Előfizetés

Az iskola előtt

Azt hittem, megszakad a szívem: néztem az egy szem gyerekemet az iskola előtt, amint hatalmasat sóhajt, a fejét megadóan lehajtja, és a kapun, mintha vérpadra menne, belép. Olyan volt, mint egy horrorfilm, és ő benne egy gyerekszínész, akinek most azt kell eljátszania, hogy a borzalmak borzalmának házába készül bemenni. Pedig ez az iskola, ahol most az általános iskolai tanulmányait megkezdte, nem a borzalmak háza, sőt, a városban különösen jó híre van. Azok a pedagógusok, akiket eddig láttam, kedvesek. Egyik délután, amikor a kislányomért mentem, észrevettem az udvaron egy tanítónőt, aki olyan felhőtlen boldogsággal nevetett az elsősökkel együtt, mint egy magáról megfeledkezett kisgyerek. Ezt jó jelnek gondoltam. Ahol így nevet egy tanár, ott nagy baj nem lehet. Csak az én gyerekem nem nevetett napokig. Az első héten olyan leverten, boldogtalanul és kiüresedve hevert otthon, mintha megbetegedett volna. Azt kérdezte szeptember elején, hogy mikor kezdődik az őszi szünet és hány napig fog tartani. Magamra ismertem benne. Az extrém szorongás nálam nyolc éves koromban szívzörejjel és hónapokig tartó köhögési rohamokkal jelentkezett, alsó tagozatban két évre felmentettek testnevelésből, mert azt állapították meg, hogy szívbillentyű-zavaraim vannak. Dehogy voltak szívbillentyű-zavaraim. Egyszerűen rettegtem. Folyamatosan rettegtem. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad testnevelésből felmenteni, éppen ellenkezőleg, sportolni kellett volna, a szorongást valamelyest oldani. Ehelyett harmadik és negyedik osztályos koromban ültem az üres osztályteremben és verseket írtam, mialatt a többiek tornáztak. Ezt csináltam két éven át. Kénytelen voltam elütni az időt valamivel, verseket azért írtam, mert a tankönyveket untam. Azért untam a tankönyveket, mert a rettenetes szorongás és megfelelési kényszer miatt minden tanév elején az összes tankönyvet és szöveggyűjteményt végigolvastam. Jó előre elolvastam és igyekeztem megtanulni mindent rögtön szeptemberben, mert attól féltem, hogy ha valamit nem olvasok el, akkor megbuktatnak. Soha nem buktam egy tárgyból sem, de a rettegés soha nem szűnt meg. Hetedik osztályban bejött a kémia, amitől annyira rettegtem, hogy kémiaszakkörbe kezdtem járni, a foglalkozásokat az a híres tanár tartotta, aki a hetedik osztályos kémia tankönyvet írta. Mégis folyamatosan rettegtem, hogy kémiából megbuktatnak. Miért? Mégis milyen szerencse, hogy mindez így történt. Most el fogom tudni magyarázni a kislányomnak, hogy miért indokolatlan a félelme és a szorongása. Ha a szívét fájlalja, tudni fogom, hogy a szívének semmi baja. Ha testi panaszai lesznek, tudni fogom, hogy sportolnia kell, a figyelmét a rettegésről elterelni, sokat játszani, kirándulni menni, házi feladattal nem sokat törődni, a jegyek miatt nem stresszelni. Nem értettem sokáig, hogy miért kellett nekem az iskolától egy életre megbetegedni. Most értettem meg, negyvennyolc évesen, az iskola épülete előtt, ahol a kislányom a fejét lehajtva állt. Minden miatta volt.  

