Előfizetés

Kentaurbeszéd - Végel László: Mozaik vagy periféria?

Végel László
Publikálás dátuma
2020.09.12. 09:00
Magyar csapatok bevonulása Losoncra 1938.november 10-én.
Fotó: Ladislav Luppa / Wikimedia Commons
Az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül. Egyes vélekedések szerint ezek a közösségek a Fidesz tartalékhadseregét képezik, ami azonban erősen vitatható. A Vajdaságban vagy 200 ezer kettős állampolgárt tartanak számon, ennek mintegy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Az arányok természetesen mások a regisztrált választópolgárok számához mérten. A kisebbségi polgároknak ugyanis előzőleg regisztrálni kell magukat, csak azután lehetséges az eléggé kaotikus levélszavazás. Újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is, ám sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére. Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony. Markó Béla és Lengyel László beszélgetőkönyvének egyik részletében Lengyel emlékeztet Szekfű Gyula és Németh László vitájára. Szegfű szerint Erdély kimaradt a Habsburg világ modernizációs folyamatából, ezért „egy darab megkövesedett középkor” maradt. Hasonló aggodalmat fejeznek ki azok az újabb nézetek is, melyek szerint a többségi nemzet kiszorítja a nemzeti kisebbségeket a modernizációs folyamatokból, még akkor is, ha egyébként a kisebbségi kollektív jogokkal szemben viszonylag türelmes. Erről azért sem kellene megfeledkezni, mert újabban nem durva retorziókkal nyomják el a kisebbséget, hanem a parlamentáris demokrácia bársonyos eszközeivel, ami legtöbbször a modernizációs folyamatokból való kiszorítással jár. Ehhez az állapothoz hozzájárul a kisebbségi izolációs identitásvédelmi stratégia, amely az asszimilációtól való félelmében elutasítja a társadalmi integrációt. Szigetként akar létezni! Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy a határon túli magyar kisebbségek egyféle megkövesedett múltat képviselnek, sőt az sem ritka eset, hogy az anyaországi identitás-turizmus áldozatai lesznek. Németh László viszont Szekfűvel vitába szállva mintaként állította a kisebbségi közösségeket a XX. századi bezárkózó, nemzeti és vallási türelmetlenséget, idegenekkel szembeni félelmet mutató Magyarország elé - éppen az erdélyi államszervezést, a sokszínűséget, a vallási türelmet. Ezek szerint a kisebbségek nem a megkövesedett múltat képviselik, hanem modernizálják a magyar nemzeteszmét és kultúrát, a viszony ez esetben nem a centrum-periféria mintát képviseli, hanem egy mozaikos nemzeteszme lehetőségét tárja fel. Az anyaország és kisebbségi közössége interaktivitásának egyik drámai mozzanatára mutat rá a nagyvilágban és Magyarországon is magát hontalannak érző Márai Sándor, aki a Hallgatni akartam című könyvében leírja Horthy hadseregének bevonulását a szülővárosába, Kassára. Történt, hogy a városi szálloda portásfülkéje előtt egy fiatal tiszt fel akarta pofozni a szálloda magyar portását, mert, úgymond nem köszönt tisztességesen. „Majd megtanítalak én téged demokráciára”, üvöltözte az ittas hadfi. Arról lehetett szó, írta Márai, hogy a cseh időkben a portásfülkében szolgáló idős portás nem úgy köszöntötte a vendéget, hogy „alázatos tisztelettel”, hanem úgy, hogy „jó estét”. Márai emlékeztetett arra, hogy a kassai magyarok nagy lelkesedéssel várták a bevonuló magyar hadsereget, ám idővel az örömmámor alábbhagyott, mivelhogy – bár a csehek és a szlovákok, nem mérték számukra igazságosan az állampolgári jogokat – a kisebbségi magyarok húsz év alatt mégiscsak megismertek egy demokratikus államformát, viszont a Horthy-adminisztráció nem ezt hozta. Hanem mit? A magyar hivatalnoksereg és a katonatiszti társadalom a gyarmatosítók büntetőexpedíciójának csatakiáltásával érkezett meg, akik a bolsevizmusgyanús nyájat akarták jó útra téríteni. Az anyaországgal együtt visszatért a Felvidékre a neobarokk osztálykultúra, állapította meg Márai Sándor. Lengyel László az Engedd hazámat értenem című, Markó Bélával folytatott beszélgetőkönyvében részben hasonló jelenségre figyelmeztet. Bár Románia távol esett a masaryki demokráciától, mégis nagyobb gazdasági és kulturális dinamikát mutatott, mint a trianoni Magyarország, szabadabban bontakozott ki a baloldali kultúra, ugyanakkor megfogalmazódott a transzszilván gondolat, amely abban az időben elsősorban azt jelentette, hogy az erdélyi világ saját lábán is meg tud állni. A transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása. Az anyaország ezzel szemben egy erősen központosító nemzeteszmét propagált. A királyi Jugoszláviában sem virágzott a demokrácia, ám a Bácsmegyei Naplóban a Horthy elől menekülő emigránsok elsők között vetették fel a kisebbségi kulturális autonómia kérdését és erről heves viták is folytattak, miközben Magyarországon egyre mélyebb gyökeret eresztett az irredentizmus. Hogy kik voltak a realisták és kik a ködlovagok, azt már a történelem eldöntötte. A Vajdaságba is, akárcsak Szlovákiába, a megbízható „anyás” tisztviselők érkeztek, akik rendelkeztek, utasítottak, magyarságtudatra neveltek, de a vészhelyzetben elsőnek szeleltek el. Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte. Ha a határon túli magyarok saját országukban demokratikusabb viszonyok között élnek, mint az anyaországban, akkor zökkenőmentesebben kapcsolódnak be a modernizációs folyamatokba, nagyobb az önbizalmuk, és hajlamosak a mozaikos nemzeteszme elfogadására. Ezt kitűnően példázza a vajdasági magyarok története is. A titói Jugoszláviában a szocialista táborhoz képest szabadabb politikai légkör uralkodott, ennek következtében a magyarság körében igen erőteljes – sajnos, felülről irányított - modernizációs folyamatok játszódtak le. Magyarországról nézve Jugoszlávia Nyugatnak tűnt, s ha ebben volt is némi csalóka látszat, egészében véve mégis kedvezett a vajdasági magyaroknak. Az 1974-es alkotmánymódosításnak köszönve Vajdaság hirtelen gazdasági reneszánszt élt át, többek között a „zöld tervnek” köszönhetően a mezőgazdaság is fellendült, ami sokat segített a főleg ebből élő vajdasági magyarokon. Az életszínvonal is magasabb volt a magyarországinál. Útlevelükkel szabadon utazhattak Nyugatra. A szilárd anyagi alapokon nyugvó kisebbségi intézményhálózat zavartalan működését biztosította a jugoszláv állam, a kisebbségek ezért vívták mindennapos harcukat, s nem függtek a magyar kormány támogatásától. A vajdasági magyarokban erősödött a helyi, a vajdasági identitástudat, amely azonban nem szorította el a nemzeti tudatot. Úgy is mondható, hogy a kettő egyensúlyba került. A vajdasági magyar nem úgy utazott Magyarországra, mint az alamizsnára váró polgár, hanem mint a saját munkájából élő jómódú magyar. Persze, nem kell ezt az állapotot eszményíteni, a kisebbségi mindig is kisebbségi marad, a kisebbségvédelem jogi keretei nem voltak kialakítva, de azokat jobban betartották, mint ma, amikor léteznek jogi keretek. A vajdasági magyarság áldozatok és kompromisszumok árán azonban mégis belépett a modernizációba. A szomszédos Románia viszont az ellenpéldát képviselte. Ceaușescu diktatúrája a magyarokat modernizáció-ellenes védekezésre kényszerítette, kitermelte a sajátos kisebbségi, alternatíva nélküli kényszerpályán születő, védekező nacionalizmust, amely a hagyományokba való menekülést, a tehetetlenség érzést, a radikális otthontalanság érzetét erősíti, aminek logikus következménye a tömeges elvándorlás. Ugyanakkor növekedett az anyaország kultikus tekintélye, a közösség egyre inkább lemondott a sajátosságairól és az magyarországi kánonoknak rendelte alá magát. Láng Gusztáv nem véletlenül tette szóvá a „kivándorló irodalom” gondolatát. A romániai magyarok példája azonban jól illusztrálja azt is, hogy amint Romániában erősödnek a demokratikus erők, úgy erősödik fel a kisebbségben a mozaikos nemzeteszme gondolata. A vajdasági magyar kisebbség az egyik helyzetből a másikba kényszerült. A rendszerváltás előtt, túlzásaival együtt a Vajdaságban volt a legerősebb mozaikos magyarságeszme, viszont a jugoszláv etnikai háború idején és után kivételesen termékeny talajra talált a centrum-periféria viszony vállalása is. A rendszerváltás utáni első Miloševič-féle autokrata rendszerben a kisebbség - így is mondható - vészhelyzetbe került. Beindult az intézmények romosodása, felgyorsult az elvándorlás, megtorpant az addig igen élénk modernizációs folyamat. A mozaikos rendszer feledésre ítéltetett. A háborús veszély elmúltával, ugyan „finomodott” az elnyomás, a durva retorziók elmaradtak, de az autokrata rendszer, a nemzetállam-építés gondolata cseppet sem hagyott alább. Bár a két ország kormánya közötti jó viszony fellendült, a hétköznapi életben viszont a Tito-rendszer idején szerzett jogok zsugorodtak, az elvándorlás pedig tovább gyorsult. Külön gondot jelent, hogy főleg a fiatalok és a magas szakképzettségűek távoznak, ami döntő mértékben lassítja a vajdasági magyarság modernitásba való bekapcsolódásának az esélyeit. Az elöregedő közösség egyre kevesebbet foglalkozik a jövő víziójával. Több fiatal kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket.
A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül.

