Ezerkilencszáznyolcvankettő tavaszán névházassággal települtem át Nagyváradról Budapestre. Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor! című, szeptember végén megjelenő könyvemben többek között erről is mesélek. Na, meg arról, hogy hogyan lehetett, és nem lehetett, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.
*
Hontalan, úgynevezett Ceaușescu-útlevéllel települtem át Magyarországra, és egy idő után sokáig nem is akartam felvenni a magyar állampolgárságot.
A KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) az Andrássy (akkor Népköztársaság) út 16. alatt székelt. Havonta kellett megjelennem, minden alkalommal 30 nappal meghosszabbították a tartózkodási engedélyemet, letelepedési engedélyt hiába kértem (ez lett volna a következő lépés a honosításom felé). És faggatóztak. Egy kinézetre is nagyon ronda, vékony, magas nő volt az ügyintézőm, nála kellett rendszeresen jelentkeznem. A kinézetét azért tartottam már akkor fontosnak megjegyezni, mert ebből vezettem le a gonoszságát. Hiába kerestem szemkontaktust, soha nem találkozott a tekintetünk. A rendszerváltás után is láttam a környéken, az Andrássy – akkor már Andrássy – út elején sietni valahová. Legyen ő Márianosztra Magdolna.
Andrássy út. Sokáig nem értettem, hiszen az a Népköztársaság útja volt, Gézáék, akiknél laktam, mégis mindig Andrássyt mondtak, ettől megzavarodtam, és csak néhány hét után jöttem rá, hogy a November 7. tér az Oktogon. Mindegy, mert, ha a Sólyom utcából az Oktogonra indultam, gyakran gyalog, hogy ismerkedjek az utcanevekkel (szememmel lássam a térképet a talpam alatt), akkor mindig a November 7. térre érkeztem, ha az Andrássyra szerettem volna eljutni, akkor a Népköztársaság útjára.
Márianosztra Magdolna rendszeresen, havonta egyszer arról faggatott, hogy miből élek, és hol lakom. A verseimből élek, mondtam. Ez, hamar rájöttem, jól hangzott, és hatott, nem tudhatta, hogy abból nem lehet megélni, és a feleségemnél, Orsolyánál lakom. Az nem lehet, mert a Márvány utcában senki sem tud rólam. Akkor is ott.
Nem is tudhatott, mert Orsolyával már kezdetben megegyeztünk, hogy ugyan bejelentkezem hozzá, de ott, azon a 30 négyzetméteren nem lakhatok. Nem csak a harminc négyzetméter miatt, és nem is azért, mert csak papíron voltunk férj és feleség, hanem azért sem, mert ha én odaköltözöm, az életben onnan ki nem rakhat. A magyar törvények szerint. Ezt már az elején megbeszéltük.
A Művészeti Alapnak, Funk Miklós elnöksége, vagy igazgatósága alatt többek között volt egy jogosítványa: nem csak a személyi igazolványokba, de a külföldiek tartózkodási engedélyébe is, a munkahely rovatba bepecsételhetett. Utcai igazolás esetén és minden hatóság előtt ezzel igazolni lehetett a munkahelyet. Ez volt a „művészi” szabad-úszás legalizálása, a tagság munkahelynek számított, nem vihettek el, mint közveszélyes munkakerülőt. Ez lett nagyon gyorsan (Csapody Miklós, akkor még művelődési minisztériumi alkalmazott, később esküvői tanú javaslatára) bepecsételve az én barna fedelű tartózkodási engedélyembe is. Fontosabb, mondta Csapody, mint bármilyen más tagság. Ezt toltam Márianosztra Magdolna orra alá.
Többször kértem Márianosztra Magdolnát, hogy beadhassam a magyar állampolgárság megszerzésére irányuló kérelmemet. Minden alkalommal ellenezte, de megújította a tartózkodási engedélyemet újabb harminc nappal. Bizonytalanságban tartott. Mi van, ha legközelebb nem hosszabbít? Kiutasítanak. Azt mondta, élnek itt endékás (így), meg koreai, vietnámi, bolgár meg minden más nemzetiségűek úgy, hogy nem kérik a magyar állampolgárságot, még a jugoszlávok, meg csehszlovákok sem, van egy mongol is. Nekem miért olyan fontos? Nem fontos, de ha Romániában, magyar nemzetiségiként román állampolgár voltam, az lenne a normális, hogy Magyarországon magyar állampolgár legyek, és nem hontalan nemzetiségi.
A teremben, ahova sorszámmal lehetett bejutni, hogy a tartózkodási engedélyemet meghosszabbíthassam, három-négy előadó dolgozott, mindenki a maga asztalánál. A szomszédunkban egy alacsony, helyes szőke lány. Ő helyettesítette egyik nyári hónapban Márianosztra Magdolnát. Nem irigylem, mondta. (Ezek szerint felismert, hallhatta a küzdelmeimet). Ne törődjön vele, adja be az állampolgársági kérelmét, most aláírom, hozzájárulunk.