Rendszer visszaváltás a tudományban

A politikai rendszerváltás előhírnökének tekintjük kutató nemzedéktársaim zömével együtt az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) 1986-os megalakulását (Láng István), ami elindította  az abszolutista-kijárásos tudományfinanszírozási rendszerről a modern demokratikus országokban működő rendszerre történő áttérést. Az OTKA úttörője volt annak a folyamatnak, amely a pártbürokraták és kedveltjeik önös érdekeikkel mozgatott köréből a tudományos projektek mérlegelésének, a róluk szóló döntésnek és teljesítésük értékelésének jogát és feladatát a tudományos közösséghez rendelte. Ennek elismerése nyilvánult meg az első demokratikusan választott országgyűlés által jóváhagyott költségvetési szerkezetben. Abban az OTKA önálló fejezetként (!) jelent meg, amely felett az OTKA elnöke (akkor Andorka Rudolf) az OTKA Tanács közreműködésével rendelkezett. 1996-ban a Világbank delegációjának nyomására az Alapok felszámolása mellett döntött a kormány, így megszűnt az Országos Tudományos Kutatási Alapprogrammá átkeresztelt OTKA elkülönült fejezete is. Kiélezett vita folyt arról, hogy az OTKA mely főhatósághoz kerüljön, mely költségvetési fejezet részét alkossa. A Fodor Gábor vezette Művelődési és Közoktatási Minisztérium saját fejezetébe kívánta beolvasztani, ám a próbálkozás ellen elemi felháborodás tört ki, elsősorban az akkori kormánypártokkal szimpatizáló kutatók között. Az OTKA elveiben kifejeződő autonómiát megkérdőjelezhetetlen értékként elfogadó tudományos közösségtől támogatva Glatz Ferenc MTA-elnök elérte, hogy az autonóm Magyar Tudományos Akadémia költségvetési fejezetében önálló és nem átcsoportosítható sorként jelent meg az OTKA kutatói kezdeményezésű pályázatos projekttámogatási rendszere. 1997-ben az Országgyűlés ellenszavazat nélkül fogadta el azt az új OTKA törvényt, amely egyike lett a leghosszabb ideig minden módosítás nélkül alkalmazott törvényi szintű jogszabályoknak a magyar demokrácia eddigi történetében. A törvényszöveget Andorka Rudolf OTKA-elnök, Gilyén Elemérné OTKA-ügyvezető és Patkós András az MKM Tudományos Ügyek főosztályának vezetője - jelen sorok írója - fogalmazta. Leglényegesebb újítása a korábbi törvényhez képest a zsűrik folyamatos egyharmados tagmegújításának előírása volt, ami nagy mértékben csökkentette annak lehetőségét, hogy a döntési folyamatot egy-egy kutatói csoport kisajátítsa. 2014-es megváltoztatásáig az OTKA szakterületi kollégiumai és a tudományági zsűrik tagjaira meghatározó súllyal az MTA osztályai, illetve elnöksége tett javaslatot, az OTKA elnökére pedig az MTA elnöke javaslatát fogadta el a kormányfő. A bírálati rendszerbe egyre több tudományágban épültek be külföldi szakértők, akiknek közreműködése újabb biztosítékot adott a belterjesség ellen. A OTKA-nak a jelenkori hivatalosságok által is elismert „kiváló hírneve” azon alapszik, hogy a rendszerében folyó tudomány-támogatási döntésekben 2014-ig a tudományos kutatás folyamatának ismeretét megkövetelő tudással egyedül rendelkező tudományos közösség autonómiája teljes mértékben érvényesült. Ezt kénytelen-kelletlen elviselték az egymást követő kormányok, ám cserébe névértéken tartották költségvetését. 