Előfizetés

Woodward

Meg lehet őrülni a demokráciától. Az segített a hatalomba egy olyan amerikai elnököt, aki a legnagyobb járványfenyegetés közepette képes volt ráülni a kezére, és kizárólag az újraválasztásával foglalkozni. Másrészt egyedül a demokráciában lehet bízni, hogy végre eltakarítja a két lábon járó önzést, és a helyére valaki olyat ültet, akinek hébe-hóba a közjó is az eszébe jut. A demokráciának szerencsére van két erős szövetségese, a hiúság és az elbizakodottság. A hatalomban lévőknek nem elég a hatalom, azt is szeretnék, ha szeretnék őket. Továbbá hajlamosak elhinni, hogy mindenkit le tudnak venni a lábukról. Ilyenkor jön a képbe Bob Woodward: tisztelettudóan mosolyog, bólogat és bekapcsolja az éppen divatos hangrögzítő alkalmasságot. Már olyan öreg, hogy az ember azt hinné, még viaszhengerrel kezdte, de a lényeg nem változik. Ford, Carter, Reagan, id. Bush, Clinton, ifj. Bush és Obama után Trump a nyolcadik elnök, aki hajlandó szóba állni vele és megbánja. Mind azt hitte, hogy lyukat tud beszélni a hasába, de Woodward mindegyikükkel kibabrált, rámutatott gyarlóságukra, következetlenségeikre, hibáikra. Alighanem Trumppal volt a legkönnyebb dolga. A 45. elnök magabiztos nagyotmondása mögött egy szülői figyelemre áhítozó négyéves gyerek sérülékeny lelkivilága munkál. Szószátyár és mindenre képes, csak hogy róla szóljon a sztori. Most szemrebbenés nélkül elismerte, hogy direkt nem mondta meg a polgároknak, amit már februárban megtudott a Covid-19-ről Hszi Csin-pingtől, mert „nem akart pánikot kelteni”. Remekül sikerült, mondhatnánk, de 191 ezer halott után (és még legalább ennyi előtt) nem helyénvaló a szarkazmus. Ha az amerikaiaknak mázlijuk van, januártól olyan elnökük lesz, aki kevesebbet hazudik. Olyan, aki mindig az igazat mondja, soha nem lesz. Még Obamáról is kimutatták, hogy elnöksége alatt átlagosan valamivel több mint kétszer füllentett. Évente. Trump júliusban érte el a húszezret. Ha újraválasztják, senki nem hivatkozhat pechre. Woodward megint megírta a maga könyvét.