Csakhogy én akkor már nem akartam magyar állampolgár lenni. Éppen Márianosztra Magdolna miatt. Dacból. Menjetek a picsába, magyari magyarok. És nem kértem.
De visszajött a nyári szabadságból Márianosztra Magdolna, ismét találkozhattunk, hogy hosszabbíthasson. Hallom, mondja, hogy már nem akar magyar állampolgár lenni. Nem akarok. Akkor mik ezek a beírások a papírjaiban? A munkahely bejegyzésre bökött, amit korábban is láthatott már, a Művészeti Alapra. Tudja mit, intézze az ügyeit ott! Maga megkerül minket! Akkor is külföldi marad, ha befogadják.
Elváltunk Orsolyával, összeházasodtunk Gy.-vel (akkor még nem Elypszilon). Normális munkahelyem is lett, igazi. Előbb a Játékszínben, Czakó Gábor javaslatára Berényi Gábor igazgatósága alatt lettem propagandista meg dramaturg, majd még igazibb állás a Móra kiadónál, ahol rövid hosszabbítgatások után véglegesítettek, lektor, majd szerkesztő lehettem Sík Csaba alatt.
Közben könyvem jelent meg, gyerek, majd gyerekek születtek. Utazgatni kellett volna külföldre is. Hívogattak Hollandiába, majd Bulgáriába. Hontalan, ahogy már említettem, Ceauşescu útlevéllel utazgattam sok-sok állami, hivatali macerával. Két útnak megvolt a rémisztő kalandja. Hollandiába nem akartak beengedni, Szófiában pedig csak diplomáciai közbenjárásra szállhattam fel arra a repülőgépre, amelyik Budapestre hozott vissza. Gyerekkel ezeket a kalandokat reckírozva (így!), nem lehet utazni Európában. (Hol lehet?) Gy. ostromolt, beadtam a derekam, kértem, és rövid időn belül meg is kaptam a magyar állampolgárságot. Akkor már Rákosszentmihályon laktunk. Az eskümre a kerületi tanács előtt megjelent a feleségem Gy., elsőszülött lányunk, a karon ülő Sára, valamint sógornőm, apósom és anyósom is. Pezsgőt bontottunk, himnusz is volt, meghatódtam.
Mégis arra gondoltam közben, hogy mi a fenéért kell nekem felesküdnöm? Miért éppen én vagyok a kivételezett?! A többi, a kilencmillió kilencszázkilencvenkilenc magyar mikor esküszik? Mikor esküdte magát magyar állampolgárrá?! Meg arra, hogy már megint értve vagyok!
Romániából ekkor már egy akció keretében ki voltam utasítva, volt minek örülni, volt mitől meghatódni.
Anulat
1982 novemberében lebuknak, elkezdik felszámolni az Ellenpontokat, az egyetlen szamizdat-kiadványt Románia történetében. Nyolc száma jelent meg, Ara-Kovács Attila alapította Nagyváradon. A hetedik, és a nyolcadik, a Memorandumot és a Programjavaslatot tartalmazó számot, amelyek az erdélyi magyar kisebbség helyzetét leírva ajánlást is megfogalmaznak, eljuttatták a Madridban ülésező Helsinki Értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző konferencia résztvevőihez. A lap kivitelezésében nem vettem részt, akkor már megvolt a névházasságom, amit „idegen állampolgárral” kötöttem. Azt hiszem Attila nem akarta, hogy kockáztassak, és bár tudtam a tervekről, mélyebben nem avatott be. Egy vagy két kolozsvári, marosvásárhelyi későbbi szerző talán tőlem hallott először a váradi készülődésről. Arra emlékszem, hogy akiknek – Ara-Kováccsal egyeztetve – említhettem, azok mind őrültségnek tartották a szamizdat tervezését. Kivéve Szőcs Gézát. Áttelepülésem után néhány üzenetet a budapesti demokratikus ellenzék részéről átvittem Nagyváradra, tapasztaltam is néhány bizarr, hogy ne mondjam életveszélyes konspirációs helyzetet Attilánál, de személyes kontaktusom magával a szamizdattal és szerkesztőivel nem volt.
Ha mégis lehetett, akkor arról máshol, és máskor.
1983 nyarán kaptam a hírt, hogy barátnőm, akivel azelőtt néhány éven át együtt voltunk, Csilla beteg, kórházban van. Számoltam azzal, hogy nem lesz zökkenőmentes a be- és kiutazásom Romániából, ezért megkértem Qkorelli Bandit, kísérjen el, legyen tanú, ha szükséges, hírhozó, ha bajom esik.
