Előfizetés

Pesti arcok 2.

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.12. 11:22

Fotó: Jelenet Gothár Péter Ajándék ez a nap c. filmjéből
Tartsa meg az aprót kedveském! Akkor jövő héten is jövök! – mondta az idős hölgy mosolyogva. A szelíd arcú, szőke hajú lány csöndesen megköszönte, és eltette a négy forintot az oldalán függő kis bőrtarisznyába. Átnyújtotta a lottószelvényt. Régi ismerősként búcsúztak el egymástól. A lány mindennap ott állt a Felszabadulás téren, a Párizsi udvar egyik térre nyíló üzlete előtt. A kirakatban drága keleti szőnyegek, sárgaréz dísztárgyak várták a tehetősebb vevőket. Éveken át figyeltem a lottóárus lányt, amíg a 7-es vagy piros 7-es buszra vártam, de sosem láttam, hogy az üzletbe be- vagy kilépő, jól öltözött nők és férfiak vásároltak volna tőle lottót, totót. A lány halvány mosollyal az arcán nézett valahová a semmibe. Néha megigazította a vékony fehér botot a karján, és türelmesen várta a vevőket. Voltak törzsvevői is, mint a kissé idejétmúlt öltözéket viselő idős hölgy, akik rendszeresen a lánytól vásárolták a szelvényeket. Az állandó vevőkör többnyire nem kérte vissza a négy forintból visszajáró hetven fillért. Sok volt az alkalmi vevő is, hiszen a Felszab téri buszmegálló roppant forgalmas csomópont volt. A várakozó vagy a buszról leszálló tömegből mindig akadtak, akik megpillantva a kirakatnál álldogáló lottóárus lányt, odasiettek és vásároltak. Csodálattal néztem, ahogy a lány az ujjaival villámgyorsan megtapintja az aprót és tévedhetetlen biztonsággal számolja ki a visszajárót. Már nem emlékszem, hogy mikor tűnt el a térről. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán valaki a hiányát. Fogalmam sincs mi lett vele. Egy volt a régi Pest különös arcai közül. Persze nem ő volt az egyetlen olyan figurája a városnak, aki afféle biztos pontnak számított. Szinte minden meghatározó találkozási pontnak meg volt a maga emblematikus alakja. Különös ember volt az Astoria aluljáró jellegzetes arca. Több mint fél évszázada láttam őt utoljára. A férfi lábát két vaskos feketére festett fatuskó helyettesítette. Egy kis fa alkotmányban hajtotta magát, kezében egy-egy bőrrel bevont fakocka segítségével. Cipőpucolásból tartotta fenn magát. Igaz, szerényebb szolgáltatást nyújtott mint amerikai kollégái. Nem volt szék vagy lábzsámoly és nem centekben, hanem fillérekben, talán forintokban kapta a fizetségét. Az ő standján egy ferde fatáblán kialakított támaszra kellett lépni a cipővel, s a két tuskóján nehézkesen csosszanó ember kis szekrénykéből elővette a rongyot, kefét, pasztát, s szótlanul nekilátott a munkának. Kevés ilyen komor arcot láttam életemben, de azt hiszem, nem sok oka lehetett a vidámságra. Senki nem tudta, hogyan veszítette el a lábát. Egyesek szerint a Don-kanyarban fagytak el és amputálni kellett, mások úgy vélték, akna tépte le, esetleg vasutas volt és a vonat vágta le. A Blaha Lujza téren az ősz szakállú Isten bácsit figyelhettem. Nevét onnan kaphatta, hogy szentképekkel teleragasztott bőröndöt cipelt és Jézusról prédikált az aluljáró népének. Megmosolyogták. Talán ezért nem félt tőle a hatalom, ártalmatlan bolondnak tartották, soha nem láttam, hogy rendőrök zaklatták volna. Szívesen szóba elegyedett bárkivel. Sajnálom, hogy még az igazi nevét sem tudom. Az ismeretlenségből talán csak Füttyös Gyuri emelkedett ki, aki emblematikus figurája volt Budapestnek. Igaz, neki is csak a keresztnevét tudta a többség. Én főleg a ’70-es években találkoztam vele, amikor a New York-palotában a Lapkiadó Vállalat fotórovatánál gyakornokoskodtam, vagy inkább tanulgattam a szakmát. Kilépve az akkor komor, szürke, kopott épület kapuján, olykor hangos füttyentéseket hallottam, s hamarosan feltűnt Gyuri fülig húzott svájcisapkájában, lengedező hosszú kabátjában sietős léptekkel igyekezett valami, csak általa ismert cél felé. Közben a kezében tartott, összetekert Népsporttal nagyokat húzott a postaládákra, autók tetejére, mindenre, ami az utcán állt vagy mozgott. Ez utóbbiak közül a női tomporok vonzották leginkább Gyurit. Akik ismerték, vagy nevetve menekültek előle, vagy elviselték Gyuri csapását és adtak neki egy forintot, vagy egy bélást. A férfi hátsók egyáltalán nem érdekelték, de a forintokra tőlük is igényt tartott. Érdekes módon, miközben a pesti belvárost keresztül kasul bejárta, a külső kerületekbe soha, de Budára is csak ritkán tévedt át. Én egyszer az Ifipark bejáratánál találkoztam vele, amikor tőlem is lejmolt egy bélást. Sok legenda keringett róla. Egyebek mellett, hogy az ostrom alatt kapott légnyomást egy bombázás alkalmával, illetve, hogy a Gestapón verték meg úgy, hogy megőrült. Ennek tükörképe szerint ávósok tették ugyanezt. Talán a róla szóló alig több mint tízperces dokumentumfilmben visszaemlékezőknek lehet igazuk, hogy ’56-ban a Móricz Zsigmond körtéren egy orosz tank belövését követően valóban légnyomást kapott. Egyébként Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjének a végén tűnik föl néhány pillanatra. Azután a ’90-es évek elején egyik napról a másikra eltűnt. Csak a legendák maradtak utána. A többi pesti arc pedig köddé vált.

