A kormányfőtől tudjuk, mi súg a kormányzáshoz: „a járvány második hulláma elérte az országot, ezért haditervre van szükség. Ennek az alapja a nemzeti konzultáció.” Tempósan markolásszák hát a semmit, de ha csak erre építene a kormány, homokvár romjait kapargatná maga alá. Azért mérik a közvélemény hangulatát is. Igazodni kell, mert a népszerűség a hatalom megtartásának legfontosabb eszköze.
Innen jönnek aztán az olyan nagy ívű következtetések, hogy "az országnak működnie kell". A tények szárazabban zörögnek: az elsőnél is pusztítóbbnak ígérkező járványhullám a tavaszinál szigorúbb intézkedéseket követelne. De ha lezárjuk a gazdaságot, az feneketlen mélységbe taszítja az országot. Ha pedig nem zárunk, akkor a járvány morzsol fel bennünket, mert az egészségügy már a végkimerülés határán van. Toporgunk a svéd úton.
Tavasszal a kormány még magára húzta az erőskezűség maskaráját, de most nem tapasztalni mást, mint a kormányzásképtelenség zűrzavarát. A miniszterelnök a kivárás cérnaszálán csüng, csak megússzuk valahogy. De a pénz már nem elég semmire, elherdálták, a lakosság eladósodva, kivérezve, már az államot sem finanszírozza. A kormány meg a felelősséget hirtelen eltolta magától. Felfedezte a megosztott hatalom előnyeit, így mindenki mindenért felelős: a főváros ellenzéki vezetésétől az iskolákig, ahol a nyomorult pedagógusoknak kellene kitalálniuk, mi is volna a teendő egy-egy konkrét helyzetben.
A központi egészségügyi protokollok éppen akkor hiányoznak, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, pedig közös az ellenfél: a vírus. De már csak közhelymorzsákra futja a mosópor-kormányzás maradékából. A felfegyverkezett végvári vitézről foszlik a vért, csupaszodik. Képtelen az országot vezetni, amikor valóságos ellenséggel kell megküzdenie, nem csak a saját, országot hülyítő démonaival.