A liberálisok dicső három éve

Kétszáz éve, 1820. július 9-én Guglielmo Pepe tábornok, a nápolyi liberális párt vezetője katonái élén bevonult Nápolyba, és igyekezett rákényszeríteni I. Bourbon Ferdinánd nápolyi királyt az alkotmány kiadására. Ugyanebben az időben a Földközi-tenger túlpartján, Spanyolországban szintén a liberálisok vették át a hatalmat, miután a Rafael de Riego vezette katonai felkelés kikényszerítette a szintén Bourbon-házi VII. Ferdinándtól az 1812-es alkotmány visszaállítását. A Szent Szövetség hatalmain, amelyek fölesküdtek arra, hogy minden alkotmányos mozgalmat eltipornak, nyugtalanság vett erőt.

Miért fontos számunkra ma, hogy emlékezzünk a két mediterrán régió liberális mozgalmára? Az egyik oka a hazai liberalizmus táborának elképesztő történelmietlen fölfogása. Számukra – de még a szélesebb közvélemény számára is – a magyar reformkor fölbukkan valahonnan a habokból. Egész történelemoktatásunk híján van a párhuzamos látásmódnak, amely legalább az európai kontinens történetét egységes keretben szemlélné. Nem értjük meg, miért próbálta Bécs 1821-22 folyamán rákényszeríteni a magyar rendeket az újonclétszám hátralékos részének besorozására, valamint a hadiadó ezüstpénzben való fizetésére, ami oda vezetett, hogy 1823-ban királyi biztost küldtek tizenegy háborgó vármegyébe, ha nem vesszük figyelembe Spanyolország és Itália forradalmait. S nem értjük meg, hogy nemzeti imádságunk, a Himnusz miért kapta A magyar nép zivataros századaiból alcímet, s miért írta Kölcsey, hogy „Bal sors a’ kit régen tép,/ Hozz rá víg esztendőt,/ Megbünhödte már e’ nép/ A’ múltat ’s jövendőt!” Kölcsey ekkori lelkialkata nem érthető meg a Szent Szövetség által jelentett háttér, a spanyol és itáliai forradalmak leverése nélkül.

A vármegyei nemesség ellenállását kiváltó újonclétszám-emelés és a jobbágyok állami adójának emelése szorosan összefüggött a dél-európai eseményekkel. A Habsburgok birodalmára várt ugyanis az itáliai forradalmak eltiprásának „nemes” feladata (ahogyan XVIII. Lajos Franciaországára a spanyolországi „rendteremtés”). Az 1820-as évek spanyol és itáliai forradalmai eredményezték Bécs erőszakos föllépését az 1820-as évek elején Magyarországon, majd a vihar elültével az udvar, békéltető gesztusként, ígéretet tett a megsértett rendeknek új országgyűlés összehívására. A következmények a tankönyvekből mindenki számára ismertek: 1825, első reformországgyűlés, a magyar nyelv ápolására létrehozandó „tudós társaság” ügye, és Széchenyi István nemes fölajánlása.

Másodszor mind a mai napig hajlamosak vagyunk a világtörténelmet angol-amerikai, legfeljebb még francia-német tükörben szemlélni. Ebben a tükörben Anglia, az ipari forradalom hazája a liberalizmus fellegvára, míg Dél-Európa a reménytelen elmaradottság és maradiság földje, amelynek múltja van, de jelene nincs, s olyan ősi városok, mint Róma, Nápoly és Madrid csak a művészetkedvelő turisták vadászterületeiként jöhetnek számításba. A XIX. század eleji nép-karakterológia szerint az „igazi” spanyol, az „igazi” nápolyi mind sötét szemű és barna bőrű, őstehetség a férfi három fő tevékenységében: a zenében, a szerelemben és a késelésben, de lassú és lusta a tudományban és a munkában.

Ha valaki sértőnek és primitívnek találja ezeket az előítéleteket, s jogosan megbotránkozik rajtuk, gondoljon arra, hogy ma is hallani hasonló fölháborító gondolatokat, akár a magyar utcákon és kocsmákban is, csak éppen nem a dél-európai népekről, hanem saját honfitársainkról. Az angolok, franciák mondták meg, milyenek a „déliek”, milyennek kell lenniük, hogy viszonyítási alapot jelentsenek a „haladó” angoloknak, franciáknak. Valójában csak a korábbi gazdasági és katonai erőviszonyok fölborulásáról volt szó: míg korábban Itália volt Európa szíve, s Spanyolország a legnagyobb gyarmatosító, már jó egy évszázada Anglia uralta a tengereket, a műveltség terén pedig Franciaország átvette a stafétát Itáliától. A hamu alatt azonban izzott a parázs. A fölvilágosodás hatott a spanyol, itáliai elitekre, s ehhez járult még a francia forradalom, amely rettenetes elfajulása ellenére is fölgyújtotta a szíveket. A francia megszállók elleni harc öntudatra ébresztette a népeket, s hozzájárult a nemzeti érzés kialakulásához mind Spanyolországban, mind Itáliában.

