonult előttem, és rám se hederítve odabiccentett nekem – ezt az alig érzékelhető fejbólintást lehetetlen utánozni. Pláne utánozhatatlan volt ez a biccentés újságíró körökben, ahol egyesek a szerkesztőségben puszta pöffeszkedésből nem köszöntek az idegeneknek – mennyire utáltam ezt a nagyképűséget! Ennek a nevetséges rátartiságnak Eötvösben azonban nyoma sem volt, pedig ha valaki, hát ő megtehette volna, hogy az emberekre rá se néz. Később igyekeztem kiszedni a kollégákból, hogy a többiek is érzik-e a belőle áradó különös méltóságot, mert zavaromban még arra is gondoltam, hogy tán csak a bennem szorongó kezdő újságírócska ájult el a nagyfőnöktől – aztán szépen lassan kiderült, hogy ezt a sugárzó eötvösi karizmát mások is érzékelik. Volt egy tudósító kollégám, Pekarek Jánosnak hívták, aki egyszer egy többnapos, hétvégi szerkesztőségi értekezleten azt mondta a bárpultnál nekem, hogy Eötvös olyan az újságírásban, mint az égen az ufó: mármint, hogy nem létező. Olyan ugyanis nem létezik – magyarázta Pekarek –, hogy valaki egy személyben legyen egyrészt remek tollú és jó szimatú újságíró, másrészt nemes szívű és szociálisan érzékeny ember, harmadrészt rátermett, erős kezű, kemény munkahelyi vezető. Mivel ilyen hármas együttállás nincs, ezért Eötvös nem is ember, hanem ufó, fejezte be a kolléga úr, és kénytelen voltam egyetérteni vele. Az említett szerkesztőségi bulit egyébként egy kelet-magyarországi szállodában töltöttük, ahol Eötvös és családja számára egy kis lakosztályt foglaltak le – s csak később derült ki, hogy Eötvös a lakosztály helyett természetesen egy átlagos szobát választott. Furcsa dolog, hogy az igazi zászlósúri méltóság valamiképpen mindig együtt jár a szerénységgel – ezt most csak a te kedvedért jegyeztem meg, kedves utókor, mert te nem találkozhattál ezzel az emberrel, akiről most ötezer karakter hosszú ódát zengtem. Ezt a szélsőségesen elfogult cikket természetesen nem adjuk le, mondaná most Eötvös, ha még főszerkesztő volna és ennek az ódának a sorsáról kellene döntenie. A rá oly jellemző módon, halkan és érzelemmentesen közölné a döntését, de lépne is rögtön tovább – van neki fontosabb dolga is, mint saját magával foglalkozni.

Bóta Gábor: Gyilkos manipuláció

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.09.13. 10:30

Fotó: Rózsavölgyi Szalon
Gyilkosságot cserélni eszelős ötlet. Márpedig Patricia Highsmith ezt eszelte ki a regényében, ami a feszültségteremtés mesterének, Alfred Hitchcocknak annyira tetszett, hogy alapul használta fel az Idegenek a vonaton című filmjéhez. Craig Warner pedig darabot írt a témából. Amit nálunk a Rózsavölgyi Szalon, a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában mutattak be.