Kentaurbeszéd - Végel László: Mozaik vagy periféria?

Végel László
Publikálás dátuma
2020.09.12. 09:00
Magyar csapatok bevonulása Losoncra 1938.november 10-én.
Fotó: Ladislav Luppa / Wikimedia Commons
Az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül. Egyes vélekedések szerint ezek a közösségek a Fidesz tartalékhadseregét képezik, ami azonban erősen vitatható. A Vajdaságban vagy 200 ezer kettős állampolgárt tartanak számon, ennek mintegy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Az arányok természetesen mások a regisztrált választópolgárok számához mérten. A kisebbségi polgároknak ugyanis előzőleg regisztrálni kell magukat, csak azután lehetséges az eléggé kaotikus levélszavazás. Újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is, ám sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére. Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony. Markó Béla és Lengyel László beszélgetőkönyvének egyik részletében Lengyel emlékeztet Szekfű Gyula és Németh László vitájára. Szegfű szerint Erdély kimaradt a Habsburg világ modernizációs folyamatából, ezért „egy darab megkövesedett középkor” maradt. Hasonló aggodalmat fejeznek ki azok az újabb nézetek is, melyek szerint a többségi nemzet kiszorítja a nemzeti kisebbségeket a modernizációs folyamatokból, még akkor is, ha egyébként a kisebbségi kollektív jogokkal szemben viszonylag türelmes. Erről azért sem kellene megfeledkezni, mert újabban nem durva retorziókkal nyomják el a kisebbséget, hanem a parlamentáris demokrácia bársonyos eszközeivel, ami legtöbbször a modernizációs folyamatokból való kiszorítással jár. Ehhez az állapothoz hozzájárul a kisebbségi izolációs identitásvédelmi stratégia, amely az asszimilációtól való félelmében elutasítja a társadalmi integrációt. Szigetként akar létezni! Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy a határon túli magyar kisebbségek egyféle megkövesedett múltat képviselnek, sőt az sem ritka eset, hogy az anyaországi identitás-turizmus áldozatai lesznek. Németh László viszont Szekfűvel vitába szállva mintaként állította a kisebbségi közösségeket a XX. századi bezárkózó, nemzeti és vallási türelmetlenséget, idegenekkel szembeni félelmet mutató Magyarország elé - éppen az erdélyi államszervezést, a sokszínűséget, a vallási türelmet. Ezek szerint a kisebbségek nem a megkövesedett múltat képviselik, hanem modernizálják a magyar nemzeteszmét és kultúrát, a viszony ez esetben nem a centrum-periféria mintát képviseli, hanem egy mozaikos nemzeteszme lehetőségét tárja fel. Az anyaország és kisebbségi közössége interaktivitásának egyik drámai mozzanatára mutat rá a nagyvilágban és Magyarországon is magát hontalannak érző Márai Sándor, aki a Hallgatni akartam című könyvében leírja Horthy hadseregének bevonulását a szülővárosába, Kassára. Történt, hogy a városi szálloda portásfülkéje előtt egy fiatal tiszt fel akarta pofozni a szálloda magyar portását, mert, úgymond nem köszönt tisztességesen. „Majd megtanítalak én téged demokráciára”, üvöltözte az ittas hadfi. Arról lehetett szó, írta Márai, hogy a cseh időkben a portásfülkében szolgáló idős portás nem úgy köszöntötte a vendéget, hogy „alázatos tisztelettel”, hanem úgy, hogy „jó estét”. Márai emlékeztetett arra, hogy a kassai magyarok nagy lelkesedéssel várták a bevonuló magyar hadsereget, ám idővel az örömmámor alábbhagyott, mivelhogy – bár a csehek és a szlovákok, nem mérték számukra igazságosan az állampolgári jogokat – a kisebbségi magyarok húsz év alatt mégiscsak megismertek egy demokratikus államformát, viszont a Horthy-adminisztráció nem ezt hozta. Hanem mit? A magyar hivatalnoksereg és a katonatiszti társadalom a gyarmatosítók büntetőexpedíciójának csatakiáltásával érkezett meg, akik a bolsevizmusgyanús nyájat akarták jó útra téríteni. Az anyaországgal együtt visszatért a Felvidékre a neobarokk osztálykultúra, állapította meg Márai Sándor. Lengyel László az Engedd hazámat értenem című, Markó Bélával folytatott beszélgetőkönyvében részben hasonló jelenségre figyelmeztet. Bár Románia távol esett a masaryki demokráciától, mégis nagyobb gazdasági és kulturális dinamikát mutatott, mint a trianoni Magyarország, szabadabban bontakozott ki a baloldali kultúra, ugyanakkor megfogalmazódott a transzszilván gondolat, amely abban az időben elsősorban azt jelentette, hogy az erdélyi világ saját lábán is meg tud állni. A transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása. Az anyaország ezzel szemben egy erősen központosító nemzeteszmét propagált. A királyi Jugoszláviában sem virágzott a demokrácia, ám a Bácsmegyei Naplóban a Horthy elől menekülő emigránsok elsők között vetették fel a kisebbségi kulturális autonómia kérdését és erről heves viták is folytattak, miközben Magyarországon egyre mélyebb gyökeret eresztett az irredentizmus. Hogy kik voltak a realisták és kik a ködlovagok, azt már a történelem eldöntötte. A Vajdaságba is, akárcsak Szlovákiába, a megbízható „anyás” tisztviselők érkeztek, akik rendelkeztek, utasítottak, magyarságtudatra neveltek, de a vészhelyzetben elsőnek szeleltek el. Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte. Ha a határon túli magyarok saját országukban demokratikusabb viszonyok között élnek, mint az anyaországban, akkor zökkenőmentesebben kapcsolódnak be a modernizációs folyamatokba, nagyobb az önbizalmuk, és hajlamosak a mozaikos nemzeteszme elfogadására. Ezt kitűnően példázza a vajdasági magyarok története is. A titói Jugoszláviában a szocialista táborhoz képest szabadabb politikai légkör uralkodott, ennek következtében a magyarság körében igen erőteljes – sajnos, felülről irányított - modernizációs folyamatok játszódtak le. Magyarországról nézve Jugoszlávia Nyugatnak tűnt, s ha ebben volt is némi csalóka látszat, egészében véve mégis kedvezett a vajdasági magyaroknak. Az 1974-es alkotmánymódosításnak köszönve Vajdaság hirtelen gazdasági reneszánszt élt át, többek között a „zöld tervnek” köszönhetően a mezőgazdaság is fellendült, ami sokat segített a főleg ebből élő vajdasági magyarokon. Az életszínvonal is magasabb volt a magyarországinál. Útlevelükkel szabadon utazhattak Nyugatra. A szilárd anyagi alapokon nyugvó kisebbségi intézményhálózat zavartalan működését biztosította a jugoszláv állam, a kisebbségek ezért vívták mindennapos harcukat, s nem függtek a magyar kormány támogatásától. A vajdasági magyarokban erősödött a helyi, a vajdasági identitástudat, amely azonban nem szorította el a nemzeti tudatot. Úgy is mondható, hogy a kettő egyensúlyba került. A vajdasági magyar nem úgy utazott Magyarországra, mint az alamizsnára váró polgár, hanem mint a saját munkájából élő jómódú magyar. Persze, nem kell ezt az állapotot eszményíteni, a kisebbségi mindig is kisebbségi marad, a kisebbségvédelem jogi keretei nem voltak kialakítva, de azokat jobban betartották, mint ma, amikor léteznek jogi keretek. A vajdasági magyarság áldozatok és kompromisszumok árán azonban mégis belépett a modernizációba. A szomszédos Románia viszont az ellenpéldát képviselte. Ceaușescu diktatúrája a magyarokat modernizáció-ellenes védekezésre kényszerítette, kitermelte a sajátos kisebbségi, alternatíva nélküli kényszerpályán születő, védekező nacionalizmust, amely a hagyományokba való menekülést, a tehetetlenség érzést, a radikális otthontalanság érzetét erősíti, aminek logikus következménye a tömeges elvándorlás. Ugyanakkor növekedett az anyaország kultikus tekintélye, a közösség egyre inkább lemondott a sajátosságairól és az magyarországi kánonoknak rendelte alá magát. Láng Gusztáv nem véletlenül tette szóvá a „kivándorló irodalom” gondolatát. A romániai magyarok példája azonban jól illusztrálja azt is, hogy amint Romániában erősödnek a demokratikus erők, úgy erősödik fel a kisebbségben a mozaikos nemzeteszme gondolata. A vajdasági magyar kisebbség az egyik helyzetből a másikba kényszerült. A rendszerváltás előtt, túlzásaival együtt a Vajdaságban volt a legerősebb mozaikos magyarságeszme, viszont a jugoszláv etnikai háború idején és után kivételesen termékeny talajra talált a centrum-periféria viszony vállalása is. A rendszerváltás utáni első Miloševič-féle autokrata rendszerben a kisebbség - így is mondható - vészhelyzetbe került. Beindult az intézmények romosodása, felgyorsult az elvándorlás, megtorpant az addig igen élénk modernizációs folyamat. A mozaikos rendszer feledésre ítéltetett. A háborús veszély elmúltával, ugyan „finomodott” az elnyomás, a durva retorziók elmaradtak, de az autokrata rendszer, a nemzetállam-építés gondolata cseppet sem hagyott alább. Bár a két ország kormánya közötti jó viszony fellendült, a hétköznapi életben viszont a Tito-rendszer idején szerzett jogok zsugorodtak, az elvándorlás pedig tovább gyorsult. Külön gondot jelent, hogy főleg a fiatalok és a magas szakképzettségűek távoznak, ami döntő mértékben lassítja a vajdasági magyarság modernitásba való bekapcsolódásának az esélyeit. Az elöregedő közösség egyre kevesebbet foglalkozik a jövő víziójával. Több fiatal kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket.
A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül.

