Nem tanultak és nem felejtettek
Orbán és emberei nem tanultak meg törődni a magyar társadalommal. A nyáron se értek rá erre: magukkal kellett törődniük. Maguknak osztottak százmilliárdokat. Nem készültek a második járványhullámra. Nem készítettek terveket. Nem költöttek pénzt az egészségügyi és oktatási intézmények védekezésére, szakmai programjaira. Nem kezdtek ingyenes tesztelésbe, nem adtak védőfelszerelést egyetlen állami szolgálatnak se. Nálunk jár kéz a kézben emelkedő infláció és munkanélküliség, romló külső mérleg és növekvő adósság, hazug öntömjénezés és dicsekvő tudatlanság. Azért nincs valamennyi iskolás asztalán laptop, azért védtelenek az óvodák, az iskolák, az öregotthonok, azért mentek csődbe támogatás nélkül a kisvállalkozások, mert Orbán a mi százmilliárdjainkat Mészáros, Tiborcz, Garancsi szállodáira, lakóparkjaira, offshore számláira ömlesztette. Ők ülnek jachton, ők szijjártóznak a vízben. Nincs aljasabb dolog, mint válság idején meglopni a válságba jutottakat. Látjuk őket, belenéznek a kamerába: igen, enyém itt minden, van ezzel valami baj? Morális mocsárlakók. És minden hatalom és pénz, felelősség és gyalázat egyetlen emberé: Orbán Viktoré.
„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit” - írta Márai 42-ben. De meg kell próbálni – teszem hozzá. Az Orbán-rendszer nemcsak jogtalan, de erkölcstelen is. Egy erkölcstelen rendszer legveszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb ellenfele az erkölcsi lázadó. 1956-ban az elnyomottak nem tűrtek tovább, a rendszer korábbi hívei tükörbe néztek és szégyenkeztek. Ma a kirablottak és megalázottak még tűrnek, a rendszer hívei pedig összetörték tükreiket. Annyira régen követik fordított Robin Hood vezérüket, aki elvesz a szegénytől, hogy a gazdagnak, de leginkább magának adja, hogy nem értik, kinek mi a baja ezzel.
Négy földmozgás
Az Orbán-rendszer alatt eddig négyszer mozdult meg a föld, s most megint reng. Először 2012 márciusa és decembere között, a még ki nem épült, félkész rendszer recsegett-ropogott, amikor egybeesett a rendszer kalandor gazdaságpolitikája miatt bekövetkező gazdasági válság az alkotmányos válsággal, s amikor mind az Obama-adminisztráció, mind a Merkel-kormány közel jártak Orbán eltávolításához, amikor Bajnai sikeres egységes ellenzéki jelöltként lépett fel. A nemzetközi nyomást más események megszüntették, az ellenzék nem jutott egységre Bajnai mögött, Orbán kimászott a maga ásta gödörből. Ettől kezdve tudta, hogy óvakodnia kell az amerikai demokratáktól és kedvére kell tennie a német kormányt meghatározó német nagyberuházóknak. Belpolitikájában az ellenzék tartós megosztása mellett eldöntötte, hogy élet-halál kérdés saját oldalának könyörtelen egyben tartása és egy alternatív utód felbukkanásának megakadályozása.
A második rengés 2014 áprilisától 2014 decemberéig tartott, állandó utórezgésekkel, amikor a választási győzelem után bekövetkezett az Orbán-Simicska szakítás, amely belülről roppantotta meg a Fidesz pártot, a kormányt és az informális hatalmi legfelső kört. A szakítás emberi okát aligha fogjuk megtudni. De az érdekösszefüggés világos: Simicska piszkos alkukkal működött együtt a többi politikai erővel, hogy a Fidesz politikai ereje mellett arányosan létrehozzon egy gazdasági és médiahatalmat. A kilencvenes évek közepétől valamennyi párt piszkos alkukba bocsátkozott, az arányokat az erőviszonyok határozták meg. A hatalomban 60:40, 70:30, 80:20 gazdasági és médiabefolyást igyekeztek szerezni, de hagytak helyet az ellenzékieknek, hogy egy választási vereség után legyen miben megkapaszkodniuk.
Simicska közvetlen és közvetett alkukat kötött az ellenzékkel, és a központi hatalom nevében a területi és ágazati oligarchákkal. Rendi monarchia volt, amelyben az oligarchák, cserébe a privilégiumaikért, biztosították a választókat és belementek a központi pénzek szabad uralkodói költésébe. Az újabb kétharmados választási győzelem után Orbán döntött: nincs alku! Nincs arányosítás! Az ellenzéktől mindent el lehet és kell venni! Ha nincs pénze és médiája, soha nem térhet vissza! Simicska válasza: - Egyszer mégis vissza fognak jönni, és akkor jaj nekünk! – Nem, ha visszafordíthatatlan folyamatokat indítunk el, megsemmisítve minden alternatívát; ha valamennyi stratégiai pontot elfoglaljuk; ha megváltoztathatatlan, saját képünkre formált politikai, gazdasági, igazgatási, média, kulturális szerkezeteket és intézményeket teremtünk; ha a társadalom többségét kompenzáljuk és korrumpáljuk, érdekelté tesszük a rendszer fenntartásában; ha saját macsó, patriarchális, magyarnál is magyarabb, homofób életformát, fogyasztói közösséget, embertípust, homo orbanicust hozunk össze, aki elfogadja az új szokásrendet, hogy jogunk van bármit elvenni, hogy erő és akarat határoz meg mindent, hogy aki fizet, az rendelheti meg a zenét. – Nem lehet mindig győzni! – Mindig győzni fogunk, s ha nem hiszed, akkor nem érted az új világot!
