Az első héten aludni se tudtam, akkora volt a csend. Olyan puhán vett körül, mint egy paplan, mintha nem is a soroksári olvasztótégelyben lennénk, hanem a Svábhegyen. Néha felülök a 212-es buszra, bár egyre ritkábban, a maszk alatt úgy érzem, megfulladok. Alig várom, hogy leüljek a végállomásnál egy padra, de már a padok se a régiek, talán messzebb tolták őket egymástól, nehogy véletlenül összeérjen két ember keze. Elidőzök egy-két órát, ímmel-ámmal sétálok is, eljátszom, hogy kint vagyok a természetben, miközben tudom, hogy nemsokára visszamegyek a hatodik emeletre.
Pesti vagyok minden porcikámban, itt születtem, itt nőttem fel, itt jártam egyemre, itt lett családom, s lépek lassan nagymamakorba anélkül, hogy valaha is máshol laktam volna. Ámbár helyesbítenem kell: anélkül, hogy máshol laktam volna tartósan. Ezt majd kurziváld, ha leírod, ismerlek, látom a szemed állásán, már úgy figyelsz, hogy hallod ugyan a szavaimat, és bólogatsz, de az agyadban beindult hátul a klaviatúra. Milyen szerencse, hogy nem mechanikus a képzeletbeli írógéped, lám, akkor minden sor végén csilingelne a sorváltó kar, így meg csak a megnyugtató, monoton pötyögés marad.
Egyetem után nem vettek fel sehova, nem volt elég jó a pedigrém, polgári család, több ezer kötetes könyvtár, bejárónő, balatoni villa. Szerencsém volt, valahogy bekerültem egy kis kutatóintézetbe, hasonló sorsúak gyűjtőhelye, bár fiatalnak egyedül voltam. Engem küldtek vidékre, jó messze, az ukrán határ közelébe, ma is emlékszem a vályogház illatára, ahol szállást kaptam. Sok ruhát nem vittem, a nagyobb csomag az a harminc könyv volt, amit magammal cipeltem. Úgy nézegettük egymást eleinte, mintha két bolygón élnénk: ők reggel kimentek fejni, én elővettem a jegyzeteimet, ők pucolták a krumplit, én visszajátszottam magnóról az előző napi interjúkat, ők köpülték a vajat, én olvastam a kemence mellett.
Ott volt ilyen csend, abban az isten háta mögötti faluban. Először megrémültem attól, hogy nem hallom a villamost, nem húz el egyetlen autó sem, és reggel nem rolnizzák fel a redőnyt a kalapos üzletben. Nincs sziréna, nem zörög a kuka, nem fütyörészik senki. Egy ilyen csendben a szívverésedet a belső dobhártyáidon át hallod, az érzékszerveid kitágulnak. Ha beszívod a levegőt, két hét után is érzed a dunyhában a mosószappan illatát, még ha itt-ott már meg is karcolja a szövetet a kölnid halvány nyomata.
Hogy boldog voltam ott, akkor éreztem, amikor felszálltam a hazafelé tartó vonatra. Kikísértek, látszott az arcukon, hogy megszoktak, a szívükhöz nőttem a pár hónap alatt. Túlzás lenne azt mondani, hogy megszerettek, ne is írd le, patetikus, tudjuk mind a ketten. Sose küldtem képeslapot, nem írtam levelet, hagytam, hogy magával ragadjon újra a városi zaj. De valamelyik hajnalban, amikor a rigók is visszatértek, pedig oly sok éve már, hogy elnémultak itt, a pesti flaszteren, a paplan öblítője mögött újra felsejlett annak a régi mosószappannak az illata, mintha hazaérkeztem volna végre.