Croissant-t sütni tanultam a minap, kreatív élménynap volt, „énidő”, ajándékba kaptam. Csicsergő barátnőkkel töltöttem a napot, egyikük gyereke most kezdte az iskola második osztályát, régi helyen, régi pedellussal. A marcona asszonytól még a szülők is tartottak egy kicsit, jó szava nem volt senkihez, ha szava volt egyáltalán, az is dörgedelmesen dorgálósra sikerült, kerülték is a gyerekek, ha lehetett. Hanem most nem lehet, reggelente a lépcső tetején áll egy elektromos kis hőmérővel a kezében, s láss csodát, a marcona asszony derűssé vált, széles mosollyal fogad mindenkit, a gyerekek homlokát nagy gondossággal pásztázza, s úgy engedi be őket, mintha egyenesen a nagy Ozirisz halhatatlan birodalmába érkeznének matekóra helyett.
- Nem tudom, hogy feladatot vagy inkább fegyvert kapott a kezébe, de az élete mostantól értelmet nyert - summázta az anyuka, s mi kacarásztunk ezen, egészen addig, míg az oktató meg nem érkezett egy sodrófával.
Ekkora nyújtót még egyikünk se látott. Megvolt vagy tíz kiló, szélessége átérte majdnem az egész asztalt, a tésztára helyezve az addig ruganyos anyag megadóan terült szét, talán nyomni se kellett, nemhogy sodorni.
Eszembe jutott a dédanyám.
Nem tudom, milyen volt fiatalnak, magas-e vagy közepes termet, világosbarna hajú, netán szőke. Jómagam már csak aprónak, meghajlottnak és törékenynek láttam őt, fekete kendővel, fekete szoknyában, szürke köténnyel. Néha, nagy melegben levette a kendőt, s azzal a mozdulattal meg is törölte vele a nyakát, homlokát: ilyenkor egy ősz fonat bukkant fel a feje búbján összetekerve, néhány csattal odarögzítve, kontynak nemigen nevezném ma sem.
Rendszerint vasárnap reggel sütötte a túrós lepényt meg a szilvás buktát, hétköznap náluk nemigen volt sütemény, legfeljebb tepertős pogácsa a bableves mellé, inkább laktató köretnek, semmint desszertnek. Nagy vájdlingban dagasztott, komótos mozdulatokkal, nyugodtan. Azóta is leginkább idős embereknél látom ezt a fajta erőbeosztást. Ahogyan kapálnak, ahogy pucolják a tyúkot, kavarják a szilvalekvárt vagy sütik ki a teperő zsírját: mintha a kezüket nem az agyuk és az izmaik, inkább valamiféle belső harmónia és egyensúly vezérelné. Ahogy visszaemlékszem, sose láttam kapkodni, és sosem égett oda semmilyen étele, pedig a sparheltet nem tudta takaréklángra venni, és a telefonja se pittyegett, ha lejárt a beállított idő.
Nem volt tízkilós sodrófája, az ő könnyed nyújtója alatt mégis ugyanilyen engedelmesen terült el a tészta, mint most itt. A technikán túl egyetlen titka lehetett: száz fölös dolog, hasztalan információ helyett adott időben mindig csak egyvalamiben merült el, teljes odaadással. Ha almát pucolt, az almára figyelt, ha követ mosott, akkor arra, s noha sosem járt időmenedzser tanfolyamra, „énideje” meg pláne nem volt, mégis mindennel időben végzett, befejezte, amit elkezdett. A titkát megfejteni sosem fogom, de hogy nem a sodrófa súlyában rejlik, az szinte bizonyos.