Az iskola előtt

Azt hittem, megszakad a szívem: néztem az egy szem gyerekemet az iskola előtt, amint hatalmasat sóhajt, a fejét megadóan lehajtja, és a kapun, mintha vérpadra menne, belép. Olyan volt, mint egy horrorfilm, és ő benne egy gyerekszínész, akinek most azt kell eljátszania, hogy a borzalmak borzalmának házába készül bemenni. Pedig ez az iskola, ahol most az általános iskolai tanulmányait megkezdte, nem a borzalmak háza, sőt, a városban különösen jó híre van. Azok a pedagógusok, akiket eddig láttam, kedvesek. Egyik délután, amikor a kislányomért mentem, észrevettem az udvaron egy tanítónőt, aki olyan felhőtlen boldogsággal nevetett az elsősökkel együtt, mint egy magáról megfeledkezett kisgyerek. Ezt jó jelnek gondoltam. Ahol így nevet egy tanár, ott nagy baj nem lehet. Csak az én gyerekem nem nevetett napokig. Az első héten olyan leverten, boldogtalanul és kiüresedve hevert otthon, mintha megbetegedett volna. Azt kérdezte szeptember elején, hogy mikor kezdődik az őszi szünet és hány napig fog tartani.

Magamra ismertem benne. Az extrém szorongás nálam nyolc éves koromban szívzörejjel és hónapokig tartó köhögési rohamokkal jelentkezett, alsó tagozatban két évre felmentettek testnevelésből, mert azt állapították meg, hogy szívbillentyű-zavaraim vannak. Dehogy voltak szívbillentyű-zavaraim. Egyszerűen rettegtem. Folyamatosan rettegtem. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad testnevelésből felmenteni, éppen ellenkezőleg, sportolni kellett volna, a szorongást valamelyest oldani. Ehelyett harmadik és negyedik osztályos koromban ültem az üres osztályteremben és verseket írtam, mialatt a többiek tornáztak. Ezt csináltam két éven át. Kénytelen voltam elütni az időt valamivel, verseket azért írtam, mert a tankönyveket untam. Azért untam a tankönyveket, mert a rettenetes szorongás és megfelelési kényszer miatt minden tanév elején az összes tankönyvet és szöveggyűjteményt végigolvastam. Jó előre elolvastam és igyekeztem megtanulni mindent rögtön szeptemberben, mert attól féltem, hogy ha valamit nem olvasok el, akkor megbuktatnak. Soha nem buktam egy tárgyból sem, de a rettegés soha nem szűnt meg. Hetedik osztályban bejött a kémia, amitől annyira rettegtem, hogy kémiaszakkörbe kezdtem járni, a foglalkozásokat az a híres tanár tartotta, aki a hetedik osztályos kémia tankönyvet írta. Mégis folyamatosan rettegtem, hogy kémiából megbuktatnak. Miért?

Mégis milyen szerencse, hogy mindez így történt. Most el fogom tudni magyarázni a kislányomnak, hogy miért indokolatlan a félelme és a szorongása. Ha a szívét fájlalja, tudni fogom, hogy a szívének semmi baja. Ha testi panaszai lesznek, tudni fogom, hogy sportolnia kell, a figyelmét a rettegésről elterelni, sokat játszani, kirándulni menni, házi feladattal nem sokat törődni, a jegyek miatt nem stresszelni.

Nem értettem sokáig, hogy miért kellett nekem az iskolától egy életre megbetegedni. Most értettem meg, negyvennyolc évesen, az iskola épülete előtt, ahol a kislányom a fejét lehajtva állt.

Minden miatta volt.