Forgács Imre:„Meddig élsz vissza a türelmünkkel, Catilina?”

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2020.09.06. 16:38

Fotó: Marabu
Az európai közbeszerzési előírások egyértelműek: senki nem gondolhatja komolyan, hogy – e normák megsértése nélkül – egy „tehetséges” magyar vállalkozó néhány év alatt dollármilliárdos lehet.
Az ókor legendás történetét a Szép Szó egyik jeles szerzője már 2015-ben felidézte. Az Orbán-kormány akkoriban túl volt a köztársaság eltörlésén, s éppen a klientúra, a „haveri kapitalizmus” bázisának kiépítésén fáradozott. A címben szereplő kérdés viszont több mint 2000 éves. Eredetileg Marcus Tullius Cicero tette fel Catilina szenátornak és hadvezérnek, aki i.e. 63-ban a római köztársaság megdöntésével próbálkozott. Az akkori szenátus azonban semmiben nem hasonlítható a mai magyar Országgyűléshez. A Catilinát leleplező nagy szónokot bátor fellépése miatt a „Haza Atyjának” nevezték, és a képviselőktől minden lehetséges elismerést megkapott. Várható, hogy 2020-ban ugyanezt a kérdést – kicsit átalakítva – az európai polgárok képviselői is felteszik. Az Európai Parlament (EP) meghatározó pártjai ugyanis jelezték, hogy az Európai Tanács (EiT) elvtelen júliusi döntése ellen lépni fognak. A költői kérdés aktualizált változata: „Meddig kell az Európai Uniónak finanszíroznia a demokratikus értékeket, így a köztársaságot is felszámoló akarnokokat?” Ismert, hogy az EiT maratoni ülésén elfogadták a hétéves költségvetés és a helyreállítási alap keretszámait, de a források jogállami feltételekhez kötése csak deklaráció maradt. A részletek sürgős kimunkálását persze megígérték. Mindez azért nevetséges, mert az Európai Bizottság már 2018-ban közzétette a jogsértő tagállamok szankcionálásához szükséges rendelettervezetet. Ez az uniós jogszabály bármikor elfogadható, és 2021. január elsejétől akár hatályba is léphet.

