A magyar kormány szembe megy a többség akaratával az iskolaőrség ügyében is. A Závecz Research reprezentatív kutatást készített a Liberálisok megbízásából, melynek eredménye azt mutatja: 4-ből 3 ember ellenzi hazánkban az iskolaőrséget. A nők körében ez az arány még magasabb: 79 százalékuk utasítja el az iskolaőrök jelenlétét az oktatási intézményekben. A kormánypárti szavazók kétharmada is elutasító az iskolaőrökkel szemben, nem igaz tehát, hogy az intézmény megteremtését a társadalmi igény szorgalmazta.
Újabb társadalmi-politikai bizonyítékunk van arra, hogy a Fidesz már meg sem próbálja meghallgatni azokat, akik a legtöbben vannak idehaza. A kormánypárt szinte kizárólag azokkal akar beszélni, akikben a legnagyobb az elkeseredettség és a feszültség. Ők azok, akik oda akarnak csapni. Akiknek nem jut más az eszébe megoldásként, csak az erőszak, a kirekesztés, az elutasítás, a mi és ők politikája.
Azért jutottunk el idáig, mert az iskolarendszer alulfinanszírozottságából és rossz szervezéséből adódóan nem maradt arra kapacitás, hogy a problémás gyerekeket integrálni tudják, és bevonják a főáramba. Az elmúlt tíz évben a pedagógiai szakszolgálatokat kiüresítették, a pedagógusok túlterheltek, nem kapnak segítséget abban, hogy a tanórákon kívüli feladatokat el tudják látni, holott ezek az iskolák rendkívül fontos kötelezettségei közé tartoznak. Az egyébként is elszemélytelenedő, mára erősen központosított oktatási rendszerben a pedagógiai szakszolgálatok jelentős a szakemberhiánya miatt azok kapják a legkevesebb figyelmet és fejlesztést, akiknek a leginkább szükségük volna rá: a rendszer még generálja is a feszültséget – ahelyett, hogy oldaná.
Abban nincs vitám a kormánnyal, hogy a kihágások – pláne ha azok a többi iskolapolgár ellen elkövetett erőszakos cselekmények – következmények nélkül maradhatnak-e. Persze, hogy nem. Személyes tapasztalatom, hogy egy gyerektársaságban ha a szidalmat és a – megérdemelt, ám méltányos – büntetést követően a bántalmazókat meghallgatjuk, sokkal könnyebben kezelhetővé válnak. Ám ha a fegyelmezés egy közösségben csak a büntetésvégrehajtás által használt eszközökkel megy, már régen nagy a baj.
A gettóiskolák legproblémásabb gyerekei azt élik meg kicsi koruk óta, hogy ők nem fontosak, nem valók a többiek közé, mellőzhetők és csak koloncok az iskola nyakán. Így válnak könnyen agresszívvá. Megalázottakból megalázókká. A legkönnyebben úgy lehet újratermelni a problémát, ha csak a büntetés van, de a társaságba való reintegráció hiányzik.
Ki lehet törni a gettóiskolák nyomorúságos világából gumibot, bilincs és gázspay nélkül. Sőt, azt állítom: a hosszútávú megoldást csak békés eszközök hozhatják el. Ez történt Hejőkeresztúron. Ma mindenki továbbtanul a „csodasuliból”, amelyet korábban úgy azonosítottak, mint nagyon sok észak-kelet-magyarországi oktatási intézményt: a reménytelenség helyszíneként. Egymástól elszigetelt csoportok átjárhatatlan világának vetett véget egy tanítási módszer, amely azt üzente a gyerekeknek, hogy csapatmunkában többet érnek, és azt is, hogy mindenki jó valamiben. A diákok ma már kivétel nélkül tudják ebben az iskolában, hogy ők fontosak, és azt is, hogy szeretni nem kötelező egymást, de az egymás iránti tisztelet közösségében kirekesztésnek és agressziónak nincs helye. Immáron másfél évtizede együtt felelnek a tisztaságért, a házi feladatért vagy a pontosságért, a közös felelősségvállalás pedig arra is megtanította őket, hogy még a gyengébb tanulókra is szükségük van ahhoz, hogy csapatként a lehető legjobban tudjanak teljesíteni.
Egy különleges társadalmi csoport is rázta a vészcsengőt, de érdemi válasz nélkül hagyta őket a kormány. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekeket sokszor bántalmazzák az oktatási intézményekben. (Tetézi a bajt, hogy ők nem vagy csak igen szűk keretek közt tudják elmesélni a történteket, így a felelősségre vonás a legtöbbször elmarad.) Azért kell külön beszélnünk róluk az iskolaőrség kapcsán, mert ezek a gyerekek bármilyen élesebb hang, vagy akár egy furcsább társasági helyzet miatt rohamot kaphatnak, amit érzelemkitörések és a megszokottól eltérő viselkedés kísérhet, ezt pedig könnyű összetéveszteni az agresszióval. A szüleik tartanak attól, hogy ellenük is bevetnek majd iskolaőröket.
Sokat elmond a közállapotokról és a problémáról, hogy amikor ezt az érvet megosztottam a miniszterelnökkel, a kétharmad nagy része hangos nevetésben és kiabálásban tört ki. Nem csoda, hiszen nem ismerik ezt a kihívást, nem tudnak rá jó válaszokat adni. Ugyanígy van ez az iskolai erőszakkal. Ha az oktatásirányításban eluralkodik a nézet, miszerint a problémás eseteknél egyszerűen rendőrök módjára kell intézkedni, sosem lépünk előre.
Az iskolaőrségről szóló kormánydöntés arról tanúskodik, hogy egy bosszúálló, az emberek javíthatóságában hinni nem képes politikai erővel állunk szemben. Az iskolaőrség olaj lesz a tűzre, főképp akkor, amikor az első visszaélés megtörténik. Tartok tőle, hogy lesz ilyen tapasztalatunk.