Előfizetés

Döntetlenek Közép-Európában

Úgy tűnik, a hibrid háborúknak nincsenek győzteseik, nem is azért játsszák őket. Amit a komoly játékosok akarnak, az a pozicionális döntetlen. Az egyre stabilabb állások kiépítése ebben a zavaros világban, amelyeket azután nem nehéz kombinálni. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek tiltakozó tüntetések, hogy nem hihetik azt a tömegek: legalább ideiglenesen győztek. Hogy nincsenek - többnyire azért véletlenül - tisztáldozatok is. De ez az egész nem tart sokáig. Ami kijön a végén, az egy új kombináció. Például Putyintól a belorusz diktatúra kapott két hónapot. Nincs bekebelezés, de nem adja meg magát senki sem, és a Nyugat sem épít ki semmit a másik oldalon. Ha győzni nem tudtak, akkor néhány hét alatt egyezzenek meg. Az oroszok adtak még egy kis pénzt, közben a lengyel határról kivonják a csapataikat. De Lukasenko maradhat, bár ha lehet, ne bántson senkit. Azután majd meglátjuk. De a liberálisok nem ültek be a minszki kormányhivatalokba. És hasonlóképpen nem ültek be Pesten, Belgrádban sem, bár bőven megtalálható mindenhol a frusztrált középréteg, de sehol sem sikerült az utcán megdönteni a hatalmat. Amit megélünk, egyelőre a patt. Lukasenko elnyomó apparátusát nem kezdte ki komolyabban a tiltakozás. A megválasztott kedves értelmiségi nők nem voltak még vezetők. Lehet, hogy éppen a Navalnij-merénylettel szerették volna valakik (persze nem a Kreml) kimozdítani a helyzetet. A helyzet komolyabb, mint Ukrajnában. Ott a szmolenszki kapu Moszkva főbejárata - legalább háromszáz éve, amióta létezik a kelet-nyugati mozgás a geopolitikában. Az EU viszont közben tanult, az ukrán konfliktust annak idején nem értették, belekeveredtek, és részben az generált polgárháborút, hogy “felpiszkálták” az oroszokat, végül pedig lehetetlenné tették Ukrajna európai integrációját. Most már tudják, hogy ez így nem megy. 2014-ben még az amerikaiak diktáltak, fontos amerikaiak beszéltek Kijevben a Majdanon. Obama nem is értette, mit csinálnak a kulcsemberei. Most mindenki óvatosabb. Elvben a Nyugatnak tetszene egy Moszkva-ellenes újabb “színes forradalom”, de sokkal több pénz kellene, az meg nincs. És Lukasenkót sem sikerült otthon eltüntetni. Közben Minszkkel szemben a litvánok frontállamnak jelentkeztek, és ez különösebben nem tetszett sem Brüsszelnek, sem Berlinnek. A lengyelek nem különlegesen aktívak, mert tudják: ha igazán belekeverednének, a NATO és Brüsszel nem védené meg őket. Az utolsó tíz nap mozgása egyáltalán nem találta meg az eszközöket, amelyekkel a lukasenkói pozíciókat alááshatná. Mi nem vagyunk mérhetőek a lengyel/belorusz lökdösődéshez, mert nem vagyunk a Berlin/Moszkva tengelyen, a Kárpát-medence ilyen szempontból teljesen érdektelen. A Lukasenko-rendszer része a hagyományos európai kelet/nyugat rendszernek, mi nem. A belorusz patt ugyanakkor izgatja a külső erőket, az oroszok meg egyelőre hagyják. De azt is értik, hogy végül is ők otthon vannak, nagy baj nincs, most nyugodtak kell lenniük, maradniuk. A Nyugat persze érzi, hogy lépnie kellene, de nincs hogyan. Ez most már a belorusz ellenzéknek is feltűnik, ezért egy szót sem szólnak Moszkva ellen. Itt az ellenzékiség inkább csak azt jelenti, mondjon már Putyin végre valamit nekik is. Egy általános sztrájk megbonthatná az egyensúlyt, ezt az ellendrukkerek világosan látják, az első hét végén voltak is rá kísérletek, de csak egyes csoportok próbáltak sztrájkolni. Az ellenzéki középosztály nem is nagyon tudja, hogy mit lehetne vagy kellene a munkássággal szövetségben tenni. Persze látszik, ha itt nem tudnak továbblépni, akkor nincs fordulat. Nem is lesz. Ezt az ellenzék is tudja, s közben reménykedik, hogy elért, kiharcolt szimbolikus pozícióit ki tudja talán teljesíteni valódi harcálláspontokká. Ugyanakkor 2014-hez, a kijevi lázadáshoz képest Moszkva alapvetően nyugodt. Ezért mulatságos, ha hozzá nem értő külföldi újságírók most nem látnak a szemüktől. Közben épülnek a mozgalom nemzeti elemei is. Sokan megpróbálnak például az utcán beloruszul is beszélni, de gyakran még a tüntetési jelszavakat is hibásan írják, rajzolják ezen a nyelven. De megtanultak néhány mondatot, amivel most orosz akcentussal ugyan, de igyekeznek egyes helyeken megtölteni az utcákat. A 15 évvel ezelőtti ellenzéki kisebbség egy egymást ismerő zárt világ volt, amely már a városban is beszélt beloruszul. A mostani tiltakozók új emberek, egyik részük még mindig "szovjet ember". Tiltakoznak, mert egyre rosszabbul érzik magukat a bőrükben, de nincs közük a korábbi belorusz nemzeti mozgalmakhoz. A másik felük a modernista középosztály, például sok informatikus van köztük. Az új tiltakozók nem tudnak a belorusz történelemmel operálni, ezért az új mozgalmak most inkább az egyetemes emberi értékekre hivatkoznak. Nem tudnak balra, jobbra mozogni, mert nem világos, a mozgalomhoz képest ezek az irányok hol is vannak. S nem világos, meddig lehetne ideológiailag elmenni, hogyan lehetne a lukasenkista technokratákat valahogy integrálni az új egységfrontba. A kép fragmentálódik, ilyesmikről kevés szó esik,  de a következő két hónapban éppen ez válik majd fontos témává. (Egyébként felettébb érdekes, hogy a magyar autokráciáról válsághelyzetekben nincs igazán kit leválasztani.) Vannak, akik forradalomnak csak a győzedelmes mozgalmakat nevezik, miközben elképzelhető kulturális fordulat is, politikai nélkül. Igen, de akkor ezek a dolgok meddig tarthatnak széjjel, időben és irányban? Mi szab határt a fantáziánknak? 