A szabályok egyszerűek

Biztosra vehető, hogy a magyar kormány az ősszel induló viták során kézzel-lábbal tiltakozni fog minden szabály ellen, ami a jogállami hiányosságokat pénzelvonással akarja büntetni. Az eddigi hivatalos nyilatkozatok arról szóltak, hogy a jogállamiság fogalma nem világos, ezért bármilyen uniós jogszabály csak a politikai diszkrimináció eszköze lehet. A valóság ezzel szemben az, hogy az Európai Bizottság 2018-as tervezete a szankciók kiszabásának jogi feltételeit is rögzítette. Az európai közbeszerzési előírások például egyértelműek: senki nem gondolhatja komolyan, hogy – e normák megsértése nélkül – egy „tehetséges” magyar vállalkozó néhány év alatt dollármilliárdos lehet. A hatalmi ágak szétválasztásáról nem beszélhetünk egy olyan országban, ahol az Alkotmánybíróság kizárólag pártkatonákból áll és ahová a Fidesz ügyészsége miatt európai ügyész be sem léphet. Az uniós rendelet részletesen szabályozza, hogy a jogsértő tagállami gyakorlat megállapításakor hogyan kell eljárnia az Európai Bizottságnak. Támaszkodnia kell például az Európai Unió Bíróságának ítéleteire, az uniós Számvevőszék, a Csalás Elleni Hivatal (OLAF) jelentéseire, vagy olyan nagy tekintélyű nemzetközi szervezetekre, mint az Európa Tanács Velencei Bizottsága. Tehát csak a „felcsúti népmesék” szólnak majd arról, hogy az Unió a jogsértés megállapítását kizárólag a brüsszeli bürokratákra bízza. A tervezett új rendelet feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy – amennyiben indokolt – szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kifizetéseket. A jogalkotók arra is találtak megoldást, hogy a költségvetési kérdésekben egyébként szokásos tagállami vétó ilyen esetekben ne érvényesülhessen. A Bizottság elmarasztaló határozatának megerősítéséhez ugyanis nem lenne szükség egyhangúságra. A Tanács a bizottsági döntéssel egyetérthet vagy azt – minősített többséggel – elutasíthatja (ezt nevezik „fordított többségnek”). A korrupt állami vezetők persze „rendes” többségi szavazást szeretnének: ez ugyanis könnyebbé tenné számukra, hogy megszervezzék a szankciók kivédésére irányuló, ún. blokkoló kisebbséget. A szavazási eljárás tehát az egész kezdeményezés „lelke”. Az EiT júliusi határozatában ugyan meghátrált ebben az Unió jövőjét is alapjaiban érintő ügyben. Ettől azonban még kemény politikai viták várhatók ősszel: az uniós támogatások jogállami feltételekhez kötését – úgy tűnik – a többség támogatni fogja az Európai Parlamentben.

Fogytán a türelem?