Forgács Imre:„Meddig élsz vissza a türelmünkkel, Catilina?”

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2020.09.06. 16:38

Fotó: Marabu
Az európai közbeszerzési előírások egyértelműek: senki nem gondolhatja komolyan, hogy – e normák megsértése nélkül – egy „tehetséges” magyar vállalkozó néhány év alatt dollármilliárdos lehet.
Az ókor legendás történetét a Szép Szó egyik jeles szerzője már 2015-ben felidézte. Az Orbán-kormány akkoriban túl volt a köztársaság eltörlésén, s éppen a klientúra, a „haveri kapitalizmus” bázisának kiépítésén fáradozott. A címben szereplő kérdés viszont több mint 2000 éves. Eredetileg Marcus Tullius Cicero tette fel Catilina szenátornak és hadvezérnek, aki i.e. 63-ban a római köztársaság megdöntésével próbálkozott. Az akkori szenátus azonban semmiben nem hasonlítható a mai magyar Országgyűléshez. A Catilinát leleplező nagy szónokot bátor fellépése miatt a „Haza Atyjának” nevezték, és a képviselőktől minden lehetséges elismerést megkapott. Várható, hogy 2020-ban ugyanezt a kérdést – kicsit átalakítva – az európai polgárok képviselői is felteszik. Az Európai Parlament (EP) meghatározó pártjai ugyanis jelezték, hogy az Európai Tanács (EiT) elvtelen júliusi döntése ellen lépni fognak. A költői kérdés aktualizált változata: „Meddig kell az Európai Uniónak finanszíroznia a demokratikus értékeket, így a köztársaságot is felszámoló akarnokokat?” Ismert, hogy az EiT maratoni ülésén elfogadták a hétéves költségvetés és a helyreállítási alap keretszámait, de a források jogállami feltételekhez kötése csak deklaráció maradt. A részletek sürgős kimunkálását persze megígérték. Mindez azért nevetséges, mert az Európai Bizottság már 2018-ban közzétette a jogsértő tagállamok szankcionálásához szükséges rendelettervezetet. Ez az uniós jogszabály bármikor elfogadható, és 2021. január elsejétől akár hatályba is léphet.