A filmben a nagy rendező megvillantotta oroszlánkörmeit. Úgy tudott kamerájával közelíteni például egy pisztolyra, hogy attól az ember megdermedt. Mert pokolian lassú lenni. Az éjszakai behatolás fegyverrel egy házba, nem villámgyors, ajtófeltörő berontás, hanem hosszú-hosszú, már már komótos, és éppen ezért sokkal idegölőbb folyamat, mint a letámadás. A rejtelmes árnyékokkal teli házban csaknem valamennyi lépcsőfokot megmutatja, amin a váratlan vendég felmegy. Van nagy darab, morgó kutya is a lépcsőfordulóban, de simogatásra elhallgat. Persze vannak félelmetes neszek, zajok. Meg újabb ráközelítés a fegyvert tartó kézre, a magára fegyelmezettséget rákényszerítő, de mégis meg-megrángó arcra és a határozottan előrelépő lábakra. Mesteri. És ez csupán egyetlen jelenet. Remek példája annak, hogy nem kell erőszakoltan felpörgetni a tempót ahhoz, hogy valami hátborzongató legyen. A Rózsavölgyi színpadán persze ilyen rafináltan zseniális filmes megoldások nem használhatók. Technikai lehetőségekben sem lehet tobzódni, a díszlet is elenyésző, Szarka János rendezői ötletei sem sorjáznak, így a színészekre marad minden. Bennük kell bízni. Meghálálják, némileg magukra hagyottságukban is, vagy tán éppen ezért. Fokozottan koncentrálnak. Elregélnek egy hihetetlen, de az emberi lélekre mégis fölöttébb jellemző históriát. A kiindulópont, két férfi egy kupéba összezárva zötykölődik a vonaton. Guy ellenne magában, elmélyülten olvasna, Charles azonban nem hagyja. Ismerkednek, körülbelül azonos korúak, de igencsak eltérő személyiségek, mégis furcsa áramkör alakul ki köztük. Guy építész, hatalmas tervei vannak a szakmájában, egyszer már nagyot bizonyított, fényes karrier áll előtte. Charles hamar kiböki, hogy ő soha nem szokott olvasni, feltehetően inkább teng-leng a világban. Mohón tudakozódik, hogy nincs-e olyasvalaki az utastársa életében, akitől szívesen megszabadulna. Kiderül, hogy a felesége, akivel már szakítottak, de mégis felbukkan lépten-nyomon, nem hagyja békén, akár még flörtölne is vele, miközben ő már mással él együtt. A Józan László által megformált Charles pedig elmondja, hogy ő az apját gyűlöli régóta, nem bírja elviselni, kirázza a hideg tőle. Borzasztóan örülne, ha nem lenne. Azt javasolja, hogy Guy ölje meg az apját, ő viszont cserébe meggyilkolja a feleségét. Mert ha eltitkolják, hogy ők ismerik egymást, a rendőrség egyiküknél sem talál majd indítékot. Porogi Ádám a feltörekvő építész szerepében köpni-nyelni nem tud. Kiadós csend lesz a tébolyult ötlet elhangzása után a fülkében. Guy mereven néz Charlesra. A meghökkenéstől először megkukul. Az „ötletgazda” biztatóan visszabámul, már-már kedvesen, mintha valami jótéteményt hozott volna szóba, és nem is egészen érti, hogy mi nem tetszik a másiknak. Aztán persze megtöri a csendet, és buzgó győzködésbe kezd, ecseteli a terv pompázatos voltát. Ez a jelenet is mer hosszú lenni, hagyja érlelődni a pszichológiai ráhatást. Kezdetét veszi az őrjítő manipuláció, és már ekkor megérezhetjük a tragédia előszelét, mint a görög drámáknak csaknem a legelején. Aztán majd rá kell jönnünk, hogy nincs olyan szereplő, akit ne manipulálnának, és akire ez ne lenne lidércesen erős hatással. A manipuláció, a lélektani hadviselés és lélektani zsarolás átszövi a kiváló dramaturg, egyetemi tanár, Radnai Annamária - akit sajnos tavaly elveszítettünk - által remekül fordított szöveget. Guy a vonaton történt epizódot szinte el is felejti, de egyszerre csak megtudja, hogy meggyilkolták a feleségét. És vészjóslóan megjelenik Charles, követeli a „csere”-gyilkosságot. Szuggerálva nézi. Józan