A #meetoo kampány és a politikai korrektséget hirdető mozgalmak az elmúlt években jelentős változásokat hoztak a film és szórakoztató iparban. A változások szele utolérte Roman Polanskit is, akit a Rosemary gyermeke, A kínai negyed vagy A zongorista zseniális rendezőjeként tartotta a világ számon hosszú évtizedeken keresztül. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a direktor sorra kerüljön (hiszen pedofília vádjával elítélték az Egyesült Államokban), kizárták az Amerikai Filmakadémiából, nyilvános eseményeken persona non grata lett, így a nyilvánosság elől gyorsan eltűnt. Persze, vannak országok, ahol ő otthon van (elsősorban Franciaország) és a producerek bíztak benne és megrendezett egy kényes történelmi tényeket megmutató kosztümös drámát: ez lett a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy.
Amikor – elsősorban amerikai – szakmai szervezetek úgy gondolták, hogy a film úgysem kerül a közönség elé, Alberto Barbera beválogatta a 76. Velencei filmfesztivál versenyprogramjába. Ez nem kicsi nemzetközi zúgolódást okozott filmszakmai körökbe, pedig önmagában nézve a mű tényleg korrekt és – nem mellékesen – ma is húsbavágó témát boncolgat: a Dreyfus-ügy a francia történelem egyik legszégyenteljesebb foltja, ha erről lehet lelkiismeretesen beszélni, akkor annak helye a műalkotások versenyében. Ezt nem így gondolta első körben a tavalyi velencei fesztivál zsűrielnöke Lucrezia Martel rendező és kritizálta a mustrát, illetve kijelentette: hogy nem hajlandó a vörös szőnyeges gálán ünnepelni Polanskit. De a filmet megnézte, mely végül a zsűri nagydíjával járó Ezüst Oroszlánnal és a nemzetközi kritikusok FIPRESCI díjával távozott.
A viharok ennek ellenére egyre csak dagadtak a film körül, mely a francia César-díjak körül kialakult botránynál csúcsosodott. Adéle Haenel színésznő és számos fiatalabb generációs filmes felháborítónak találta Polanski és filmje nevezését a francia Oscarra, ám amikor az idősebb mester megkapta a rendezői díjat és kivonultak a gáláról. Nem mellékesen, a február 28-i ceremónia előtt lemondott a Francia Filmakadémia teljes vezetősége, melynek Polanski tagja volt. De nem ő volt a fő ok, hanem a Le Monde-ban megjelent cikk alapján működési zavarok, a számlázás átláthatatlan volta, hogy a protekcióknak köszönhetően a státuszokat időtlen idők óta ugyanazok a bebetonozott nevek töltötték be. És ezután következett, hogy az akadémia tagjainak nincs érdemi beleszólásuk abba, ahogy a vezetőség a díj jelöltjeit és díjazottjait kiválasztja.
Ezen a ponton már sokkal több embernek volt fix véleménye, hogy a Tiszt és kém Polanski önreflekszív válasza az őt ért #meetoo támadásokra. Azt gondolták, hogy egy antiszemitizmusról szóló témát elővéve, saját maga manifesztációjaként mutatja be Polanski Alfred Dreyfust, és hogy ez hallatlanul botrányos. Akik így vélekednek, direkt, vagy indirekt, de nem látták a filmet. Ugyanis annak az a különlegessége, hogy nem a szenvedés, nem a zsidó karakter kálváriája kerül a középpontba. Főszereplője tulajdonképpen elsősorban nem is az antiszemitizmus hangulatában ártatlanul elítélt és megalázott Alfred Dreyfus (Louis Garrel), hanem Georges Picquart (Jean Dujardin) katonai hírszerző tiszt, aki tulajdonképpen felfedezte a bizonyítékokat előbbi ártatlanságára, de a világ még nem érett meg az igazságra. Tehát épp egy tisztességes, hívő francia polgár, akit nem érdekelnek az elvárások, a közvélemény, a saját etikai értékeit szem előtt tartva megy szembe az árral. Ő pedig nem Polanski parafrázisa, hanem egy fikciós karakter. Mert ilyenek csak a mesékben vannak.
Infó
Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy
Forgalmazza a Cirkó Film
