Nádasdy Kálmán azt mondta: operarendező az lesz, aki tulajdonképpen semmihez nem ért. Pontosabban van valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez, a tánchoz, de ahhoz nem elegendő, hogy ténylegesen színész, zenész, képzőművész vagy táncos legyen. Viszont egy operarendezőnek nélkülözhetetlen, hogy legyen valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez és a tánchoz.
Ezzel a gondolattal kezdte székfoglalóját Kovalik Balázs operarendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián csütörtökön. Talán nem véletlen! Kovalik Balázs az elmúlt huszonöt évben bebizonyította, méltán nevezhető operarendezőnek, na nem csak azért, amiről Nádasdy beszélt. Hanem elsősorban azért, mert több olyan előadás és leginkább olyan rendezői személet fűződik a nevéhez, amellyel a színház irányába vitte az operajátszást.
Kovalik, aki a székfoglalójában nagyon izgalmas időutazásra hívta a jelenlevőket az operajátszás és rendezés múltját illetően, felidézte: az operákban a karakterábrázolás sokáig kimerült a kor sablonos színpadi gesztusnyelvében, amelyek az udvari táncok világából származtak. E merev szabályokat az énekesek tanulmányaik során a táncmesterektől sajátították el, és az áriák szövegének megfelelően, ha szerelemről énekeltek, akkor a szívükre tették a kezüket, ha Istenről, akkor az égre emelték. Hozzátette: nem mondhatná, hogy ez a gesztusnyelv mára kikopott volna az ágáló operisták eszköztárából.
Mindenesetre Kovalik sokat tett ez ellen. Számomra ma is katartikus emlék az általa rendezett Mozart-maraton. Ekkor egymás után három Mozart-operát, a Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit lehetett az ő színrevitelében látni. De említhetném még Puccini Turandotját is, amely – mint Kovalik a székfoglalón megjegyezte – valamiért mindmáig műsoron maradt. A rendező ezzel az előadással kapcsolatban megjegyezte azt is: akkor vádolták meg először azzal, hogy nem tartja magát a szerző szándékaihoz, meghamisítja a történetet. Erre aztán a székfoglaló előadásban több példát is kaptunk, hogy akkor ki és mikor „hamisít.”
Ami pedig a rendező hitvallását illeti, úgy fogalmazott: „természetesen mindent lehet. Nincsenek határok. Semmiféle határ nincs. A művészetben minden lehetséges, ami tehetséges, megalapozott, meggyőző és sikeres. Persze az sem baj, ha tudatos is, de nem zárom ki az ösztönösséget. Az interpretáló művészek nélkül a darabok pusztán betűk, a hangjegyek halott tintafoltok. Óhatatlanul változnak, torzulnak, avagy kiegészülnek. Az előadó személyiségén átszűrve tartalommal telnek meg. Az interpretáció nem tud nem világnézeti kérdés lenni. A kor eszméinek kifejezése. A kor változékonyságának érzékeny reagense. A divat első várományosa. A szemszög állandó meghatározója. Nem tud olyan lenni, mint akkor volt.”
Aztán hozzáfűzte: „Az opera eleve olyan műfaj, amelynek lényege a sorok között van. Egyszerre adott a szöveg és annak értelmezése, másfelől a zene, amely szintén sokféleképpen fogható fel. Ám ami érdekes, az leginkább e két kifejezési sík között húzódik meg leíratlanul, kimondatlanul, a többszörös áttétel miatt bizonyíthatatlanul – ám még is érzékelhetően. Az operarendező ezt a szférát próbálja megérteni és saját művészi eszközeivel megmutatni.”
Kovalik Balázs beszélt arról is, hogy a politika és az uralkodók, a politikusok mindig szívesen mutatkoztak az operákban, nem véletlenül alakítottak ki a jelentősebb operákban hercegi, vagy királyi páholyokat. Ez a jelenség nálunk is megfigyelhető volt. Rákosi Mátyás például az Operában tartotta a születésnapját, Orbán Viktor pedig az új Alaptörvény aláírását ünnepelte az Andrássy úti épületben. Vajon mi köze van a festett kulisszának a papírhoz? – tette fel a kérdést Kovalik.
Előadását egy levélrészlettel fejezte be, amit mesterétől, Békés Andrástól kapott: „Régi közhely, hogy az opera megvalósíthatatlan műfaj éppen, mert olyan sok együtthatót feltételez egy időben, ami a lehetetlenséggel szinte határos. Nos, az a tanulságom támadt, hogy ez a legmagasabb rendű színpadi műfaj, ha! – véletlenül minden összejön benne. Az ilyen előadásokban a csacska kérdések – ki a fontosabb: a rendező, a karmester, az énekes? – mind érvényét veszítik. Ezekre az alkotásokra ugyanis az a jellemző, hogy karmester, énekes, rendező s mindazok, akik részt vettek benne, ugyanolyan jók. Egy időben, épp akkor, épp ott: igazi színházat hoznak létre.”