2014-ben Pálinkás József, az NKFIH elnöke az OTKA függetlenségét megszüntető, szervezetét kormányzati felügyelet alá vonó lépését azzal védte, hogy az OTKA forrásai akár megduplázhatóak a kormány innovációs és technológiai fejlesztésre fordított ún. irányított kutatási-fejlesztési célú költségvetésének töredékéből. Tény, hogy a költségvetés emelése bekövetkezett, cserébe az NKFIH elnöke által meghívott kutatókból álló testületek léptek a tudományos közösség jelölését követő, rotációs rend szerint változó összetételben működő zsűrik helyére. Az NKFIH elnökének fennen hangoztatott garanciáját arra, hogy nem fog visszaélni az autonómia jogszabályi csökkentéséből adódó jogosítványaival, néhány nyilvánosan is megfogalmazott kritikától eltekintve, a túlnyomó többség tudomásul vette. 2020-ban a szakmai zsűriknek a szakértői véleményekre épített támogatási előterjesztését felülírta az ITM-miniszter, Palkovics László. Az önkényes döntés ellen tiltakozó MTA-elnökhöz írott levelében ez szerepel: “még 2014-ben éppen a Magyar Tudományos Akadémia egyik korábbi elnöke, Pálinkás József javaslatára lett az akkori OTKA iroda a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal része. Ez a változás már akkor magában hordozta annak lehetőségét, hogy a mindenkori NKFIH elnök az OTKA kollégiumok döntéseit felülbírálhatja”. Ez világossá teszi, hogy a személyes garanciák mulandóak, az autonómia 2014-es feladása valójában visszafordíthatatlan folyamatot indított el, amely mára kiteljesedett. A miniszteri nyilatkozatban emlegetett új kiválósági centrumokra adott néhány további milliárdért a kutatók várhatóan kis morgolódás után visszatérnek az egyéni kijárás, az egyszemélyi miniszteri döntések nyomán induló látvány-projektek korszakába, amelyen harminc évvel ezelőtt végleg túllépni reméltünk. A tudomány művelésének a kutatói társadalom által átlátható, nyilvános értékeléssel párosuló mechanizmusát jelképező OTKA megnevezését a létének alapelveit tagadó miniszternek illetlen dolog szájára vennie. Az OTKA története 2020-ban véget ért, a (tudományos) rendszer visszaváltozás befejeződött. Volt 20-25 nagyszerű évünk.   

Egy szóköz miatt nem szavazhatunk

Népszavazást kezdeményezett a nyugdíjas parlament elnöke, a következő kérdésben: "Akarja-e Ön, hogy a Társadalombiztosítási nyugellátástól szóló 1997. évi LXXXI. törvény 62.§ (3) (4) bekezdését az Országgyűlés úgy módosítsa, hogy; Amennyiben a fogyasztói árak növekedésének negyedévi tényadata legalább egy százalékponttal meghaladja a törvényben rögzített éves előrejelzés mértékét, akkor a soron következő negyedévtől a különbözettel azonos mértékű kiegészítő nyugdíjemelést kell végrehajtani?".  A Választási Bizottság a kérdés hitelesítését megtagadta. Érvelésük páratlan gyöngyszem: "A kezdeményezés szövegében a törvény címe helytelenül nagy kezdőbetűvel szerepel, a paragrafus jel után nincs szóköz, ahogy nincs a (3) és (4) bekezdés között gondolatjel, vagy „és” kötőszó, amely az értelmezést segíthetné, illetve az „úgy módosítsa, hogy” részlet után pontosvessző szerepel, majd a következő tagmondat nagy kezdőbetűvel kezdődik. Sem a megfogalmazásból, sem az írásjelekből nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a mondatrész nagy kezdőbetűvel való kezdése azért történik, mert Szervező pontosan megfogalmazta a Tny. 62. § (3) bekezdésének szövegét, és a cél, hogy a jogalkotó szó szerint így módosítsa a törvényt, vagy az írásjelek és a kezdőbetű nem megfelelő használatáról van szó. Amennyiben a pontosvesszőt Szervező mondatszerkezetek tagolására használta, úgy tekintettel arra, hogy az „amennyiben” szó nem tulajdonnév, annak nagy kezdőbetűvel való kezdése helytelen. Összességében megállapítható, hogy a népszavazásra javasolt kérdés fentiek szerinti, a magyar helyesírás egyes alapvető szabályait figyelmen kívül hagyó hibákkal való megfogalmazása megnehezíti a hosszú és bonyolult szakmai kifejezéseket is tartalmazó kezdeményezés választópolgárok általi értelmezését. Azonban sem a Nemzeti Választási Irodának, sem a Nemzeti Választási Bizottságnak nincs lehetősége arra, hogy hitelesítés esetén a magyar helyesírás szabályainak megfelelően javítsa a kérdést."  