Homo Hungaricus

Tudományos körökben mostanában egyre többet foglalkoznak a magyarság mint olyan mibenlétével. Nem szociológiai, antropológiai, ontológiai vagy entomológiai szempontból vizsgálják a kérdést, sokkal inkább – és ez adhat okot némi aggodalomra – azért, mert bizonyos tudományos körökben a magyar az adu ász, a piros terített durchmarsch, a Fedák Sári. „Aki nem magyar, ne Magyarországon tanítson, és ne magyarellenességre nevelje az ifjúságot” – mondta az ismert kutató, akinek tudományos munkássága önmagában is figyelemre méltó, tekintve, hogy ő Bruce Willis magyar hangja. A magyar ebben az esetben nem pusztán azt jelenti, hogy amit az amerikai színművész mond, azt ő a saját hangján mondja el azoknak a nézőknek, akiknek nem adatott meg az idegen nyelv ismerete. Amikor John McClane ezen a csodálatos nyelven, az ő összetéveszthetetlen magyar orgánumával azt mondja, hogy „le vagy te szarva a felismerhetetlenségig!”, abban benne van az összmagyarság üzenete az őt körülvevő ellenséges világ irányába. És felé.

Egy komoly viselkedéskutató, az Alapjogokért Központ igazgatója lélektani problémát sejt az úgynevezett baloldal hisztériakeltése mögött. Ő úgy véli: „egyesek képtelenek megélni a saját magyarságukat.” Bár erről még zajlik némi vita, úgy tűnik, az ő álláspontja szerint a magyarság valamiféle megváltozott tudatállapotot sejtet, amelynek megélése csak bizonyos genetikai kóddal születettek számára lehetséges. Valószínűleg ugyanerre a kutatásra utalt a Nemzeti Színház igazgatója, amikor a Színművészeti tanáráról szólva úgy fogalmazott, a professzor „képtelen megérteni, mi az a nemzet és kereszténység”.

Dán, finn vagy akár norvég barátaimnak nehezen tudnám visszaadni az itthon zajló tudományos vita lényegét, bár mindannyian nehéz sorsú népek leszármazottai. Éltek elnyomatásban, küszködtek rabiga súlya alatt, de amikor büszkén kiállnak a világ elé, Legót, mobiltelefont és példásan működő egészségügyi rendszert mutatnak, míg nekünk maradnak a fentebb már említett Központ óriásplakát-kampányából ránk meredő szőrkucsmás, szakállas bácsik dárdákkal és lovakkal, vagy egy majdnem verhetetlen futballcsapat.

Talán mégis inkább nagyapám mondásával próbálkoznék. A nemzeti identitásról beszélgettünk vagy ötven évvel ezelőtt. Már nem emlékszem, hogyan került elő a téma. Talán akkor hallottam először azt, hogy „magyarnak lenni felelősség”, amit már akkor sem értettem; vagy apám abban az időben mesélte először, hogy nem a németek deportálták, hanem magyar nyilasok kergették végig az országon. Ma már mindegy is, de az öreg akkor tette fel a kérdést: tudod, mi a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus között? A nacionalizmus: magyar seggbe magyar ló..sz. A sovinizmus: minden seggbe magyar ló..sz. Amivel – ma már tudom – azt akarta mondani: magyarnak lenni nem teljesítmény. Az születés kérdése. Embernek lenni: na az baromira nehéz. Tudniillik az elhatározás kérdése.

Talán száztíz-száztizenöt év múlva mindez már nem lesz kérdés. Azt a pár évet kell már csak kibírni.