Ez már abszolút monarchia, a „hatalomnak mindent, az ellenzéknek és a társadalomnak semmit” önkénye. Vége az Orbán-Simicska kétfejű kormányzásnak, amely azzal fenyegette Orbánt, hogy gazdasági befolyása révén Simicska sikeresen diktálhat a politikai hatalomban is. A morális üzenet: nincs barátság, nincs bizalom! Ha én a legjobb barátomat elteszem láb alól az érdekeim alapján, ugyanezt várom el mindenkitől! Nincs család, nincs barát, csak érdekek vannak, méghozzá az én, a hatalom érdekei! Hozzám, és ne a feleségedhez légy hűséges!
Orbán a politika és a gazdaság „ifjú törökjeivel” átszerkesztette a politikai és gazdasági hatalmat, egyfajta mindent felügyelő tulajdonosként alkalmazta Spéder Zoltánt operatív pénzügyi, Lázár Jánost közigazgatási vezetőként. Ezért következett a harmadik rengés, az elhúzódó Spéder-Lázár-ügy. Orbán tartani kezdett saját „ifjú törökjeitől”, attól, hogy kiszervezik alóla a hatalmat. Még fontosabb, hogy már nemcsak korlátlan politika hatalmat akart, de az ország leggazdagabb emberévé is kívánt válni. Példát statuált Spéder Zoltánnal az oligarcháknak, és rajta keresztül azt üzente Lázár Jánosnak és „ifjú törökjeinek”, hogy eddig és ne tovább. Majd megszabadult Lázártól és a kormányzóképes miniszterelnökségtől. Az intézményes központi autokrácia ekkor alakult át egyszemélyes autokráciává. Nincs több központ, nincs önálló igazgatási gépezet. A politikai, a gazdasági, a média-, a kulturális hatalom immár személyfüggő, patrónus-kliens viszony. Leszámolás következett valamennyi helyi és ágazati oligarchával. Minden privilégium és büntetés Orbán Viktortól és személyes környezetétől függ.
Negyedszer, 2019 októberében roppant meg a központosított rend, amikor az Orbán-csapat elveszítette az önkormányzati választásokon Budapestet és a nagyvárosok többségét. A nagyvárosok választóiban felgyűlt a harag a mérhetetlen korrupció és az Orbán-csoport pökhendi bunkósága, hatalmaskodása miatt.
Ez már a 2002-es erkölcsi lázadáshoz hasonlatos lázadás. Nem akarnak, nem akarunk úgy élni, ahogyan és amit Orbán diktál. Nem szegény, nem periférián élő társadalmi rétegek, nem gazdasági válság idején küldték Orbánt melegebb éghajlatra, hanem azok a polgárosuló középrétegek, akiknek hiányzik az autonómia, a szabadság, a gondolat.
Az ötödik rengés
A tavaszi hadjárat után Orbán a végleges foglalásra használta fel a nyarat. Magyarországon politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, tudományos intézménye csak Orbánnak lehet. Leütötte az MTA védtelen fehér futóját. Habozás nélkül levette a bástya Indexet, majd az elkalandozott lovat, a Klubrádiót. Egymás után vetette le az egyetemeket. Ugyan mit ért az ellenzék a városokkal? Moccanni se tud, megfogta őket.
Csak ez a vírus pimaszkodik. Se büntetésre, se jutalomra nem reagál. S csalnak ugyan minden számmal, de az emberek megbetegszenek. Elkezdik félteni a szüleiket és a gyerekeiket, sőt, saját magukat. Kinek hinnének? Orbán Viktornak, aki már kihirdette, hogy mi kezeljük legjobban a járványt? Kinek a szabályait tartjuk észszerűnek? Azokét, akik se szó, se beszéd lezárták az ország határait, miközben tudták, hogy nem onnan terjed a járvány? A tiszti főorvosét? Pedig ez az ősz a bizalom ideje. Hinnünk kell a független virológusnak, igazgatási embernek, akiket végre az egyesült ellenzék elénk állít, ha már a politikusokban nem bízhatunk.
Csak a gazdasági válság nem engedelmeskedik Orbán parancsainak. Ideje végre meghallgatni a gazdasághoz, a foglalkoztatáshoz értőket, s itt az ideje egy tisztességes társadalmi-gazdasági csomagnak. Várom-e ettől a kormánytól? Nem, nem várom. De várom az egyesült ellenzéktől, hogy végre összehoz egy szakértő csapatot.
A föld nemcsak Orbán, de ellenzéke alatt is rengeni fog. A szomorú tavaszon se szerepelt senki jól, ideje, hogy a keserű őszön valaki végre megállja a helyét. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”