Ekkor még hontalan állampolgár vagyok, amit áttelepülésem után is megtartottam egy ideig. Hontalan állampolgárságot igazoló, minden más román útiokmánytól megkülönböztetett színű, ahogy magamban neveztem, „Ceauşescu útlevéllel” rendelkeztem. (Az ennek lemondásával együtt járó kalandokról máskor már esett szó.).
Jávor Pityesz kocsijával érkeztünk a határra, ahol – nem túlzás, aki megjárta akkoriban ezt az utat, emlékszik – két-három kilométeres sor állt a magyar oldalon. A román vámosok és határőrök, miközben csaknem minden magyar és nem magyar utast megsarcoltak, kólával, kávéval, amerikai cigarettával tömött műanyag szatyrokkal közlekedtek a járművek és az irodaház között, szándékosan tartották fel, lassították a forgalmat. Éveken keresztül, nap, mint nap.
Több órás várakozás után, már közel a határátkelőhöz, döntöttünk úgy, hogy kiszállok, és gyalogosan lépem át a határt. Ha tehetem. A gyalogos forgalom a Biharkeresztes-Bors határátkelőn akkor még természetes volt, később ezt a lehetőséget megszüntették. Azért is döntöttünk így, hogy ha netán kötözködnek, és engem visszafordítanának – ami éppen a nem létező Ellenpontos „kapcsolataim” miatt benne volt a pakliban -, Jávorék tovább utazhassanak, ha úgy adódik, akár nélkülem.
A magyar útlevélvizsgálaton hamar túljutottam. A román ellenőrző sávban, ahol a gépkocsikat vizsgálták át, várakoztam. Sötét volt már mind a két oldalon.
Egy román őrnagy, aki addig, átnézve rajtam, többször is elment mellettem, most megkérdezi, mire várok.
Mondom. Mire ő, látja kezemben a kitelepülő útlevelet, odaszólt a nyakában egy madzagra rögzített fadobozzal ácsorgó kiskatonának:
- Măi pulica! Ia pune aci o stampilă! (Faszikám, nyomj ide egy pecsétet!)
Faszikám pedig nyomott. Útlevelemet a kis dobozra helyezte, fellapozta, és nyomott. Az alatt én kitöltöttem egy űrlapot: Név, születési adatok, útlevélszám, állandó lakhely. Utazás célja: rokonlátogatás, cím, tartózkodás időtartama.
Vártam Pityeszéket, a román oldalon. Sorra kerültek, átvizsgálták, és vissza is zavarták őket. Ennyit a távolból én is láthattam.
Lengyel rendszámú kocsi vitt el a lakótelepig. Késő éjszaka volt, apámék vártak.
Csengetnek. Vigyorgó Pityesz, és vigyorgó Qkorelli az ajtóban. A könyvek miatt zavarták vissza őket. Nem mentek messzire, a magyar oldalon a kemping bejáratánál lepakoltak. Megígértették a kempingőrrel, hogy arra a két-három napra, amíg visszajönnek, megőrzi a csomagokat. Jézus koporsóját sem őrizték ingyen, megegyeztek. A sor elejére gurultak, a fináncok emlékeztek az akkoriban még ritka fekete Ladára. Meg se nézték őket, már itt is vannak.
Pityesz azonnal továbbindult Székelyföldre, újabb, halaszthatatlan nőügyei hívták.
Másnap délelőtt, egy zápor elől Qkorellivel egy étterembe menekültünk. Közben megtudtam, hogy Csillát kiengedték a kórházból, a lakásán azonban nem kereshetem meg. Az eső elállt, kiültünk az étterem teraszára, asztalunk alatt víztócsa. Amikor Qksi lehajolt, inge felső zsebéből kipottyant az útlevele, a tócsa szélére. Hogy ne ismétlődjön, elkértem, és a csergéből szőtt válltáskámba tettem, a sajátom mellé. Eldöntöttük, hogy este színházba megyünk, az évad egyik utolsó előadását nézzük meg.
Otthon a kisszobában olvasok, Qksi a fürdőszobában, kora délután. Csengetnek. Rohanok ajtót nyitni. Arra gondolok, híre ment, hogy hazajöttem, jönnek a srácok, mint azelőtt mindig. Az ajtóban az előző esti őrnagy, a „mǎi pulica". Boldog, hogy itthon talál, valami hiba történt az éjjel, meg kell nézniük újra az útlevelemet, tartsak vele most azonnal, nem tart sokáig. Kérdezem, hogy nem lehetne-e most, itt belenézni abba az útlevébe. Nem, ez már nem az ő kompetenciája. Bekísér a rendőrségre, és haza is hoz egy órán belül.
