Döntetlenek Közép-Európában

Úgy tűnik, a hibrid háborúknak nincsenek győzteseik, nem is azért játsszák őket. Amit a komoly játékosok akarnak, az a pozicionális döntetlen. Az egyre stabilabb állások kiépítése ebben a zavaros világban, amelyeket azután nem nehéz kombinálni.

Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek tiltakozó tüntetések, hogy nem hihetik azt a tömegek: legalább ideiglenesen győztek. Hogy nincsenek - többnyire azért véletlenül - tisztáldozatok is. De ez az egész nem tart sokáig. Ami kijön a végén, az egy új kombináció. Például Putyintól a belorusz diktatúra kapott két hónapot. Nincs bekebelezés, de nem adja meg magát senki sem, és a Nyugat sem épít ki semmit a másik oldalon. Ha győzni nem tudtak, akkor néhány hét alatt egyezzenek meg. Az oroszok adtak még egy kis pénzt, közben a lengyel határról kivonják a csapataikat. De Lukasenko maradhat, bár ha lehet, ne bántson senkit. Azután majd meglátjuk. De a liberálisok nem ültek be a minszki kormányhivatalokba.

És hasonlóképpen nem ültek be Pesten, Belgrádban sem, bár bőven megtalálható mindenhol a frusztrált középréteg, de sehol sem sikerült az utcán megdönteni a hatalmat. Amit megélünk, egyelőre a patt. Lukasenko elnyomó apparátusát nem kezdte ki komolyabban a tiltakozás. A megválasztott kedves értelmiségi nők nem voltak még vezetők. Lehet, hogy éppen a Navalnij-merénylettel szerették volna valakik (persze nem a Kreml) kimozdítani a helyzetet.

A helyzet komolyabb, mint Ukrajnában. Ott a szmolenszki kapu Moszkva főbejárata - legalább háromszáz éve, amióta létezik a kelet-nyugati mozgás a geopolitikában. Az EU viszont közben tanult, az ukrán konfliktust annak idején nem értették, belekeveredtek, és részben az generált polgárháborút, hogy “felpiszkálták” az oroszokat, végül pedig lehetetlenné tették Ukrajna európai integrációját. Most már tudják, hogy ez így nem megy. 2014-ben még az amerikaiak diktáltak, fontos amerikaiak beszéltek Kijevben a Majdanon. Obama nem is értette, mit csinálnak a kulcsemberei. Most mindenki óvatosabb. Elvben a Nyugatnak tetszene egy Moszkva-ellenes újabb “színes forradalom”, de sokkal több pénz kellene, az meg nincs. És Lukasenkót sem sikerült otthon eltüntetni.

Közben Minszkkel szemben a litvánok frontállamnak jelentkeztek, és ez különösebben nem tetszett sem Brüsszelnek, sem Berlinnek. A lengyelek nem különlegesen aktívak, mert tudják: ha igazán belekeverednének, a NATO és Brüsszel nem védené meg őket. Az utolsó tíz nap mozgása egyáltalán nem találta meg az eszközöket, amelyekkel a lukasenkói pozíciókat alááshatná. Mi nem vagyunk mérhetőek a lengyel/belorusz lökdösődéshez, mert nem vagyunk a Berlin/Moszkva tengelyen, a Kárpát-medence ilyen szempontból teljesen érdektelen. A Lukasenko-rendszer része a hagyományos európai kelet/nyugat rendszernek, mi nem.

A belorusz patt ugyanakkor izgatja a külső erőket, az oroszok meg egyelőre hagyják. De azt is értik, hogy végül is ők otthon vannak, nagy baj nincs, most nyugodtak kell lenniük, maradniuk. A Nyugat persze érzi, hogy lépnie kellene, de nincs hogyan. Ez most már a belorusz ellenzéknek is feltűnik, ezért egy szót sem szólnak Moszkva ellen. Itt az ellenzékiség inkább csak azt jelenti, mondjon már Putyin végre valamit nekik is.

Egy általános sztrájk megbonthatná az egyensúlyt, ezt az ellendrukkerek világosan látják, az első hét végén voltak is rá kísérletek, de csak egyes csoportok próbáltak sztrájkolni. Az ellenzéki középosztály nem is nagyon tudja, hogy mit lehetne vagy kellene a munkássággal szövetségben tenni. Persze látszik, ha itt nem tudnak továbblépni, akkor nincs fordulat. Nem is lesz. Ezt az ellenzék is tudja, s közben reménykedik, hogy elért, kiharcolt szimbolikus pozícióit ki tudja talán teljesíteni valódi harcálláspontokká.

Ugyanakkor 2014-hez, a kijevi lázadáshoz képest Moszkva alapvetően nyugodt. Ezért mulatságos, ha hozzá nem értő külföldi újságírók most nem látnak a szemüktől.

Közben épülnek a mozgalom nemzeti elemei is. Sokan megpróbálnak például az utcán beloruszul is beszélni, de gyakran még a tüntetési jelszavakat is hibásan írják, rajzolják ezen a nyelven. De megtanultak néhány mondatot, amivel most orosz akcentussal ugyan, de igyekeznek egyes helyeken megtölteni az utcákat. A 15 évvel ezelőtti ellenzéki kisebbség egy egymást ismerő zárt világ volt, amely már a városban is beszélt beloruszul. A mostani tiltakozók új emberek, egyik részük még mindig "szovjet ember". Tiltakoznak, mert egyre rosszabbul érzik magukat a bőrükben, de nincs közük a korábbi belorusz nemzeti mozgalmakhoz. A másik felük a modernista középosztály, például sok informatikus van köztük. Az új tiltakozók nem tudnak a belorusz történelemmel operálni, ezért az új mozgalmak most inkább az egyetemes emberi értékekre hivatkoznak. Nem tudnak balra, jobbra mozogni, mert nem világos, a mozgalomhoz képest ezek az irányok hol is vannak. S nem világos, meddig lehetne ideológiailag elmenni, hogyan lehetne a lukasenkista technokratákat valahogy integrálni az új egységfrontba. A kép fragmentálódik, ilyesmikről kevés szó esik, de a következő két hónapban éppen ez válik majd fontos témává. (Egyébként felettébb érdekes, hogy a magyar autokráciáról válsághelyzetekben nincs igazán kit leválasztani.)

Vannak, akik forradalomnak csak a győzedelmes mozgalmakat nevezik, miközben elképzelhető kulturális fordulat is, politikai nélkül. Igen, de akkor ezek a dolgok meddig tarthatnak széjjel, időben és irányban? Mi szab határt a fantáziánknak?