Mint utaltunk rá, az EiT ülése sokaknak okozott csalódást. Elsősorban azért, mert a tanácskozás előtt úgy tűnt: Európa vezető politikusai végre megelégelték, hogy a lengyelek és a magyarok visszaélnek a türelmükkel. Talán Jyrki Katainen lehetett az első, aki 2019-ben, egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy ne költhesse az európai adófizetők pénzét egy olyan ország, ahol nem tisztelik a jogállamot. Katainen neve még a rendszeres újságolvasóknak sem mond túl sokat, pedig 2011 és 2014 között ő volt Finnország kormányfője. A szókimondó, egyébként néppárti politikus – nem mellesleg – az Európai Bizottság egyik korábbi alelnöke. A sajtótájékoztató résztvevőit arra is emlékeztette, hogy 2018 óta létezik a Bizottság által javasolt új „jogi eszköz”, ami alkalmas lehet a korrupt tagállamok megfékezésére. Határozott nyilatkozatokban az EiT júliusi ülése előtt sem volt hiány. Michael Roth, német külügyi államtitkár például már a soros uniós elnökség nevében mondta, hogy „nem landolhat korrupt vezetők zsebében az adófizetők pénze”. Othmar Karas, az osztrákok veterán néppárti képviselője (jelenleg EP-alelnök) hasonlóan keményen fogalmazott. Szerinte szégyen, hogy a két éve előttük fekvő bizottsági rendelettervezetről még mindig nem tudtak dűlőre jutni a tagállamok. David Sassoli EP-elnök tapasztalt diplomata, ennek ellenére ő sem finomkodott. Szavai szerint a nyugati adófizetők pénze nem válhat az orbáni autokrácia és korrupció javára. A lengyeleket és a magyarokat emlékeztette arra, hogy az uniós források legnagyobb kedvezményezettjei, mégis azt akarják elérni, hogy ne legyenek jogállamisági feltételek. Pedig „az EU értékeken alapul, s ezt tessék figyelembe venni.” Végül, de nem utolsósorban Mark Rutte, holland kormányfő a „fukar négyek” képviselője nyilatkozott: szerinte nagy probléma, ha a jogállamiság elvetéséhez a magyarok a csúcstalálkozón is ragaszkodnak. Ezért volt csalódás az EU jövőjéért aggódók számára az EiT határozata. Ők ugyanis nem pártpolitikusként gondolkodtak. Nem számoltak azzal, hogy a német elnökség semmiképpen nem indulhat kudarccal. Láthatóvá vált: az azonnali siker Angela Merkel számára messze a legfontosabb. Persze a járvány által leginkább sújtott tagállamoknak is szükségük volt a pénzügyi megállapodásra. Így a magasztos elveket megint felülírták a nemzeti érdekek. E kiábrándító összefüggésre már a csúcstalálkozó előtt rámutatott a Der Spiegel egyik elemzése. A koronavírus Németország jelentős kereskedelmi partnerei közül többeket (USA, Nagy-Britannia, Olaszország) súlyosan érintett, viszont felértékelte a keletieket. Lengyelország ma már egyike Berlin legfontosabb exportpiacainak, s a német ipar értékláncaiba hazánknak is sikerült beépülnie. Magyarország a németek számára immár fontosabb partner, mint akár Japán vagy Dánia. A kereskedelmi adatokat látva könnyen érthetővé válik a jogállamisággal kapcsolatos merkeli tolerancia: 2019-ben például az Orbán-kormány volt a német hadiipar legnagyobb külföldi vásárlója. A kevés biztató tények egyike, hogy a jogállami kérdésekben Macron is határozott álláspontot képvisel. A júliusi csúcstalálkozó egyik megdöbbentő epizódja volt, hogy a magyar kormányfő vitapartnerét – történetesen Hollandia miniszterelnökét – egyszerűen csak „holland fickónak” nevezte. A nagy fokú udvariatlanságnak nem is maradt el a következménye. Clément Beaune, francia Európa-ügyi miniszter láthatóan Rutte-nek szurkolt a magyar-holland páros „mérkőzésen”. A csúcstalálkozó után néhány nappal máris keményebb uniós fellépést sürgetett a lengyelekkel és a magyarokkal szemben. 