Apám megjelenik az ajtóban saját barna színű szvetterével a kezében, mert hogy már beborult kint az ég, jól jöhet, vigyem magammal. De, ugye, visszahozza nekem a fiamat, mondja az őrnagynak. Román katona volt közvetlen a háború után, román tudását ott szerezte apám.
A lépcsőházban, amikor rágyújtanék, veszem észre, hogy Qksi útlevele a válltáskámban. Mondom az őrnagynak, hogy visszamegyek az öngyújtómért. Belépek a lakásba, apám éppen magyaráz Qksinak. Szó nélkül kidobom az útlevelet, Qksi elkapja. Vagy nem. Nehogy lebukjanak apámék az idegennel.
Szafari terepjáró vár a ház előtt. Beülök a sofőrülés mellé. Az őrnagy a karomra teszi a kezét, és egész úton rajta is tartja, mintha szökésemtől tartana.
Nem a városközpontba, ahol az útlevélosztály van, nem a rendőrségre, pedig erről volt szó, hanem a határ felé kocsikázunk. Megérkezünk, elkéri az útlevelemet. Egy olyan épületben vagyok, amit addig csak kívülről láttam. Egy radiátornak támaszkodva várakozom hosszan. Magyar és román egyenruhások jönnek-mennek, barátságosan kezelnek egymással, veregetik egymás vállát, két kezük tele az elkobzott, vagy „ajándékozott” cuccal. Közelről láthatom az átlátszó műanyag szatyrok tartalmát, a dézsmákat, amelyeket gátlástalanul szereztek be a határátlépőktől. Magabiztosan, szinte hivalkodva közlekedik az összes vámos és határőr, rangjelzéstől függetlenül, őrmester, kapitány és őrnagy a román oldalon. Ha ajtó nyílik, dorbézolás hangjai fröccsennek ki, két baráti ország határ menti irodahangjai.
A magyar rangjelzéseket a mai napig nem ismerem. Egy magyar tiszt, vagy tiszthelyettes lép hozzám, kérdi, mire várok. Mondom, hogy elvették az útlevelemet a románok. Azt hittem segíteni akar, közvetíteni, gyorsítani az eljárást, aminek céljáról fogalmam sem volt. Mire ő: „a tolvajokat nálunk is felakasszák!” Hogy a két testvéri ország határának két oldalán az egyenruhába öltöztetett emberiesség között nincs különbség, azt addig is tudtam.
Magyar határőrtiszt hozta az útlevelemet. A tegnap esti beléptető pecsétet egy másikkal „írták fölül”. Anulat. Érvénytelen. Kérdezem, mi történt, mire a magyar határőrtiszt:
- Azt magának jobban kell tudnia.
- Nem tudom. Nem történt semmi. Semmi rendkívüli.
- Akkor nem is fogja megtudni soha.
Autóstopra várok, ami hontalan útlevelemmel a zsebemben most már megint biztonságban (biztonságban, hm?) Pestig vihet. Megérkezik a vihar, jól jön apám szvettere. Az eső után, fülledt melegben integetek ugyanott, a határ innenső oldalán, szemben a kemping, ahol őrváltás van. Az egyik: azok a hülyék ma sem tudják, hogy könyvet nem lehet átvinni. Visszazavarták őket, eladtam belőle kettőt.
Piros színű Škoda áll meg mellettem, a hátsó ülésen kötött, fekete kendőbe burkolózva feltehetőleg egy öregasszony ül. Az arcát nem látom, a testtartásából következtetek. A kocsi vezetője kiszáll, mielőtt még mondanám, miért integetek, hova szeretnék utazni, miért állok az út szélén, ő kezdi mondani.
A román vámosok megfizettették vele azt a néhány horgolt csipkét, üveg házi pálinkát, amit a kocsiban ülő dédnagymama vinne ajándékba az unokájának, az ő feleségének. Nem volt szíve a vámosoknál hagyni, fizetett, nem maradt benzinre pénze. Szégyelli, de pénzt kell kérnie, valamennyi pénzt tankolásra, ezért állt meg. Tudja, stoppostól nem illik útdíjat szedni. Mondom, hogy tulajdonképpen ki vagyok utasítva, se pénzem, se értékem, minden Váradon maradt.
- Akkor mindenképpen elviszem.
Megkeressük az ártándi református lelkészt a faluban, hírhedt arról, hogy a határon bajba jutottaknak kölcsönt ad. Kölcsönt kérünk.
- Nem ti vagytok az elsők – mondja –, többnyire vissza is kapom tőletek.
Budáig már csak egyszer állunk meg, tankolni. Hazáig (hazáig?, a Sólyom utcáig, Sáska Gézáékhoz, ahol akkor még lakom) visz a Škoda.
(A szerző október 1-ején 17 órától az Örkény István könyvesboltban - Szent István krt. 26. - dedikálja új kötetét)
