Előfizetés

A vasfüggönytől a berlini falig: korszakváltás a határon

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.09.12. 10:00
Száz évig állni fog – mondta januárban Honecker. És jött november...
Fotó: Horváth Péter
Két határőr szemszögéből meséli el az 1989-es rendszerváltást és a vasfüggöny lebontását Szalay Péter Nincs parancs! című dokumentumfilmje.
Harmincegy éve, 1989. szeptember 11-én nyílt meg a magyar határ a Nyugatra tartó kelet-német polgárok előtt, melyről Szalay Péter Balázs Béla-díjas rendező készített dokumentumfilmet. – Meg akartam ragadni a közelmúltunk történelmét – mondja az alkotó, akinek a Nincs parancs! című filmje személyes sorsokon keresztül mutatja be az 1989-es határnyitást és tágabb értelemben a vasfüggöny leomlását. A főszereplő két határőr, a magyar oldalon szolgáló Bella Árpád, aki hatáskörét túllépve engedett át több száz fős keletnémet tömeget a magyar–osztrák határon, valamint a német fővárosban állomásozó Harald Jäger, aki a berlini falnál nyitotta meg a kaput, hogy a több ezres kelet-német tömeg Nyugatra indulhasson. Az ötvenéves rendezőt az 1989-es fordulat időszaka személyesen is érinti: a Kádár-korszakban sokat utazott az NDK-ba, valamint éppen a Balatonon nyaralt, amikor a fürdőző kelet-németek arra vártak, hogy átléphessék a határt. Gyerekként persze nem érezhette át a sorsfordító év történelmi súlyát, de jóval később, 2004-ben Fischer István, az Erdélyből származó rendező adta neki az ötletet, hogy készítsen filmet az 1989-es határnyitásról. Szalay korábban viszont nem forgatott történelmi témájú filmet, inkább a személyes sorsok mozgatták. Első nagy sikere a 2002-es Csúnya betegség című kisfilmje volt, mely három, a szakmája iránt szenvedélyesen rajongó vasutas életét mutatta be, de készített már filmet képzőművészekről és egy vándorfotósról is. Éppen ezért a Nincs parancs! hatalmas kihívás és egyben kalandos út volt számára, a 2005-től 2020-ig tartó forgatás és utómunka során folyamatosan alakult az a történet, amit a rendszerváltás kapcsán el akart mesélni. Ám a filmben a nagy történelmi pillanatokról, úgymint Ronald Reagan híres mondatáról (Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat!), a korabeli magyarországi politikai eseményekről, vagy magáról a berlini fal lebontásáról csak egy-egy rövid montázs emlékezik meg, a hangsúly ezúttal is a személyes sorsokra esik, ahogy a rendező korábbi filmjeiben is.
A piknik idején és még utána Sopron környékének látképéhez tartoztak az elhagyott Trabantok
Fotó: LOBENWEIN TAMÁS
– Mindig is olyan emberek érdekeltek, akiknek van hivatástudatuk – mondja Szalay, aki a Nincs parancs! filmjében is a két határőr munkájára helyezte a hangsúlyt. Ők 1989-ben nem ismerhették egymást, csak 2009-ben, Sopronban találkoztak először a film forgatása kapcsán a stáb kamerái előtt. A film azonban nemcsak elmeséli, hogyan érezte magát a két katonatiszt a fordulat évében, amikor dönteniük kellett, hogy megnyissák-e a határt az először több száz, majd több ezres tömeg előtt, de helyzetbe is hozza őket. Egy későbbi időpontban például Berlinben látjuk kettejüket, ahol elmondják, milyen volt 2014-ben kitüntetést átvenni a munkájukért a Brandenburgi Kapu közelében az Adlon Hotelben megrendezett Hősök gáláján, melyen többek között Mihail Gorbacsov, Németh Miklós volt miniszterelnök és Adrien Brody is részt vett. A film második fele viszont a két tisztről egy három fős kelet-német családra helyezi fókuszt, mely történet a vasfüggöny utolsó áldozatáról szól. A film egyszerre mutatja be a helyzet tragikumát és egyben abszurd voltát is, mivel a haláleset után pár nappal, 1989. szeptember 11-én már szabadon mehettek át az NDK-s menekültek az osztrák–magyar határon. Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból – nyilatkozta Helmut Kohl volt német kancellár 1989-ben a magyar–osztrák határnyitás kapcsán, mely mondat jelentősége szintén jelzi: ideje volt a témáról egy magyar dokumentumfilmet rendezni. A film kapcsán Szalay Péter bízik abban, hogy története több egy egyszerű évfordulós filmnél, vagyis nemcsak az adott történelmi pillanatra koncentrál, hanem Európa átalakulásának folyamatát is bemutatja. Szalay vágya továbbá az, hogy filmjével megszólítsa az 1989 után született generációt is, melynek már nincsenek közvetlen élményei a rendszerváltással kapcsolatban. A rendező úgy érzi, filmje a középiskolásoknak hasznos oktatási videó lehet, de elismeri, hogy az nem helyettesítheti az órai anyagot, viszont segítheti a diákokat abban, hogy testközelből érezzék át a történelmi fordulópont súlyát.    Infó: Nincs parancs! (2020) magyar dokumentumfilm, 72 perc Rendezte: Szalay Péter Gyártó: Dunatáj Alapítvány Támogató: Nemzeti Filmintézet