Furkósbot

Az apámat sikkasztásért ítélték el. Az akkori bíróság, konkrétan maga a bíró biztos azt mondta volna, hogy ő a törvények szerint járt el, persze pontosan tudta, hogy az apám nem sikkasztott, mégis: a politika kötelezte arra, hogy börtönbe küldje. De hát az 50-es éveket írtuk, a legvadabb diktatúra időszakát, a rendszer logikájából következett, hogy a politika áldozatait köztörvényes bűncselekményekkel vádolják meg, és küldik szabadságvesztésre. Demokráciákban, gondolnánk, nincs ilyen, de aztán rá kell jönnünk, hogy dehogynem. Legfeljebb a módszerek kifinomultabbak. Szívesen mondanám, hogy a mi demokráciánkban persze ilyesmi nem fordulhat elő, de az állításom nem lenne igaz. Egy olyan rendszerben, ahol a hatalom módszeresen iktatja ki a kontrollt, ahol az ellenőrző intézmények nem a kormányt, hanem annak kritikusait vizsgálják, pontosan ez történik: akit kell és lehet, azt azonnal megpróbálják kriminalizálni. Ha kell, egy Nokia-dobozos történettel, vagy más kitalált sztorikkal; a lényeg az, hogy aki akadályt jelent, azt a legsötétebb trükkökkel, hazugságokkal kell meggyanúsítani, hogy egy életre elmenjen a kedve szembeszállni a kormányzattal. Ezért nem volt meglepő, hogy a színművészeti egyetem ügyében hirtelen megszólalt az Állami Számvevőszék. A különbség, szemben az 50-es évekkel csak annyi, hogy a hivatal illetékesei saját arcukat adják a nyilatkozatukhoz, de mondandójuk ugyanaz, mint az akkoriaknak: ők minden a törvényeknek megfelelően tesznek. Nem azért léptek fel az SZFE-vel szemben, és nem azért állnak elő azzal, hogy tíz éve szabálytalan a gazdálkodásuk, mert a hallgatók és az egyetem vezetői szembeszálltak a kormánnyal. Hanem mert a jogszabályok őket erre kötelezik. Hogy miért pont most, egy demonstráció, mondhatnánk szabadságharc közepette jut eszébe a volt fideszes képviselő által vezetett intézménynek lesújtani rájuk, arra is csak annyi a válasz: a törvény kötelezi őket erre. Itt a hatalom oldaláról mindenkit a törvény kötelez, ha pedig még nincs rá törvény, akkor majd csinálnak rá egyet. Mint például a CEU esetében. Ott ugyan nem a börtön lehetőségével fenyegették meg a vezetőket, csak éppen ellehetetlenítették – egy utólag alkotott jogszabállyal – az egyetem működését. Mondhatni: ők jobban jártak, csak Bécsbe kellett áthelyezni a székhelyüket, hogy megőrizzék a szabadságukat. Másokat, a politikailag megbízhatatlanokat, vagy éppen az éppen a kormány által megszállt intézmény korábbi vezetőit a bíróság elé citáltak; soha nem hallhattuk Polt Pétertől azt, hogy az ügyészség túlterjeszkedett a hatáskörén, a vádakat a politika igényeihez igazították, és nem a valós törvényekhez. Nem, Polt mindig a törvények szellemében, annak betűjéhez híven járt el. És ezt teszi az adóhivatal, az ÁSZ, az összes olyan intézmény, amely furkósbottal a kezében próbálja agyoncsapni a hatalom által kiszemelteket. És most is, mint hajdanán, paragrafusnak hazudja a furkósbotot. Az apám egyébként, másokkal együtt, 56-ban szabadult, és elhagyta az országot. 