Forró ősz várható

A világjárvány bármilyen tervet keresztülhúzhat. Donald Trump sorsa is azon múlhat, hogy az amerikaiak számára november 3-áig elérhető lesz-e a vakcina. Európa ráadásul más frontokon is harcol: a Brexit-ügy végleges megoldásra vár, s az előjelek nem túl biztatóak. A jövőbeli kapcsolatokról szóló tárgyalások alig haladnak, s a „no deal” minden korábbi észszerű kompromisszumot felülírhat. Lukasenko közös elmarasztalása szerény előrelépés a külpolitikában, az Unió és Kína közötti bonyolult gazdasági és politikai kapcsolatok pedig további belső vitákat, konfliktusokat okoznak. A Magyarországhoz hasonló „nagyhatalmak” például láthatóan őrizni akarják a korábban megszerzett kétoldalú pozícióikat. Nehezen megjósolható, hogy a jogállamiság ügyében történik-e végre valami? A történelem persze hozhat váratlan meglepetéseket. Talán mostanra fogyott el a civilizált Európa türelme. Erre utal a legnagyobb EP-frakciók vezetőinek közös levele, amelyet a Bizottság elnökének és Angela Merkelnek a napokban küldtek. Ebben tudatják Európa vezetőivel, hogy a költségvetési rendelet elfogadásához jogállamisági záradékot is kérnek. Azt még nem lehet tudni, hogyan fognak szavazni ősszel a strasbourgi parlament képviselői. Hajlandóak-e a római szenátorok tiszteletre méltó példáját követni?