A szabályok egyszerűek

Biztosra vehető, hogy a magyar kormány az ősszel induló viták során kézzel-lábbal tiltakozni fog minden szabály ellen, ami a jogállami hiányosságokat pénzelvonással akarja büntetni. Az eddigi hivatalos nyilatkozatok arról szóltak, hogy a jogállamiság fogalma nem világos, ezért bármilyen uniós jogszabály csak a politikai diszkrimináció eszköze lehet. A valóság ezzel szemben az, hogy az Európai Bizottság 2018-as tervezete a szankciók kiszabásának jogi feltételeit is rögzítette. Az európai közbeszerzési előírások például egyértelműek: senki nem gondolhatja komolyan, hogy – e normák megsértése nélkül – egy „tehetséges” magyar vállalkozó néhány év alatt dollármilliárdos lehet. A hatalmi ágak szétválasztásáról nem beszélhetünk egy olyan országban, ahol az Alkotmánybíróság kizárólag pártkatonákból áll és ahová a Fidesz ügyészsége miatt európai ügyész be sem léphet. Az uniós rendelet részletesen szabályozza, hogy a jogsértő tagállami gyakorlat megállapításakor hogyan kell eljárnia az Európai Bizottságnak. Támaszkodnia kell például az Európai Unió Bíróságának ítéleteire, az uniós Számvevőszék, a Csalás Elleni Hivatal (OLAF) jelentéseire, vagy olyan nagy tekintélyű nemzetközi szervezetekre, mint az Európa Tanács Velencei Bizottsága. Tehát csak a „felcsúti népmesék” szólnak majd arról, hogy az Unió a jogsértés megállapítását kizárólag a brüsszeli bürokratákra bízza. A tervezett új rendelet feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy – amennyiben indokolt – szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kifizetéseket. A jogalkotók arra is találtak megoldást, hogy a költségvetési kérdésekben egyébként szokásos tagállami vétó ilyen esetekben ne érvényesülhessen. A Bizottság elmarasztaló határozatának megerősítéséhez ugyanis nem lenne szükség egyhangúságra. A Tanács a bizottsági döntéssel egyetérthet vagy azt – minősített többséggel – elutasíthatja (ezt nevezik „fordított többségnek”). A korrupt állami vezetők persze „rendes” többségi szavazást szeretnének: ez ugyanis könnyebbé tenné számukra, hogy megszervezzék a szankciók kivédésére irányuló, ún. blokkoló kisebbséget. A szavazási eljárás tehát az egész kezdeményezés „lelke”. Az EiT júliusi határozatában ugyan meghátrált ebben az Unió jövőjét is alapjaiban érintő ügyben. Ettől azonban még kemény politikai viták várhatók ősszel: az uniós támogatások jogállami feltételekhez kötését – úgy tűnik – a többség támogatni fogja az Európai Parlamentben.

Fogytán a türelem?