Úgy látszik, a Választási Bizottság nagyon nincs tisztában azzal az alkotmányos és törvényi jogelvvel, hogy a beadványokat a tartalmuk alapján kell elbírálni. A helyesírás nem törvényi feltétele a kérdés helyességének. A helyesírási hibákból nem is következik az egyértelműség hiánya. A választási bizottság jogalkalmazó, nem jogalkotó, ezért ezzel az érvelésével túlterjeszkedett törvényi hatáskörén. A helyesírás kapcsán hivatkoznak egy bírósági döntésre is, ami azért nem helytálló, mert abban az ügyben egy konkrét tulajdonnevet írtak el (Ráckevei-Soroksári Dunaág helyett Ráckevei-Soroksági Dunaágat írtak). Attól pedig, hogy a kezdeményezés szövegében a törvény címe nagy kezdőbetűvel szerepel, a paragrafus jel után nincs szóköz, nincs a (3) és (4) bekezdés között gondolatjel, vagy „és” kötőszó, illetve egy részlet után pontosvessző szerepel, majd a következő tagmondat nagy kezdőbetűvel kezdődik, a szavazópolgár a kérdés tartalmára még egyértelműen tud szavazni. A népszavazás csak arról szól, hogy a választók mit akarnak, de nekik nem az elfogadandó normaszöveget kell megfogalmazni (ez a jogalkotó feladata), ezért a helyesírási hiba nem lehet alkotmányos akadálya annak, hogy nép választ adjon a feltett kérdésre.    A bizottság szerint a népszavazási egyértelműség követelménye tehát kétirányú: annak a választópolgár és a jogalkotó tekintetében is fenn kell állnia. Nem tekinthető legitimnek az a népszavazás, amelyen a választópolgár nem tudja pontosan, hogy miről szavaz. Ezen logika alapján viszont az a törvény sem lehet legitim, amely alapján a norma címzettje nem tudja, nem érti, hogy a törvény milyen kötelezettséget ró rá, mert a törvény szövege félreérthető, vagy nem egyértelmű. De az elutasítás többi, érdemi indoka is több sebből vérzik. Például "a kezdeményezés alapján azonban, amely a jogalkotó számára konkrétan meghatározza a módosítandó szabályok körét, nem világos, hogy ez a szabály, annak változatlanul hagyásával a továbbiakban hogyan lehetne alkalmazható". Pedig pont a jogalkotó feladata és kötelessége, hogy az esetleges sikeres népszavazás alapján megalkotandó törvényi előírást megfogalmazza és szabályozza. Ha nem így lenne, akkor a népszavazási kérdésként magát a törvényi pont szövegét kellene feltenni, amire a kormánynak és a törvényalkotónak már csak rá kellene bólintani. A nyugdíjemelés módszertanát, anyagi fedezetét sem kell népszavazás keretében megjelölni, mert ez nem a választók feladata. Sikeres népszavazás esetén a kormánynak kell megtalálnia a megoldást. Ha mindezekre a választóknak kellene választ adni, akkor az szükségtelenné tenné magát a kormányt. Összegszerű emelés nem értelmezhető alkotmánymódosításként. (Megjegyzem, Orbánék az érvénytelen kvótanépszavazással egy nemzetközi egyezményt akartak felülírni.)  A költségvetést érintő tilalom csak akkor áll fenn, ha a tárgyévet érinti, egy jövőbeni költségvetésre kiható hatály nem kizáró tényező. Ez utóbbi érvet maga a Fidesz fogalmazta meg a vizitdíj kapcsán, melyet az Alkotmánybíróság is akceptált.  Ferincz Jenő "paragrafus"