Még hogy posvány!

Jordán Tamás Vidnyánszky Attiláról valahogy így fogalmazott: ő a pápánk, akinek nincsenek kétségei. Találó és plasztikus jellemzés. Vidnyánszky a színházi élet szinte valamennyi lehetséges intézményének, szervezetének vezetője. Ehhez hasonló hatalomkoncentráció a művészeti világban korábban sem volt jellemző. Nem szerencsés, ha egy intézmény oktató-nevelő munkájában egy profétikus magaslatokba emelt ember mondja (mondhatja) meg, hogyan is értelmezendő a keresztény nemzetnevelés.

A színházi (művészi) világon kívül is vannak Vidnyánszky-hívők, akik kritikátlanul és habozás nélkül bebiflázzák a követendő tanokat, és rezzenéstelen entellektüel ábrázattal szajkózzák azokat. Ennek a tábornak az egyik ifjú reprezentánsa színházi nagyságokat megszégyenítő magabiztossággal jelentette ki a HírTV egyik beszélgető műsorában, hogy bele kell nyúlni a Színművészeti struktúrájába, szellemiségébe. Ugyanis szerinte még mindig ott vannak a 70-es, 80-as évek őskövületei, és az egyetem egy posvány.

Egy harminc év körüli fiatalembernek, aki valószínűleg látott pár színházi előadást, nagy bátorsággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy ex cathedra ilyen sommás ítéletet alkosson.

Vajon mit tud ez a fiatal politikai elemző a 70-es és 80-as évek színházi életéről? Tudja-e, hogy számos társulat, kiváltképp a kaposvári, nemzetközi mércével is mérhető előadásokat hozott létre? Ugyancsak markáns társulat dolgozott Szolnokon. Kaposváron az a Zsámbéki Gábor volt a főrendező, Szolnokon pedig az a Székely Gábor volt az igazgató, aki most hagyta ott az egyetem tanári katedráját.

Mindketten mindmáig a színházi élet kiemelkedő alakjai. Kaposváron olyan előadások születtek, amelyek a somogyi megyeszékhelyre zarándokoltatták a színházkedvelőket. A most fanyalgó fiatalemberek nem tudhatják, hogy milyen nemzetközi visszhangja volt a Mesél a bécsi erdő, A konyha, Az alapítvány című előadásoknak. És megannyi nagyszerű produkciónak tapsolhattak a nézők a lesajnált időszakban, amelyek többek között a most őskövületnek minősített színházi személyiségekhez köthetőek. Azt pedig meg kell jegyeznünk: a szocialista világnézeti nevelés jegyei még nagyítóval sem voltak fellelhetőek ezekben az előadásokban. Az sem elhanyagolható momentum, hogy a Színművészeti korábbi rektorai között olyan nevekkel találkozhattunk, mint Huszti Péter, Ascher Tamás.

A filmes szekciónak sem kellett szégyenkeznie. Nemzetközi fesztiválok díjazottjai voltak a magyar alkotások és színészek. A 80-as években két Oscar-díj aranyozta be a magyar filmgyártást. Jelenünkben sincs ok a panaszra, az SZFE-hez is köthető alkotók a 2010-es években is gondoskodtak Oscar-díjakról és Oscar-jelölésekről.

Enyedi Ildikó - a felállt oktatók egyike - filmjei nemzetközi léptékűek. Deák Kristóf Mindenkije Oscar-díjas lett. Hasonlóképp korábban Nemes Jeles László alkotása. És egészen friss hír Mudruczó Kornél sikere Velencében.

Ez lenne a posvány?

Számos, nálunk nagyságrendekkel gazdagabb és méretükben minket messze túlnövő ország szívesen tocsogna ilyen posványban.

És hogy nem elég nemzeti a Színművészeti? A politikát nem kizárólag bal és jobb oldalban értelmező réteg nemzettudatát (mert bizony ennek a körnek is van ilyen) mi erősíti fel, mi dologtatja meg az emberek szívét, ha nem a számos művészi siker? Mi a nemzeti intézmény, ha nem a Színház- és Filmművészeti Egyetem?