Mint utaltunk rá, az EiT ülése sokaknak okozott csalódást. Elsősorban azért, mert a tanácskozás előtt úgy tűnt: Európa vezető politikusai végre megelégelték, hogy a lengyelek és a magyarok visszaélnek a türelmükkel. Talán Jyrki Katainen lehetett az első, aki 2019-ben, egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy ne költhesse az európai adófizetők pénzét egy olyan ország, ahol nem tisztelik a jogállamot. Katainen neve még a rendszeres újságolvasóknak sem mond túl sokat, pedig 2011 és 2014 között ő volt Finnország kormányfője. A szókimondó, egyébként néppárti politikus – nem mellesleg – az Európai Bizottság egyik korábbi alelnöke. A sajtótájékoztató résztvevőit arra is emlékeztette, hogy 2018 óta létezik a Bizottság által javasolt új „jogi eszköz”, ami alkalmas lehet a korrupt tagállamok megfékezésére. Határozott nyilatkozatokban az EiT júliusi ülése előtt sem volt hiány. Michael Roth, német külügyi államtitkár például már a soros uniós elnökség nevében mondta, hogy „nem landolhat korrupt vezetők zsebében az adófizetők pénze”. Othmar Karas, az osztrákok veterán néppárti képviselője (jelenleg EP-alelnök) hasonlóan keményen fogalmazott. Szerinte szégyen, hogy a két éve előttük fekvő bizottsági rendelettervezetről még mindig nem tudtak dűlőre jutni a tagállamok. David Sassoli EP-elnök tapasztalt diplomata, ennek ellenére ő sem finomkodott. Szavai szerint a nyugati adófizetők pénze nem válhat az orbáni autokrácia és korrupció javára. A lengyeleket és a magyarokat emlékeztette arra, hogy az uniós források legnagyobb kedvezményezettjei, mégis azt akarják elérni, hogy ne legyenek jogállamisági feltételek. Pedig „az EU értékeken alapul, s ezt tessék figyelembe venni.” Végül, de nem utolsósorban Mark Rutte, holland kormányfő a „fukar négyek” képviselője nyilatkozott: szerinte nagy probléma, ha a jogállamiság elvetéséhez a magyarok a csúcstalálkozón is ragaszkodnak. Ezért volt csalódás az EU jövőjéért aggódók számára az EiT határozata. Ők ugyanis nem pártpolitikusként gondolkodtak. Nem számoltak azzal, hogy a német elnökség semmiképpen nem indulhat kudarccal. Láthatóvá vált: az azonnali siker Angela Merkel számára messze a legfontosabb. Persze a járvány által leginkább sújtott tagállamoknak is szükségük volt a pénzügyi megállapodásra. Így a magasztos elveket megint felülírták a nemzeti érdekek. E kiábrándító összefüggésre már a csúcstalálkozó előtt rámutatott a Der Spiegel egyik elemzése. A koronavírus Németország jelentős kereskedelmi partnerei közül többeket (USA, Nagy-Britannia, Olaszország) súlyosan érintett, viszont felértékelte a keletieket. Lengyelország ma már egyike Berlin legfontosabb exportpiacainak, s a német ipar értékláncaiba hazánknak is sikerült beépülnie. Magyarország a németek számára immár fontosabb partner, mint akár Japán vagy Dánia. A kereskedelmi adatokat látva könnyen érthetővé válik a jogállamisággal kapcsolatos merkeli tolerancia: 2019-ben például az Orbán-kormány volt a német hadiipar legnagyobb külföldi vásárlója. A kevés biztató tények egyike, hogy a jogállami kérdésekben Macron is határozott álláspontot képvisel. A júliusi csúcstalálkozó egyik megdöbbentő epizódja volt, hogy a magyar kormányfő vitapartnerét – történetesen Hollandia miniszterelnökét – egyszerűen csak „holland fickónak” nevezte. A nagy fokú udvariatlanságnak nem is maradt el a következménye. Clément Beaune, francia Európa-ügyi miniszter láthatóan Rutte-nek szurkolt a magyar-holland páros „mérkőzésen”. A csúcstalálkozó után néhány nappal máris keményebb uniós fellépést sürgetett a lengyelekkel és a magyarokkal szemben. 

Forró ősz várható

A világjárvány bármilyen tervet keresztülhúzhat. Donald Trump sorsa is azon múlhat, hogy az amerikaiak számára november 3-áig elérhető lesz-e a vakcina. Európa ráadásul más frontokon is harcol: a Brexit-ügy végleges megoldásra vár, s az előjelek nem túl biztatóak. A jövőbeli kapcsolatokról szóló tárgyalások alig haladnak, s a „no deal” minden korábbi észszerű kompromisszumot felülírhat. Lukasenko közös elmarasztalása szerény előrelépés a külpolitikában, az Unió és Kína közötti bonyolult gazdasági és politikai kapcsolatok pedig további belső vitákat, konfliktusokat okoznak. A Magyarországhoz hasonló „nagyhatalmak” például láthatóan őrizni akarják a korábban megszerzett kétoldalú pozícióikat. Nehezen megjósolható, hogy a jogállamiság ügyében történik-e végre valami? A történelem persze hozhat váratlan meglepetéseket. Talán mostanra fogyott el a civilizált Európa türelme. Erre utal a legnagyobb EP-frakciók vezetőinek közös levele, amelyet a Bizottság elnökének és Angela Merkelnek a napokban küldtek. Ebben tudatják Európa vezetőivel, hogy a költségvetési rendelet elfogadásához jogállamisági záradékot is kérnek. Azt még nem lehet tudni, hogyan fognak szavazni ősszel a strasbourgi parlament képviselői. Hajlandóak-e a római szenátorok tiszteletre méltó példáját követni?