Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Ha feltűnt elegáns, szikár, sportos alakja a szerkesztőségben, az ember úgy érezte, hogy fel kell állnia, mert Valaki most megérkezett. Nehéz ezt az érzést elmagyarázni az utókor emberének, aki nem került Eötvös Pállal személyes érintkezésbe, mert ezt a veleszületett, tekintélyt parancsoló, főúri méltóságot nem adja vissza sem fotó, sem mozgókép. Ha Eötvös rád néz, a pillantása olyan hideg és egyenes, hogy megdermedsz – a középkori királyábrázolásokon látni ilyen karakteres és idealizált, sasorrú arcokat, mint az övé. Egy ilyen arisztokratikus embert inkább el lehet képzelni jobboldali államfőként Németországban, semmint egy szocialista munkáspárt központi lapjának elvtársaként a keleti blokkban – ám ha az utókor valaha filmet forgat majd a korszakról, kénytelen lesz a Kádár-érából a köztársaságba átkormányzott Népszabadság vezetőjét egy főnemesi habitusú úrral eljátszatni.
Remélem, nem árulok el vele titkot, hogy a magyar arisztokrata családból származó Eötvös Pál az élete első éveit kastélyban töltötte. S hogy három-négy éves korában az udvari cselédek levették előtte a kalapjukat, meghajoltak és „méltóságos úrnak” szólították. De már a három-négy éves kisgyerek is érezhette, hogy ez a megszólítás mennyire igazságtalan és disszonáns – hiszen ő még a saját fülével hallotta, hogy egyes főmagyari körökben évszázadokon át ez a mondás járta: „a paraszt csak sülve jó”. Ez az úri vicc ma már a „prosztó prolizás” formájában él tovább az úgynevezett elit körében, holott tán még valamikor a XVI. századi parasztfelkelés megtorlása után születhetett – mindenesetre ez az élmény közrejátszhatott abban, hogy Eötvös Pál meggyőződéses baloldali lett, egy egyenlőségpárti demokrata, aki az egykori „méltóságos urak” világát még jól ismerte, és tudta, hogy miért veti meg.
Emlékszem a pillanatra, amikor először láttam: az akkor még létező Népszabadság Bécsi úti székházában történt a kilencvenes évek közepén. Kezdő újságírócskaként az ötödik emeleten álldogáltam, amikor a folyosón egyszerre csak felbukkant Eötvös Pál elnök-főszerkesztő. Nem, nem is felbukkant, hanem megjelent, látva láttatott, majd elvonult.
Az efféle bevonulás legfontosabb elemeit – a járástechnikát, a fejtartást és a tekintet szigorát – a színészképzőkben a megfelelő stúdiumokon bizonyára oktatják. Hiszen egy színésznek, ha majd királyt akar játszani, tudnia kell megérkeznie, elvégre egy király nem beesik valahová, hanem bevonul, és ez nem mindenkinek áll jól. Eötvösnek azonban lenyűgözően jól ment a dolog. Mondom, abban a régi Bécsi úti székházban Eötvös váratlanul megjelent, majd elvonult előttem, és rám se hederítve odabiccentett nekem – ezt az alig érzékelhető fejbólintást lehetetlen utánozni.
Pláne utánozhatatlan volt ez a biccentés újságíró körökben, ahol egyesek a szerkesztőségben puszta pöffeszkedésből nem köszöntek az idegeneknek – mennyire utáltam ezt a nagyképűséget! Ennek a nevetséges rátartiságnak Eötvösben azonban nyoma sem volt, pedig ha valaki, hát ő megtehette volna, hogy az emberekre rá se néz. Később igyekeztem kiszedni a kollégákból, hogy a többiek is érzik-e a belőle áradó különös méltóságot, mert zavaromban még arra is gondoltam, hogy tán csak a bennem szorongó kezdő újságírócska ájult el a nagyfőnöktől – aztán szépen lassan kiderült, hogy ezt a sugárzó eötvösi karizmát mások is érzékelik. Volt egy tudósító kollégám, Pekarek Jánosnak hívták, aki egyszer egy többnapos, hétvégi szerkesztőségi értekezleten azt mondta a bárpultnál nekem, hogy Eötvös olyan az újságírásban, mint az égen az ufó: mármint, hogy nem létező.
Olyan ugyanis nem létezik – magyarázta Pekarek –, hogy valaki egy személyben legyen egyrészt remek tollú és jó szimatú újságíró, másrészt nemes szívű és szociálisan érzékeny ember, harmadrészt rátermett, erős kezű, kemény munkahelyi vezető. Mivel ilyen hármas együttállás nincs, ezért Eötvös nem is ember, hanem ufó, fejezte be a kolléga úr, és kénytelen voltam egyetérteni vele.
Az említett szerkesztőségi bulit egyébként egy kelet-magyarországi szállodában töltöttük, ahol Eötvös és családja számára egy kis lakosztályt foglaltak le – s csak később derült ki, hogy Eötvös a lakosztály helyett természetesen egy átlagos szobát választott. Furcsa dolog, hogy az igazi zászlósúri méltóság valamiképpen mindig együtt jár a szerénységgel – ezt most csak a te kedvedért jegyeztem meg, kedves utókor, mert te nem találkozhattál ezzel az emberrel, akiről most ötezer karakter hosszú ódát zengtem. Ezt a szélsőségesen elfogult cikket természetesen nem adjuk le, mondaná most Eötvös, ha még főszerkesztő volna és ennek az ódának a sorsáról kellene döntenie. A rá oly jellemző módon, halkan és érzelemmentesen közölné a döntését, de lépne is rögtön tovább – van neki fontosabb dolga is, mint saját magával foglalkozni.