szenzibilis férfit játszik, illetve a férfi tán túlzás is. Némiképp olyan, mint egy nagy kamasz, aki belelovalja magát a gonoszkodó játékba, mondjuk élő rovarok lábát kell kitépkedni, békákat megölni, erre akarja rávenni a haverját. Az pedig ódzkodik, ellenáll, ő emiatt hisztizik, toporzékol, beveti a lélektani hadviselés teljes eszköztárát, a sértett fenyegetőzést is beleértve. Porogi viszont azt mutatja meg, hogy bár a fiatal építész próbál kihátrálni a számára izzasztóan kínos szituációból, ő is labilis, befolyásolható személyiség. Emiatt válik kettőjük párharca izgalmassá, hol ide, hol oda billenő libikóka játékká, nemigen kiszámítható, hogy épp melyik irányba billen a mérleg. Charles az erőszakosabb, a rámenős, őt a Takács Katalin alakította anyja igyekszik rövid pórázon tartani, nem elengedni. Már-már szerelmi jelenethez hasonló összeölelkezéseik, egymásba bújásaik vannak. Ebből érthetjük meg, hogy Charles miért lett labilis személyiség, miért nem nőtt fel igazán, tán ebből a kizárólagosságra törekvő anya-fiú kapcsolatból eredhet felfűtött apakomplexusa is. Guyon pedig szeretője, Szina Kinga játssza, csüng majomszeretettel, állandóan aggódik érte, mindig jobb belátásra akarja téríteni, szeretné, ha egyáltalán nem lenne titka előtte, és jóformán csak az övé lenne. De persze a munkájában legyen sikeres, mert ez hozzátartozik a férfiidol képéhez. Építészkollégájaként Ozsgyáni Mihály is rendszeresen arra buzdítja, hogy dolgozzon és dolgozzon, de nincs tisztában vele, milyen helyzetbe került. A második részben belép a történetbe, Őze Áron megszemélyesítésében, egy gunyoros, buldogtermészetű magánnyomozó, aki meglehetősen hamar tudja, milyen irányba kell keresgélnie. Mivel pszichothrillerről van szó, ennél többet nem illik elárulni a sztoriból. Ám sejthető, hogy nem lesz jó vége. Miközben sokat foglalkozunk a politikai manipulációval, alig esik szó az egymás közötti személyes játszmákról, arról, hogy tekintettel, élesen bántó hangsúllyal, megalázó gesztussal, de majomszeretettel is ölni lehet. Azért érdekes ez a produkció, mert erről beszél.

Covid-19, avagy: pillangó, denevér?

Kenessei András
Publikálás dátuma
2020.09.12. 19:45

Fotó: MLADEN ANTONOV / AFP
Triptichon (3.)
Itt a második hullám. Mostanában vezető helyen látható-hallható-olvasható a médiában, a közbeszédben, a magánbeszélgetésekben, akár szenvedői, akár szemlélői vagyunk. Mindenki érintett, ha akarja, ha nem. Befolyásolja köznapi életünket, magán- és köztevékenységünket, rövid- és hosszútávú terveinket, munka- és pihenőidőnket, gyermekeink-unokáink jövőjét. Pontosabban nem a koronavírus (mint azt korában leszögeztem), hanem a fertőzést megelőző óvintézkedéseink – ezeknek erős hatásuk van a gazdasági életre. Persze nem olyan egyszerű ez, semmint hogy néhány mondattal, egy-két magvas megállapítással a helyére tegyük (ha lehet egyáltalán). Mindenesetre idemásolnám a Triptichon első részéből azt a grafikont, amely az egy hónappal ezelőtti közlésnél ma sokkal időszerűbb. Az 1918-19-es világjárvány, a spanyolnátha-járvány angliai lefutását illusztrálja. Egy hónapja úgy szólt a hozzá fűzött magyarázat, hogy feltételezhetően a spanyolnátha-járvány száz évvel ezelőtti fel-és lefutása lehet a magyarázata annak: miért figyelmeztettek a szakemberek minket arra, hogy lesz még fejfájásunk (egyenes és átvitt értelemben egyaránt). S ha most újból ránézünk a grafikonra, egyúttal mellétesszük a friss fertőzési- és halálozási adatokat, akkor a grafikonon látható erőteljesebb emelkedésű, számadatait tekintve jóval nagyobb felfutás több mint elgondolkoztató.