Kovalik Balázs: A lényeg a sorok között van

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.09.12. 09:30

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Sajátos időutazásra hívta az érdeklődőket Kovalik Balázs rendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott csütörtöki székfoglalójában.
Nádasdy Kálmán azt mondta: operarendező az lesz, aki tulajdonképpen semmihez nem ért. Pontosabban van valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez, a tánchoz, de ahhoz nem elegendő, hogy ténylegesen színész, zenész, képzőművész vagy táncos legyen. Viszont egy operarendezőnek nélkülözhetetlen, hogy legyen valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez és a tánchoz. Ezzel a gondolattal kezdte székfoglalóját Kovalik Balázs operarendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián csütörtökön. Talán nem véletlen! Kovalik Balázs az elmúlt huszonöt évben bebizonyította, méltán nevezhető operarendezőnek, na nem csak azért, amiről Nádasdy beszélt. Hanem elsősorban azért, mert több olyan előadás és leginkább olyan rendezői személet fűződik a nevéhez, amellyel a színház irányába vitte az operajátszást. Kovalik, aki a székfoglalójában nagyon izgalmas időutazásra hívta a jelenlevőket az operajátszás és rendezés múltját illetően, felidézte: az operákban a karakterábrázolás sokáig kimerült a kor sablonos színpadi gesztusnyelvében, amelyek az udvari táncok világából származtak. E merev szabályokat az énekesek tanulmányaik során a táncmesterektől sajátították el, és az áriák szövegének megfelelően, ha szerelemről énekeltek, akkor a szívükre tették a kezüket, ha Istenről, akkor az égre emelték. Hozzátette: nem mondhatná, hogy ez a gesztusnyelv mára kikopott volna az ágáló operisták eszköztárából. Mindenesetre Kovalik sokat tett ez ellen. Számomra ma is katartikus emlék az általa rendezett Mozart-maraton. Ekkor egymás után három Mozart-operát, a Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit lehetett az ő színrevitelében látni. De említhetném még Puccini Turandotját is, amely – mint Kovalik a székfoglalón megjegyezte – valamiért mindmáig műsoron maradt. A rendező ezzel az előadással kapcsolatban megjegyezte azt is: akkor vádolták meg először azzal, hogy nem tartja magát a szerző szándékaihoz, meghamisítja a történetet. Erre aztán a székfoglaló előadásban több példát is kaptunk, hogy akkor ki és mikor „hamisít.” Ami pedig a rendező hitvallását illeti, úgy fogalmazott: „természetesen mindent lehet. Nincsenek határok. Semmiféle határ nincs. A művészetben minden lehetséges, ami tehetséges, megalapozott, meggyőző és sikeres. Persze az sem baj, ha tudatos is, de nem zárom ki az ösztönösséget. Az interpretáló művészek nélkül a darabok pusztán betűk, a hangjegyek halott tintafoltok. Óhatatlanul változnak, torzulnak, avagy kiegészülnek. Az előadó személyiségén átszűrve tartalommal telnek meg. Az interpretáció nem tud nem világnézeti kérdés lenni. A kor eszméinek kifejezése. A kor változékonyságának érzékeny reagense. A divat első várományosa. A szemszög állandó meghatározója. Nem tud olyan lenni, mint akkor volt.” Aztán hozzáfűzte: „Az opera eleve olyan műfaj, amelynek lényege a sorok között van. Egyszerre adott a szöveg és annak értelmezése, másfelől a zene, amely szintén sokféleképpen fogható fel. Ám ami érdekes, az leginkább e két kifejezési sík között húzódik meg leíratlanul, kimondatlanul, a többszörös áttétel miatt bizonyíthatatlanul – ám még is érzékelhetően. Az operarendező ezt a szférát próbálja megérteni és saját művészi eszközeivel megmutatni.” Kovalik Balázs beszélt arról is, hogy a politika és az uralkodók, a politikusok mindig szívesen mutatkoztak az operákban, nem véletlenül alakítottak ki a jelentősebb operákban hercegi, vagy királyi páholyokat. Ez a jelenség nálunk is megfigyelhető volt. Rákosi Mátyás például az Operában tartotta a születésnapját, Orbán Viktor pedig az új Alaptörvény aláírását ünnepelte az Andrássy úti épületben. Vajon mi köze van a festett kulisszának a papírhoz? – tette fel a kérdést Kovalik. Előadását egy levélrészlettel fejezte be, amit mesterétől, Békés Andrástól kapott: „Régi közhely, hogy az opera megvalósíthatatlan műfaj éppen, mert olyan sok együtthatót feltételez egy időben, ami a lehetetlenséggel szinte határos. Nos, az a tanulságom támadt, hogy ez a legmagasabb rendű színpadi műfaj, ha! – véletlenül minden összejön benne. Az ilyen előadásokban a csacska kérdések – ki a fontosabb: a rendező, a karmester, az énekes? – mind érvényét veszítik. Ezekre az alkotásokra ugyanis az a jellemző, hogy karmester, énekes, rendező s mindazok, akik részt vettek benne, ugyanolyan jók. Egy időben, épp akkor, épp ott: igazi színházat hoznak létre.”  