Ütőszezon

Valami változik. Valami mozog a mélyben. Valami átrajzolódik. Mindkét politikai oldalon. A Fidesz „főszezonában”, a NER virágkorában persze nem is két oldal volt. Centrális erőtérről volt szó, ahol a kormány elegánsan középre helyezi magát. A főszezonnak számukra vége. Utószezon van, kétosztatú tér, a kormánypárt már nem bíró, hanem küzdőfél a páston. Persze szeretné fenntartani a csatazajon felülemelkedő közép pozícióját, hiszen az sokkal hálásabb. A kancelláriaminiszter a legfőbb politikai tőkéjét képező ártatlan, rokonszenvet keltő arccal közli, hogy sajnos a kormány nem szólhat bele a Színművészeti dolgába. Ez az egyetem belviszálya. Betuszkolta a rablót az ajtódon, pisztolyt adott a kezébe, de hát nem avatkozhat bele abba, mi történik a lakásod négy fala között! Mert az otthon az szent. Ahogy az egyetemi autonómia. Az idegenforgalom és vendéglátás veszteseivel se neki kell foglalkoznia, az a kárvallottak és a már szépen kifosztott Fővárosi Önkormányzat ügye. Nyúlkáljanak egymás üres zsebébe. A kormány legfeljebb középről ereszt el egy-egy „hajrá, magyarok” biztatást. Egyre gyengébb szövegek. Nosztalgiázhatnak persze, de a centrális erőtér főszezonja elmúlt. Ez itt az utószezon, fel lehet húzni a növekvő pocakokra az egykor sikkes nyári fürdőruhát, de már nem fest jól. Nem is utószezon. Inkább „ütőszezon”. Agresszívabb gesztusok, militáns retorika és jelképrendszer. Az Alapjogokért Központ hirdetései Orbán kedvenc lapjában. „Készüljetek.hu”. Ez már tényleg eszelős. Készülünk, persze. A gumiszobába. Ahogy minden egészségügyi intézménybe, ki-ki vigyen otthonról bögrét, evőeszközt, WC-papírt. Ezúttal sisakot is. A Népszavában legutóbb Ungváry Rudolf és Csillag István fejtette ki, mit jelent ez. De jóval túlmentek a gesztusnyelven. Új hír: nem hosszabbítják meg a Klubrádió frekvenciahasználati engedélyét. Nem is ütés: ágyúlövés. Háború, és nemcsak a világháborút idéző idióta hirdetésen. Ahogy a kormányzást húzza lefelé a járvány örvénye, amelyet kezelni képtelen, egyre jobban kapálózik, csapkod a karjaival. Gondolkodás nélkül üt, miközben Orbán a rádióban újabb „haditervekről” beszél. A legújabbnak, mint mondja, az első lépése a nemzeti konzultáció volt. Akkor jó, az sokat segít a vírus ellen. Ütőszezon, benne halálos ütések és értelmetlen csapkodás is. Egyszerre gyilkos háború és vásári muszklimutogatás. Piti rúgások civileken, akik az iszonyú hátrányból induló gyerekeket iskoláznák. A másik művészeti egyetemnél, a Moholy Nagynál még adtak kicsit a látszatra: a kuratóriumba bekerült a régi és a jelenlegi rektor, az elnöknek esze ágában sem volt pocskondiázni az eddigi működést. A Színművészetit már durván provokálják. Nem egyszerűen megszállják, még rá is köpnek a vérző testére. De az „ütőszezon” vissza is üthet. Veszélyes, ha a másik félnek már nem hagynak helyet a tisztes visszavonulásra sem. Az egyetem egyik tanára nyilatkozza: „Elvették azt a sávot is, ahova kihátrálhatna bárki”. Ez megtaszította, mozgásba hozta, átrendezte ezt az oldalt is. Ez a „másik oldal” már nem is elsősorban politikai, pláne nem pártszerű. Sokkal inkább morális karaktere van. A Színmű ügye olyanokat is tiltakozásra késztetett, akik soha nem politizálnak, vagy egyébként támogatják a Fideszt. Az Index kálváriája a nagyszámú fideszes olvasót is felhergelte. Tamás Gáspár Miklós használta a „morális forradalom” terminust a világ több megmozdulására. Ha nálunk nincs is morális forradalom, de megszületett a morális ellenállás. Mikecz Dániel idézte két olasz elemző tanulmányát, amelyben az ellenálló mozgalmak egyik típusaként jelölik meg a „tanúságtételt”. Amikor egy erkölcsi elvért való személyes kockázat- és áldozatvállalás példája a legfőbb mozgósító erő. Az, hogy - József Attila szavaival - kiállnak érte, mint a kémény, lássák. „Lemossák az alázatot” - mondja a HVG szellemes címe. Retinánkba vésődő újfajta képek. Az indexesek hosszú sorban vonulnak, egyre csak jönnek a folyosón felmondó levéllel a kezükben. Jövőjüket kockáztató tanárok és diákok állnak a Színművészeti erkélyén. Maszkban, mégis leplezetlenül. Őriznek valami fontosat. Élőlánc embertől emberig, piros-fehér szalag át a városon. Nem arctalan tömeg, itt mindenki külön-külön adja az arcát, az ő keze is kell hozzá, hogy célba jusson a Charta. Iványi Gábor azt mondta, ez ébresztő a pártoknak is. Őket távolmaradásra kérték. Komoly figyelmeztetés: újra épülhet a rabszolgatörvény idején leomlott fal a pártok és civil ellenállók között. Ha igazuk van, ha nem, a pártokban nem látják az effajta erkölcsi tettek, a személyes kockázatvállalás, a rendszerből való morális és egzisztenciális kilépés képességét. Bizonyíték kell arra, hogy képesek rá, különben mellettük zúg el a vonat, ismeretlen végállomásra. Új helyzet van, új politikai tettek kellenek. Amelyek már messze nemcsak politikaiak: erkölcsiek is. Ellene voltam, és okkal, a parlamentből való kivonulásnak. De eljöhet az idő, amikor nem lesz más eszköz, ha csak, kedves pártok, jobbat, meggyőzőbbet, „bevállalósabbat”, hitelesebbet nem találunk. Készüljetek. Pont hu.