Az első oldalszárnyban szó esett arról is, hogy az óvintézkedések következtében bajba került gazdasági élet nem minden szegmensében volt egyforma a visszaesés. A szolgáltatások, az utazások, a szabadidő-eltöltések sokkal jobban megsínylették, mint a termelő ágazatok általában, bár ezekben is voltak/vannak erősebben és enyhébben visszaesett, majd valamennyire feltámadt iparágak. Érdekes volt megfigyelni, hogy az alapvető életfeltételek fenntartásához szükséges termékek előállításában érdekelt ágazatok (mezőgazdaság, élelmiszeripar, élelmiszer- és napi fogyasztási cikk-kiskereskedelem, valamint az ehhez kapcsolódó nagyker, szállítás-közlekedés) az első sokk után lassan-fokozatosan helyreálltak, alkalmasint nem száz százalékra, de a szükségleteknek többnyire megfelelően. A tőzsdék is megrendültek, de váratlan gyorsasággal helyreálltak és újból felfelé tartottak (erről még lesz szó). Az emberek – már ahol lehetett – bezárkóztak, de még előtte felvásároltak mindent, amihez csak hozzáfértek (háborús pszichózis), még olyan, úgynevezett jóléti államokban is, amelyekben legfeljebb már csak a nyugdíjas nagyszülők emlékezhettek arra, hogy mi volt a háború idején. A személyszállításra szakosodott helyi és helyközi közlekedés (főként a légi forgalom) teljesen leállt, vagy üres kocsikkal működött és a városok utcái kiürültek, ugyanakkor a levegő tisztább lett, a boltok, éttermek, presszók, kocsmák bezártak, vagy rövidebb ideig voltak nyitva. A később készült statisztikák egyértelműen arról szóltak, hogy a sűrűbben lakott helyek (városok) erősebben fertőződtek, míg a gyérebben lakottak (falvak, tanyák) kevésbé. Ezt mutatja egyebek közt a Johns Hopkins Egyetem térképe is. Az USA és Kanada egymás mellett, vagy az európai Oroszország és Szibéria. 
A koronavírus meglehetősen sok rosszat tett a Világfaluval, egy jó dolgot azonban ne vitassunk el tőle: ráirányította figyelmünket hiányosságainkra, pazarlásainkra, értelmetlenül túlhajszolt életvitelünkre, túlköltekezéseinkre és tragikusan elhanyagolt kötelességeinkre. Személyre lebontva mindannyiunkra, makroméretben a társadalmak egészére, az államokra, a kormányokra. Ha végigtekintünk az emberiség történelmén, azt látjuk, hogy elődeink az általánosan jelentkező problémákat megpróbálták a maguk módján megoldani, de tény, hogy ötezer, ötszáz, vagy akár ötven évvel ezelőtt a kínai problémáknak néha még a híre sem jutott el távolabbi régiókba, földrészekre, nemhogy hatással lett volna az ott élő emberek életére. Most meg…, hiszen tudjuk: azelőtt a pillangó Tokióban, most meg a denevér Vuhanban. Ma már ezt a Világfalut, amelyben élünk, behálózza a kapitalizmus. Akárcsak a koronavírus. Elterjedtsége és kiterjedése talán erőssé teszi, de sérülékennyé mindenképpen. Mármint a kapitalizmust. Ezért van szükség időnként valamiféle változásra, változtatásra. Az illúziókedvelők még reformban is gondolkodnak. Hadd említsek néhányat e