A tyúk vagy a tojás?

Kovalik Balázst a székfoglaló után a Színház-és Filmművészeti Egyetemen kialakult helyzetről kérdeztük. – Elkeserít és felháborít az az agresszió és hazudozás, amellyel a hatalom igyekszik mindent a saját képére alakítani, miközben a sokszínűség védelmezőjének állítja be magát – mondta a rendező. – A középkorra emlékeztet, amikor néhányak meggazdagodási vágya a kereszténység nevében letarolta és kirabolta a fél világot, kultúrákat pusztítva el. Ostobának tartom az olyan kultúrpolitikát, amely a múltat folyton eltörölni igyekszik, szemétre dobva annak értékeit, besározva embereket és alkotásaikat. Bízom a fiatal, új generációban, amely ezt a primitív és polarizáló retorikát elutasítja, és nem engedi, hogy a tyúk-tojás baromfiudvar-filozófia tönkretegye jövőjüket. Szurkolok az SZFE hallgatóinak, hogy meg tudják védeni az autonómiájukat!

Névjegy

Kovalik Balázs 1969-ben született Budapesten. Rendezést Münchenben tanult. Tanított a Zeneakadémián, művészeti vezetője volt több éven át a Budapesti Őszi Fesztiválnak. 2007-től 2010-ig a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatójaként tevékenykedett. 2012-től a müncheni August Everding Bayerische Theaterakademie Opera/Master tanszék vezetője. Leginkább Berlinben, Lipcsében, Hannoverben és Münchenben rendez. az elmúlt szezonban az Örkény Színházban Térey János A Lót – Szodomában kövérebb a fű című színművét rendezte.  

A Budapesti Operett Színház színművésze kapta a Kaszás Attila-díjat

MTI
Publikálás dátuma
2020.09.11. 20:38

Fotó: Budapesti Operettszínház Facebook-oldala
A díj másfél millió forinttal jár.
Földes Tamás, a Budapesti Operett Színház színművésze kapta a Kaszás Attila-díjat a közönség szavazatai alapján. A díjazott nevét Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár jelentette be a kaposvári Csiky Gergely Színházban tartott pénteki Országos Színházi Évadnyitón – tájékoztatta a színház közleményben az MTI-t. A díjátadó gála előtt színházi szakmai konferenciát tartottak a teátrumban. A Kaszás Attila-díj idei másik két jelöltje Csankó Zoltán, a Győri Nemzeti Színház és Vlahovics Edit, a szombathelyi Weöres Sándor Színház művésze volt. A jelöltek közül a közönség a megújult www.kaszasattiladij.hu oldalon választhatta ki a 1,5 millió forinttal járó díj idei nyertesét.
„Amikor elvégeztem a főiskolát, a Rockszínházba szerződtem a Nyomorultak című előadásra, ahol együtt játszhattam Kaszás Attilával. Akkor én még egy nagyon kezdő színész voltam, ő viszont egy elismert művész. Az a találkozás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan emberré váltam, amilyenné mindig is szerettem volna. Attila rendkívüli tehetségű színész volt, emellett egy igazi nagybetűs ember, tele szeretettel”