Napóleon bukását követően a trónjukra visszatért uralkodók azonban elfelejtették, hogy a nép fegyveres harcának köszönhetik vérrel megszerzett biztonságukat. Hallani sem akartak többé alkotmányról, népjogokról. VII. Ferdinánd spanyol király megvetően eltörölte az 1812-es alkotmányt, s tűzzel-vassal, az inkvizícióval üldöztette a liberálisokat. Itáliában üldözték a carbonari („szénégető”) mozgalmat, amely egységes, alkotmányos Itáliáról álmodott. A pápai és nápolyi börtönök megteltek liberálisokkal. Nem csoda, hogy Észak-Amerika és Latin-Amerika után a kor harmadik nagy liberális forradalmi hulláma éppen Dél-Európában bontakozott ki.

Mindaz, ami Amerikában történt, hatott Európára. 1819 januárjában kezdődött minden, amikor Cádiz kikötőjében új ezredek vártak arra, hogy a lázongó dél-amerikai gyarmatokra küldjék őket. Az ezredek azonban föllázadtak, s a hős Rafael de Riego ezredes, a spanyolok Kossuthja vezetésével megtagadták az engedelmességet. Az elit és a nép érdekei, mint szerencsés esetben, találkoztak. Az elit liberális része, amelyhez Riego tartozott, követelte az 1812-es alkotmány visszaállítását, azaz a gazdasági szabadságot, a belső vámok eltörlését, az inkvizíció, a cenzúra és a jobbágyi terhek megszüntetését, minden kiváltság eltörlését, a sajtó-, szólás- és vallásszabadságot. A besorozott kasztíliai, katalán, baszk és kanári-szigeteki parasztlegények számára a kérdés egyszerűbb volt: nem akartak harcolni a tengerentúlon olyan érdekekért, amelyet nem láttak át. A franciák elleni gerillaharc emléke öntudatra nevelte őket. Azt hallották odahaza, hogy nem a király, hanem apáik szerezték vissza az országot Napóleontól. A nemzeti érzés friss érzését már nem lehetett visszaparancsolni az abszolutizmus palackjába.

A cádizi felkelés híre rohamosan terjedt, 1820 januárjában országos forradalommá növekedett, majd 1820 márciusában Riego csapatai kényszerítették a királyt, hogy liberális kormányt nevezzen ki. Az év közepén Nápolyban, majd a szomszédban, Portugáliában is felkelés kezdődött. Egyébként a spanyol és portugál forradalmak fölgyorsították Spanyol-Amerika és Brazília elszakadását az egykori anyaországtól. Népképviseleti alapon álló parlamentek ültek össze, lázas reformhangulat lett úrrá a kívülről tespedtnek látott-láttatott mediterrán világban.

A liberálisok azonban ismét elkövették örök hibájukat: nem akarták megérteni, hogy a nép ragaszkodik a vallás értékéhez. Az egyházi nagybirtokok elvételének programjával a liberális erők maguk ellen fordították a papságot, amely egyébként is hű volt a korábbi rendhez. Az egyház ismét, mint annyiszor, harcba hívta a parasztságot Isten és a király nevében. Mivel a liberálisok támogatói a városokban éltek, s döntő részben a jobb módú, nemesi meg polgári rétegekhez tartoztak, egy többszálú konfliktus bontakozott ki: a vidék lázadása a város, a szegényeké a gazdagok ellen. A nemzetközi helyzet sem volt kedvező. A Szent Szövetség mozgósított: az 1822-es veronai kongresszuson Franciaországot bízták meg a spanyol forradalom leverésével. A liberális kormány nem bírt a francia megszálló túlerővel. Így is három évig tartott a liberális kormányzás (1820 közepétől 1823 közepéig). Riegót kivégezték. A nápolyi forradalmat az osztrák seregek már előbb leverték: 1821 márciusában Guglielmo Pepe tábornok vereséget szenvedett. Portugáliában szintén a konzervatív, abszolutista erők kerekedtek felül. Az 1820-23 közötti időszak volt a mediterrán térség Negyvennyolca.

A polgári reformok lassan átjárták a társadalmat. A liberálisoknak meg kellett tanulniuk, hogy önmagában a polgárosodás ügye még kevés, ha nem alapozzák meg kézzelfogható szociális reformokkal. Másrészt meg kellett érteniük, hogy a múltból nem lehet kidobni minden hagyományt, mert vannak olyanok, amelyek fontosabbak a népnek, mint a mindenkori kormányzat színe.