tündérmesékből: emberarcú kapitalizmus; szabályozott kapitalizmus. Országonként és népenként a legalkalmasabb kapitalizmus. Folytassam, ha kinevettük magunkat? Nemhogy manapság (amikor azért az etika és a humánom a korábbi évszázadokhoz képest sokkal erősebben átszövi a társadalmakat és a magukat demokratikusnak valló országokat), de az emberiség egész történelmében mikor voltak a társadalmak, országok, birodalmak, uralkodók humánusak és etikusak? Na és most? Mindazok, akiknek valamilyen hatásuk van arra, hogy a kapitalizmus egyre jelentősebb válságait elkerüljük, egyáltalán nem reformokban gondolkoznak. Látják ugyanis, hogy az a vágány, amelyen egyre gyorsabban robogunk valamilyen jövő felé, alapvetően nem megy jó irányba. Ezt pontosan jelzik a gazdasági-pénzügyi válságok. Apró változtatásokat javasolnak és tesznek, de eszük ágában sincs semmiféle reformot elkövetni. A reform ugyanis azt jelentené, hogy azt a közel 200 vagonból álló szerelvényt, amelyre mindannyian (a Világfalu összes országa) felpakoltuk magunkat, egy másik vágányra kellene átrakni, amelyet úgy és akkor építenénk meg, miközben ezen a vágányon robogunk (mert megállni nem lehet!) – szóval ilyesmit magunktól soha nem tennénk. Talán még akkor sem teszünk, amikor valamilyen külső hatás parancsolna (vagy inkább tanácsolna) megállást, esetleg lassítást. Mondjuk a koronavírus. Méghogy megállni? Vagy lassítani? Hiszen a problémamegoldások pontosan a fordítottjáról szólnak. Azóta, hogy Nixon elnök – és nyomában a többi ország – búcsút intett a Bretton Woods-i egyezménynek, a világkapitalizmus folyamatosan csak előre menekül. A jegybankok hihetetlen mennyiségű pénzt nyomtatnak (mellesleg egy papír százdolláros előállítása olcsóbb, mint egy ötcentes fémpénzé), arról nem szólva, hogy a bankjegyek is megszűnőfélben vannak. Ma már csak elektronikus jel van hitel- és bankkártyáinkon, okostelefonunkban. A papírpénz meg a párnacihánkban. Az államok és kormányok egyre nagyobb hitelfelvevők (hogy csak egyetlen példát említsek: az USA kongresszusa évről évre megemeli az állam eladósodottságának felső határát), mert az állam hiteles adós. No persze, nem mindegyik. Az államok és kormányok azonban nemcsak magukkal jótékonykodnak, hanem az állampolgáraikkal is. A 2008-09-es válság után jelentősen megnövekedett (az úgynevezett fejlett világban, melynek az alfeléhez mi, magyarok is odatartozunk) az elkölthető pénzmennyiség. Bizonyára mindenki észrevette, hogy milyen hihetetlen mértékben megugrott a szabadidő eltöltésének (és a pénz elköltésének) a mértéke. Turizmus, utazások, vendéglátás, szolgáltatások. Érdemes volt költeni a pénzt, mert a bank alig (vagy egyáltalán nem) fizetett kamatot, a tőzsdék ugyan meredek bikafutamot teljesítettek, de a tőzsdei befektetés mindig is kockázatosnak minősült és esetleg nem akkor lett a virtuális haszonból valódi pénzem, amikor lakást, új kocsit, tengerentúli utat akartam venni. 