Békét Orbánnal?

Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára székfoglaló beszédének végén egy svéd imádságból idézett: „Legmélyebb imáinkban nem a győzelemért, hanem a békéért könyörgünk.” Bizonyára a békéről alkotott sajátos felfogása vezette őt néhány évvel később, amikor a Szovjetunióra való tekintettel nem válaszolt Nagy Imre miniszterelnök semlegességi nyilatkozatára, és ne szépítsük: lényegében cserbenhagyta ötvenhatos forradalmunk hőseit. Félreértés ne essék, nem akarom leszedni Hammarskjöldről a keresztvizet. A svéd diplomata a világszervezet első embereként tett elég erőfeszítést a világbékéért; nem a semmiért adományozták neki tragikus halálát követően a posztumusz Nobel-békedíjat. A forradalmi Magyarországgal szemben tanúsított magatartása azonban eklatáns példája annak, a rosszul definiált pacifizmus mennyire könnyen válhat elnyomó hatalmakkal kötött elvtelen alkuk forrásává. Nem véletlen, hogy az ötvenes évek jutottak eszembe hirtelen. Az ENSZ-közgyűlések napirendjén az 1956-os forradalom leverése után tudniillik hosszú éveken át szerepelt a „magyar kérdés”. Ugyanúgy, ahogyan a tavalyelőtti Sargentini-jelentést követően elindult az Orbán-kabinet ellen a hetedik cikkely szerinti eljárás. Amint azonban a kádári vezetést nem akadályozta meg semmiféle diplomáciai jellegű nyomásgyakorlás a megtorlások véghezvitelében, Orbán Viktor garnitúráját sem bírja jobb belátásra az „uniós atombomba” lehetősége. A magyar autokrata ugyanis meggyőződött róla, hogy az EU vezetői Hammarskjöld békefelfogását vallják, s a tényleges konfrontációt elkerülve legfeljebb a retorika szintjén állnak ki hazánk jogállamiságáért. Az Index megszerzése csupán amolyan próbálkozás volt Orbán részéről, Brüsszel reakciókészségének kipuhatolása. A joggal várt uniós represszió elmaradásának következtében az orbáni pártállam vezetői vérszemet kaptak, s immáron a Klubrádióra is kiterjesztették csápjaikat, mondvacsinált okokkal megfosztva a szóban forgó ellenzéki médiumot frekvenciájától. Az Európai Parlament néhány képviselőjének becsületére legyen mondva, hogy a történtekből okulva rögvest alapot hoznának létre a szabad sajtó támogatására Közép-Európában. Ám ahogy mondani szokták: egy fecske nem csinál nyarat. A félreértelmezett pacifizmus nyugati hívei csalatkozni fognak, ha Orbán Viktornak gesztusokat tesznek a látszatbéke érdekében. Von der Leyen és társai egy olyan tekintélyelvű vezetővel akarnak egyezkedni, aki már gyengének érzi rendszere közjogi fundamentumait is, ennél fogva a revizionizmust idéző háborús propagandába, s esztelen fegyverkezésbe fogott az elmúlt hetekben? Szükségük van vajon egy feltörekvő akarnokra, aki megerősített hadserege révén a régió biztonságát fenyegeti? Nem csak ezerkilencszázötvenhat veteránjait emlékezteti a forradalmi eseményekre, ami mostanság a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajlik. Napjaink magyar szabadságharcosai újfent segítségért kiáltanak: zárja el Brüsszel a korrupt és erkölcstelen rezsimet tápláló pénzcsapokat! Ne kövessék el az uniós vezetők Hammarskjöld egykori hibáját!  