Forgács Iván: Közérzetben járkáló motoros

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.09.06. 13:56

Nem lenne meglepő, ha azok közül, akiknek nem nagy kedvence Jakupcsek Gabriella, sokan még csak bele se pillantottak volna az ATV-n két éve futó talkshow-jába. A műsor felvezető filmje ugyanis, amely egyben ajánlójának alappillére, ritka taszítóra sikeredett. Idézzük csak fel! Egy szőke nőcske, valahonnan a középosztályból, motorozgat felszabadultan animált világban. Mindene kitalálva, megcsinálva, hajtól arcon át a cuccokig. Előre-hátra-oldalra bámul, merészen széttárja a karját. Gyerekek, ez baromi jó, éljetek így ti is! – mosolyogja ránk hamisan, azt üzenve valójában, hogy csak ő tud így élni: csúcsfüggetlenül, nyitottan, mindenre kíváncsian. Ő, Jakupcsek. A médiakirálynő-dinamit. És még ezt is tudja fokozni valami plusszal. Mit mondhat erre, akinek van némi önérzete: Menj a pokolba, anyukám! Lehet, hogy te színesnek, örömtelinek látod az életed kamerákba bámulva, az enyém nem egészen ilyen, és nem veled akarom turbózni. Profin trendi vagy, okos vagy, jól csinálod a dolgod, de nem érdekel ez a motorizáltan jókedvű önteltség. Az ösztönös viszolygást csak tovább fokozza, hogy az Egyenes Beszéd műsorvezetői Jakupcseket ajánlva zárják adásukat. Végighátterezik beszélgető partnereikkel a jelen aktuális történéseit, folyamatait, amelyek között mindig akad drámaian megrázó, felkavaró, majd mosolyogva a szemünkbe néznek: „Maradjanak velünk, mert néhány perc múlva kezdődik a Jakupcsek Plusz.” Na jó, merre is van a távkapcsoló? Nehéz azonban kikerülni egy műsort, amely kedvenc csatornán jelentkezik minden hétköznap este, és ott vannak még az ismétlések, válogatások. Meg hát, bár Jakupcsek Gabriella televíziós személyisége nem mentes megosztó vonásoktól, nagy arc, képernyőre teremtett, és nincs miért tudatosan távolságot tartani tőle. Lássuk csak, merre akar vinni parfümös csodamotorjával. Nos, megéri erőt venni magunkon, hallgatni a józan belső szóra. A pozitív csalódás mellbevágó: pompás kis műsorba csöppenünk. A dizájn, a talkshow stúdióközönsége talán még idéz valamit a felvezető elidegenítő hangulatából, de aztán egész más következik. Feszes, lényegre törő, tartalmas, és ami a legfontosabb, hozzánk szóló, megérintő beszélgetések. Mindannyiunkat foglalkoztató, ám sokszor különös megvilágításban tálalt témákban. Mesteri a szerkezet, a tévénézők bevonzása az adásba. Ha drámai esetről van szó, persze egyszerű a dolog: el kell meséltetni. Békésebb kérdések esetén viszont nagyon szerencsés, hogy ismert személyek mellett „hétköznapi” kor- és sorstársaink beszélnek tapasztalataikról. Majd leül melléjük egy szakértő is. Mindez témánként 20-25 percben. De hogy ennyi idő elég legyen, az már Jakupcsek művészete. Nagyon tudja, mire kíváncsi, tartja az időkeretet, amelyet feltehetően előzőleg alanyaiban is keményen tudatosít. Fölösleges, elterelő kérdés nulla, gördül is könnyedén a műsor saját célszalagjáig. De mi is a cél? Magunkba nézni, átgondolni életünk meghatározó élményeit – de nem önmarcangolóan! És nem is tréfálkozva. Természetesen! Ahogy a mindennapokban kéne, de hát nincs rá idő. Jakupcsek sugallata, hogy nem, lenne rá idő! Csak többet kellene belőle erre fecsérelni. Kapcsolataink, örömeink, sérelmeink, traumáink, halálfélelmünk feldolgozására. Mondjuk naponta húsz percet. Az egyik korábbi adásban Jakupcsek Gabriella a média három egykori legendájával, Szilágyi Jánossal, Horváth Jánossal és Fodor Jánossal beszélgetett. Hogyan alakult át a televíziózás, minek van vége, búcsúzhat egy nemzedék. Ám semmi okunk nem volt a szomorkodásra, mert érezhettük, hogy ez a négy ember összetartozik. Jakupcsek, jó néhány kollégájával együtt, a hangütés korszerűsítésével, külföldi mintákból is táplálkozva, tovább tudta vinni a hazai műsorkészítés legjobb hagyományait. Mindenekelőtt a független, kulturált, társadalmi érzékenységű polgári szemléletmódot. Amely nem tanít, nevel, röhögtet, hanem a mindennapok szerves sokrétűségébe ágyazottan informál – és érdeklődik. Őszintén, életünket segítően. Ahogy Tölgyesi Gábor összegezte a Jakupcsek Plusz indulásakor: van élet a (párt)politikán és a bulváron túl is. A saját életünk. A népszerű, bár sokszor ellentétes érzelmeket kiváltó műsorvezető tudatunk alatt ezt tudatosítja nap mint nap. Elsősorban azzal a képességével, hogy kivételes erővel tud figyelni beszélgetőpartnereire. Érezhető, valóban érdekli, amit mondanak szerelemről, válásról, munkáról, konfliktusokról vagy akár a bevásárlásról. Műsorának meghatározását használva: ő úgy közéleti, hogy közérzeti. Ezzel adott súlyt már a Mokka könnyed reggeli társalgásainak is, így csillogtatta fényes műsorrá a női bulvárlocsinak tűnő Ridikült. És ebből a képességből, attitűdből pottyant most képernyőnkre talán legérettebb tévés gyümölcse, a Jakupcsek Plusz. Itt nem bemutatnak valakit, nem faggatják élményeiről, nem példálóznak vele. Egyszerűen csak odafigyelnek rá, minden szavára, meghallgatják, megerősítve, hogy fontos, amit mond. Alkalmi ismerősként nyújtva baráti tekintetet. De hogy jön ide az önmutogató motorozgatás?