A vérvád visszatérése

A QAnon néven ismert amerikai konspirációhívők egyik elmélete szerint a főleg demokrata politikusokból álló „deep state” (mély állam) egy titkos pedofil-hálózatot működtet, hogy az elrabolt gyerekek véréből egy adrenokróm nevű hormonszármazékot kinyerve megfiatalítsák magukat vagy épp kikúrálják magukból a koronavírust. A történet – a népmesékhez hasonlóan – úgy folytatódik, hogy belovagol a hős fehér lovon, és lesújt a démoniként leírt Gonoszra. A QAnon-verzióban a kannibál demokratákat (természetesen) Donald Trump állítja meg. De miért olyan hátborzongatóan ismerős ez a történet?

Ugyan a QAnon-sztori első hallásra valami gagyi, zászlórúd-nyalogató akciófilm forgatókönyvének hangzik, az elmúlt hónapokban a QAnon-hívők száma úgy megsokszorozódott a közösségi oldalakon, hogy végül mind a Twitter, mind a Facebook belekezdett a csoportjaik kigyomlálásába. A koronavírus által megtépázott népszerűségű republikánusok szavazatok reményében ezzel párhuzamosan nyitni kezdtek a QAnon-hívők felé. Az FBI potenciális belföldi terrorfenyegetésként tekint a mozgalomra, de a konspirációelmélet már nem csak az Egyesült Államokban van jelen.

Mindenütt működik

A történetek evolúciójával kapcsolatban létezik egy megfigyelés, amely szinte közhelyszámba megy: azok a történetek és mondák terjednek sikeresen az emberek között, amelyek a történelem során egyszer már sikeresen terjedtek. A közösségen belül lappangó kollektív emlékezet felidéződik, és azonnal történeti hivatkozási alapot is kap (amit aztán önigazolásként használ). A QAnon konspirációelmélet teljes agymenés – ennek ellenére kellemetlenül emlékeztet egy narratívára, amely utoljára a XIX. század végén volt népszerűségének csúcsán: ez pedig a vérvád.

Az európai kultúrtörténetből ismert vérvádak leghíresebb áldozatai a XII. században élt Norwichi Vilmos, illetve Trentói Simon 1475-ből. A keresztény fiúkat a legenda szerint a zsidók rabolták el húsvét előtt, hogy a vérükből maceszt süssenek, illetve különféle varázslatokat hajtsanak végre. Hasonló vádaskodások aztán sporadikusan felbukkannak a következő századokban, lincseléssel, pogromokkal és koncepciós perekkel sújtván a zsidóságot. Pont, mikor a felvilágosodás és az ipari forradalmak jövőbe tekintő optimizmusa már elhitetné velünk, hogy a nonszensz mendemondák a zsidók démoniságáról véglegesen a történelem szemeteskukájába kerülnek, a vérvád vírusként kezd terjedni Keletről Nyugatra. A már alapból a pogromok elől menekülő galíciai és orosz zsidóság útját követik, máshol az újonnan emancipált helyi közösségek kerülnek a célkeresztbe, hogy vagyonukat elkobozhassák. A kutatók 128 nyilvánosan jegyzett esetet számoltak össze Kelet-Európában csak 1873 és 1900 között, Poroszországban például 72-őt a század során; végül persze az 1882-es tiszaeszlári vérvád révén a magyarok is kiveszik a részüket az agitációból.

Ahogyan nagyszerű könyvében anno Kende Tamás (Vérvád, Osiris. 1995) rámutatott, a vérvád, bár elsődlegesen az antiszemitizmus történelméből ismert, nem csupán a zsidókat sújtotta: évszázadokkal Norwichi Vilmos előtt a római vezetés hasonló borzalmakkal vádolta az üldözött keresztényeket és igazolta a légből kapott vádakkal az ellenük elkövetett szisztematikus erőszakot. Ami különösen érdekes, hogy a motívum felbukkan távoli kultúrákban is: Indiában hinduk és muszlimok közt az 1989-es bhagalpuri, és a 2002-es gujarati vérengzésben, afrikai törzsek közt Szomáliában, Dél-Amerikában az őslakosok és a telepesek, valamint a menekültek és az európai lakosság közt a 2015-os bevándorlási válság alatt (pl. az elhíresült Lisa-ügy).

Úgy tűnik, ahol két, kulturálisan vagy etnikailag különböző népcsoport él együtt valamilyen konfliktushelyzetben, ott előbb-utóbb felbukkan a vérvád, azaz a konspirációelmélet, hogy a kívülálló csoport tagjai önző, véres erőszakot követnek el a saját csoportunk legvédtelenebbnek látott tagjai, a fiatal nők és gyerekek ellen. Ahelyett, hogy a vérvád eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, az új időkhöz alkalmazkodva mutálódni kezdett. A vérből macesz-sütés obskúrus, vallási felhangú legendáját mára felváltották az emberkereskedelem, a szervkereskedelem vagy akár az adrenokróm-szipolyozás modern, bűnügyi-jellegű magyarázatai. Ezek sem új keletű elképzelések. A méltán hírhedt és azóta is megoldatlan Hasfelmetsző Jack gyilkosságoknak szintén volt egy markánsan bevándorlásellenes és antiszemita olvasata, amit egyébként az ügyben eljáró halottkém terjesztett: állítása szerint a keletről érkezett zsidó gyilkos amerikai egyetemeknek akarta eladni a meggyilkolt keresztény nők belső szerveit.