– idézi a közlemény Földes Tamást, a Budapesti Operettszínház színművészét.

Mint az összegzés felidézi, a díj a magyar nyelven játszó színművészek szakmai és emberi elismerésén túl Kaszás Attila színművész szellemi hagyatékának ápolását szolgálja, hisz a fiatalon elhunyt színész mindig komoly szerepet vállalt azon társulatok közösséggé formálásában, ahol dolgozott.
A díj odaítélésének egyik fő kritériumaként a kiemelkedő mesterségbeli tudás és művészeti teljesítmény mellett az adott társulatban vállalt jelentős közösségépítő szerepet jelölték meg az alapítók.

Az idei Országos Színházi Évadnyitó gáláján adták át a Hevesi Sándor-díjakat is, amelyet idén Bán Teodóra kulturális menedzser, Árkosi Árpád rendező és Monori Lili színésznő kapott meg. A közleményben olvasható, az Országos Színházi Évadnyitó gála szeptember 15-én 21 órától az M5 csatornán lesz megtekinthető. Az esti gála előtt rendezték meg a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának kezdeményezésére és a Csiky Gergely Színház együttműködésében a Párbeszéd a magyar színház jövőjéről 7. című előadóművészeti szakmai konferenciát. A találkozó célja az volt, hogy áttekintse a hazai színházi élet aktuális kérdéseit és konstruktív beszélgetések keretében lehetséges válaszokat adjon azokra. A színházművészet szinte minden területéről érkező résztvevők megfogalmazták a szakma jövőjéről alkotott elképzeléseiket is. Az új típusú koronavírus gyors terjedése miatt az idei szakmai konferenciát zárt ajtók mögött és online tartották. Az összegzés szerint Fülöp Péter, a Csiky Gergely Színház igazgatója kiemelte a színházi alkotóknak, művészeknek, a színházakban dolgozó szakembereknek és munkatársaknak az elmúlt időszakban végzett munkáját. Hangsúlyozta, hogy köszönet illeti a kormányt, a Magyar Művészeti Akadémiát és az önkormányzatokat, mert a járvány alatt folyamatosan segítették és segítik az ágazatot, megteremtve annak biztonságos működését. Kiss-B. Atilla, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja bemutatta az MMA széles körű támogatási lehetőségeit, külön figyelmet szentelve a koronavírus-járvány következményeinek enyhítése érdekében meghirdetett nyílt pályázatukra. A Budapesti Operettszínház főigazgatója a színházi szakmában tapasztalható történésekről elmondta, hogy a színházi élet képviselői között konstruktív párbeszédre van szükség, hiszen soha annyi pénz nem áramlott a kulturális, művészeti területre, mint az utóbbi években és ez mindenki számára történelmi lehetőség a kiteljesedésre, valamint arra is, hogy a különböző értékrenddel, világnézettel és művészi hitvallással bíró alkotók békében éljenek egymás mellett. A konferencián Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára előadást tartott Új színház-finanszírozási rendszer: a közös működtetési modell címmel. Beszámolt az állami, önkormányzati és független területek hármas finanszírozásáról és emlékeztetett arra, hogy az Európai Bizottság statisztikai információkkal foglalkozó főigazgatósága, az Eurostat jelentése szerint GDP-arányosan Magyarország költi a legtöbbet kulturális beruházásokra, immár harmadik éve az első helyen áll az Európai Unió országai között. Ezt követően az Eiffel Műhelyházról tartott előadást Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. A szakmai konferencia délután panelbeszélgetésekkel folytatódott. A szakmai konferenciát Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára zárta. Reményét fejezte ki, hogy a jövőben is a párbeszéd lesz a hívószava konferenciának és jövőre már újra személyesen lehetnek együtt.