A dolog nyitja nem más, mint az az objektív statisztikai adaton alapuló felismerés, miszerint a GDP egyre nagyobb részét az állampolgárok költései teszik ki. Nem az ipari termelés, nem a mezőgazdaság (hol vagyunk már attól?!), még csak nem is a szolgáltatások egyre jobban növekvő aránya, hanem az emberek vásárlásai. Az évtizedekkel korábban megjelent fogalom – a fogyasztói társadalom – most nyert igazán értelmet és tartalmat. A fogyasztó lett az állam fenntartója. Sőt: a kapitalizmusé. Ennek a folyamatnak az oldalvizén beúszott a tudományos-technikai csúcsteljesítményekkel megalkotott műszaki cikkek sora (autó, konyhai gépek, számítógép, okostelefon, stb.), minden szupermodern, a legszuperebb azonban az a tulajdonsága, hogy pontosan a garanciaidő végén megy tönkre, javítása viszont majdnem annyiba került, mint egy még újabb szupermodern akármi. Költsük addig a pénzünket, amíg van. Hogy hazai vizekbe is csobbanjunk egyet, itt van a Budapesti Értéktőzsde teljesítménye. Emlékszem, 2000 elején milyen örömujjongás volt (szakmai körökben épp úgy, mint a kisbefektetők közt), amikor a hazai tőzsde mérőszáma, a BUX, eljutott a 10 000 pontra – és feljebb. Másfél évtizeddel később – miután kipihente 2008-09-et – a kétszeresén is túljutott, a grafikon alsó sávjában látható a forgalom mértéke. Majd túlszáguldott a 44 000 ponton is, aztán jött a covid-19, befektetői válaszként pedig a V bal szára (vagy ez inkább egy L-szár?). De gyorsan összekapta magát, hogy megmutassa, mit tud. Vagy amíg nem kopogtat újra a koronavírus. Amely rányithatja szemünket arra, hogy az állam mit tesz és hogyan. Ugyanis adó formájában adjuk oda a pénzünk meghatározott részét, hogy tisztességesen működtesse (mi több: fejlessze, gyarapítsa) a közbiztonságot, az egészségügyet, a kultúrát, a művészetet, a sportot, és teljesítse még ezer más feladatát. És most mit is látunk? Az ipari termelés stagnál, a mezőgazdaság ezer bajjal küzd, a hétköznapi vásárlások (élelmiszer, cipő, ruha, háztartási tárgyak, stb.), a szolgáltatások, az utazások, a nyaralások száma és összegszerűsége meredeken esett. Na és a tőzsde? Az összes tőzsde? Rövid, néhány hetes komolyabb zuhanást produkáltak, aztán magukhoz tértek, és ha a korábbi csúcsokat még nem érték is el, de igazán nem állnak rosszul. Lehet, hogy ide futott a máshol mostanában el nem költött pénz? Nem volna másutt jobb helyen? Nem látjuk, hogy a spekuláció egyre jobban elszakad a valós értékektől? A felhasználható és szükséges termékektől? Az élettől? Van elképzelésünk, hogy mi történik, ha a következő covid-19 hulláma olyat csap oda nekünk ebben a ketrecharcban, ami igazi KO lesz és kiszámíthatatlanná válik, hogy mikor térünk magunkhoz? Az mostanra már világos, hogy a járvány elleni küzdelem és a gazdaság erősítése olyan, mintha ez a két megoldandó probléma egy játszótéri mérleghinta két végén ülne. Nyilvánvaló, hogy ha az egyik emelkedik, a másik süllyed. Az első részben írtam kicsit bővebben arról, hogy az emberek egészségének megóvása és a gazdasági élet erősítése egymás ellen ható tényezők. Ebben a szinte lehetetlen helyzetben kellene megoldást találni. Jacinda Kate Laurell Ardern, Új-Zéland miniszterelnök asszonya szeret rajzolni. Friss hír, hogy egyik grafikája (címe: A politikai ciklus) 2020. augusztus elején elkelt a szigetország legnagyobb aukciósházának (TradeMe) árverésén. Többszörös áron, mint a korábbi rajzai. Talán azért is, mert mint minden művészetben: az alkotás és a cím szoros egységben egymással (meg persze a közönséggel) pontosan kifejezi a lényeget. Látjuk a kezdőpontot? A végpontot is? Akkor azt is látjuk, hogy alulról felfelé, vagy felülről lefelé tart? Nos, ez a rajz tavaly készült. Ám idén is érvényes és nem csak a politikára. És nem csak a gazdaságra. És nemcsak idén. Nos? Pillangó, vagy denevér?