A tökéletes történet

Mégis, mi teszi olyan ellenállóvá (illetve ellenállhatatlanná) a vérvádakat? Rengeteg förtelmes sztorit ki lehet találni kívülállókkal kapcsolatban, és minden bizonnyal meg is tették. Miért pont ez tér vissza állandóan? A vacsorára szánt gyerekeket cukorkával a házába csalogató, a falu végére vagy az erdőbe kiközösített vasorrú bába történetét is egyre meséljük. A vérvád közel áll ahhoz, amit – annak ellenére, hogy teljes hülyeségről beszélünk – „tökéletes történetnek” lehetne nevezni. A narratíva gerince évszázadok óta mit sem változik; a rengeteg történetmesélő az évezredek alatt a hallgatóság reakcióit figyelve kotyvasztotta ki a lehető leghatásosabb formulát. Csupán a részleteket aktualizáljuk: hozzánk közeli helyekhez és szereplőkhöz kötjük őket, a horror mozgatórugóit pedig vallási különbségekből fokozatosan anyagi haszonszerzésre és áltudományos magyarázatokra cseréljük. A válasz talán a vérvád emberi érzelmekre és információfeldolgozásra gyakorolt hatásában keresendő. A saját csoportunk ellen elkövetett véres erőszak képe az egyik legerősebb inger, amit az együttműködő csoportokban kifejlődött emberi agynak vetíteni lehet. Azonnali zsigeri reakciókat – morális felháborodást, undort, dühöt, a saját csoportunk iránti empátiát és a külső csoport iránti megvetést – indukál. Ráadásul ezek a reakciók, úgy tűnik, nem csak kultúrákon és időn ívelnek át: legközelebbi rokonaink, bizonyos majomfajták is képesek produkálni őket. A képlet tulajdonképpen egyszerű. Ha evolúciós örökségünk miatt jól jósolható választ adunk a vérvád-szerű narratívákra, úgy nagyszerűen fel lehet azokat használni agresszív politikai mozgalmak – a szakirodalom helyenként találóan keresztes hadjáratnak nevezi őket – felszítására.

QAnon jelene és jövője

A már említett Kende Tamás játékmesternek hívja azokat a szereplőket, akik a vérvádakat kvázi „elindítják.” A játékmester idézi fel a kulturális emlékeket a közösségben azáltal, hogy elmeséli a sztorit újra és újra, emellett kapcsolatot tart a médiával és a politikusokkal, vagyis egy dráma narrátorához hasonlóan igyekszik mozgásban tartani a „cselekményt.” A középkori zsidó vérvádak játékmesterei a papok és a klérus tagjai voltak, a XIX. században már orvosok, kórboncnokok és antiszemita újságírók vitték a fáklyát. A QAnon mozgalom játékmestere a digitális kor kívánalmainak megfelelően egy kriptikus (kódolt, titkosított) fórumüzenetekben kommunikáló ismeretlen 4Chan-felhasználó, „Q”, akiről a hívők úgy tartják, hogy a hadseregnek dolgozik és onnan szivárogtat ki kódolt információkat.

Donald Trump újságírói kérdésre az „országot szerető embereknek” titulálta a QAnon-molinókkal megjelenő támogatóit, ami valószínűleg újabb lökést fog adni a szerveződésnek. A QAnon PR-ja is ügyes. Nemrégiben „Védjük meg a gyermekeinket!” feliratú transzparensekkel szerveztek több tucat tüntetést – hát ki merne markánsan kiállni egy ilyen üzenet ellen? Mivel az egyik konspirációelméletben való hit hajlamosabbá tesz a többi elfogadására is, az oltásellenesek már be is álltak a QAnon által szorgalmazott „gyermekvédelem” mögé.

A szerveződés, akár egy óriási hülyeség-mágnes, egyre több politikai és nem-politikai konspirációelméletet és csodabogár elképzelést vonz magához. A vérvád egy új variánsának felbukkanása Amerikában ugyanakkor elgondolkodtató, még a témában jártas kutatók számára is. Eddig úgy hittük, vérvádakra ott kerül sor, ahol két, „szignifikánsan” különböző népcsoport él együtt. A különbség az eltérő vallásból, eltérő etnikumból vagy szélsőséges esetben az eltérő nyelvből fakad – itt már a felek egyáltalán nem is értik, azaz szükségszerűen félreértik egymás indítékait. Amerikában erről szó sincs. Ugyanaz a nyelv, ugyanaz a vallás, és javarészt fehér protestánsok vádolnak más fehér protestánsokat – a háttérhatalom-motívumból ugyan nem hiányozhat az antiszemitizmus sem, de a QAnon inkább globális elitről szeret beszélni, és ebből mindenki levonhatja a neki tetsző konzekvenciákat. A különbség gyakorlatilag teljesen politikai jellegű, ami azt kell mondjam, szinte példátlan. A konfliktusba gabalyodott felek által érzékelt társadalmi valóság megosztottsága elérte azt a szintet, mintha a politikai csoportok más etnikai, illetve nyelvi közegből érkeznének. Az úgynevezett „deepfake-ek” (mesterséges intelligencia segítségével előállított hamis videók) és a szintetikus média által kreált egyéb félrevezető vizuális tartalmak tovább mérgesíthetik a viszonyt. Persze a legenda, még ha elszabadul és népszerű is lesz, akkor sem minden esetben szül erőszakot – a múltban előfordult, hogy a hatóságok megelőzték a bajt. De pont egy olyan országban, ahol szinte bárki fegyverhez tud jutni, a helyzet gyorsan eszkalálódhat.