Üres szavak

Egyre nagyobb a szakadék az Európai Parlament és az Európai Bizottság között. Az uniós csúcstalálkozókon rendre születik egy nehezen összetákolt kompromisszum a tagállamok között, amit gyakran „történelminek” neveznek ugyan, valójában azonban csak nagy jóindulattal nevezhető előremutatónak. A júliusi, a helyreállítási alapról szóló csúcstalálkozón megállapodás született ugyan arról, hogy a tagországok 750 milliárd eurót kapnak a gazdaság rendbetételére, a jogállamiságról szóló kitétel viszont, amelyben a kifizetések feltételeit kellene szabályozni, meglehetősen homályosan fogalmaz. Az EP azonban nem fogadja el a csúcson született kompromisszumot, amíg nem rendezik ezt a kérdést. Ursula von der Leyen lavírozik a tagországok, a nettóbefizetők és a haszonélvezők, a menekülteket befogadók és az azt elutasítók, a visegrádiak és a többiek között, ami egy normálisan működő EU-ban teljesen logikus politika lenne, most azonban erőskezű bizottsági elnökre lenne szükség, aki megmutatja az uniós alapértékek ellen rendszeresen vétő tagállamoknak, hol van a határ. Von der Leyen ezt eddig egyetlen alkalommal sem tette meg, a magyar és a lengyel kormány továbbra is azt tesz, amit akar.  A bizottsági elnök igazán megadta a módját első, az Európai Unió helyzetéről szóló beszédének. Csak erre az alkalomra készült maszkot viselt, ám ha valaki ezt látva azt remélte volna, egyedi gondolatok is hangoznak majd el, annak csalódnia kellett. Nem bizonyította, hogy valóban ő az alkalmas személy a jelenlegi kihívások kezelésére - elég csak a járványra, az EU-nak az Oroszországhoz, Kínához, illetve az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyára és egy sor más problémára gondolni. Íme néhány gondolat a beszédből: „Van víziónk, esélyt kovácsoljunk a mostani helyzetből”, „a menekültkérdésből minden tagországnak ki kell vennie a részét”, „jobban meg kell védeni az Unió külső határait”, „Európát a digitális évtizedbe kell vezetni”. Szép szavak, de tartalom nem sok van mögöttük. A konkrétumok között említendő, hogy a klímavédelem érdekében a károsanyag kibocsátást 40 százalékról legalább 50-re kell emelni. Más kérdés, hogy ez így is lesz-e, hiszen hiába mond bármit a bizottsági elnök, a megvalósítás már a tagállamok feladata. Emellett egy uniós ügynökség létrehozását jelentette be, melynek révén jobban kezelné az EU az egészségügyi kihívásokat, de még ez is a jövő zenéje. Ami pedig a jogállamiságot illeti, ahogy a bizottsági elnök fogalmazott, abból „nem engednek”. Oly sokszor hallhattunk már dörgedelmeket vezető uniós személyiségek részéről akár csak az utolsó fél évben arról, milyen keményen lépnek majd fel a demokráciára fittyet hányó tagországokkal szemben, de Von der Leyen szerdai beszéde sem sugallta azt, hogy e tekintetben most aztán tényleg bekeményítene a Bizottság. Von der Leyent beszéde után épp azok a frakciók bírálták élesen, amelyek megválasztották bizottsági elnöknek. De főként nem azért, ami elhangzott, hanem azért, amit nem mondott el. Márpedig a tartalommal jórészt adós maradt.