Előfizetés

Vidék, propaganda, hazugság (Avagy miért van szükség a majdani demokráciában helyi független sajtóra?)

Bod Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.26. 19:25

Fotó: Népszava
Közösségi teret alakítanának ki a település központi részén lévő, nagykocsmaként ismert épületből. Erre adott be pályázatot, 30 millió forintos támogatást remélve Kötegyán település a Magyar Falu Program keretében – nyilatkozta Hajdu-Szűcs Mária Kornélia (Fidesz-KDNP) polgármester még nyáron a Békés Megyei Hírlapnak. Ehhez hozzátette, az épület nincs az önkormányzat tulajdonában, ezért azt meg is kellene vásárolni, de a támogatás, azaz a Magyar Falu Program forrásai erre lehetőséget adnak. „Ezzel a beruházással is az lenne a cél, hogy a fiatalokat helyben tartsuk. Egy olyan helyet lehetne kialakítani, ami rendezvényeknek, találkozóknak adhatna otthont, ahol remek társaságok jöhetnének össze” – mondta a román határ melletti alig másfél ezer lelket számláló község első embere. Azonban Hajdu-Szűcs Mária Kornélia nyilatkozatából, és a KESMA tulajdonában lévő propagandalapból is kimaradt, és mindezt utólag a narancs.hu derítette ki, hogy a kötegyáni „nagykocsma” épületének tulajdonosa Hajdu János, aki nem csupán a polgármester asszony közeli rokona, hanem egyben a község képviselő-testületének is tagja. S persze arról sem beszélt Hajdu-Szűcs Mária Kornélia, hogy képviselő rokona már hosszú évek óta nem működteti a vendéglátóipari épületet és az egykor benne lévő egységet, mert nem éri meg. Ezért hosszú évek óta zárva van. Régóta próbálja eladni, ez piaci alapon jó ideje nem sikerült. Most egy pályázat kapcsán közpénzből vásárolhatja meg az önkormányzat az üres és pusztuló ingatlant, ezzel pedig aligha jár majd rosszul a képviselő és rokon. Helyben többen nem értik a beruházás indokoltságát, ugyanis nemrégiben pályázati pénzből felújították az önkormányzati tulajdonú Ungvári művelődési központot és a Kötegyáni Baráti Kör Egyesületnek is van egy tágas közösségi háza. Ez a két intézmény ma is részben kihasználatlan. A sok hátránnyal küzdő, román határ melletti Békés megyei községet a fiatalok aligha a közösségi helyszín(ek) állítólagos hiánya miatt hagyják és hagyták már el, hanem mert nincs munkahely, nincs megélhetés.

* Nem csupán jókora országos, de európai visszhangot is keltett, hogy május 13-án, a hajnali órákban Csóka-Szűcs János gyulai MMM- és Momentum-aktivista házát rendőrök lepték el. Rémhírterjesztés állítólagos gyanúja miatt házkutatást tartottak nála, informatikai eszközeit lefoglalták, a rendőrségre előállították, rabosították és kihallgatták. Csupán azért, mert egy Facebook-bejegyzésben megírta, hogy a gyulai kórházban közel 1200 ágy üresen áll és emiatt rengeteg beteget hazaküldtek az akkor e térségben nem, vagy elvétve jelentkező koronavírus-járvány miatt. Két nap múlva a Gyulai Járási Ügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást. Végül robbant a bomba! Kiderült, hogy a NER által - minden ok nélkül - megszigorított rémhírtörvényre hivatkozva a túlbuzgó gyulai fideszes polgármester, Görgényi Ernő jelentette fel Csóka-Szűcs Jánost. Az elképesztő és felháborító történet óta hosszú hónapok teltek el. Mindez azonban kevés volt a helyi sajtónak, így az önkormányzati tulajdonú Gyulai Hírlapnak, a Szeged-Csanádi Egyházmegye kezében lévő Gyula Televíziónak és a KESMA érdekeltségébe tartozó Békés Megyei Hírlapnak, hogy ha röviden is, de megszólaltassák az érintettet. Esélyt adva arra, hogy saját szavaival mondja el, mi történt. A történteknek semmi köze a szakmához és a lapolvasók megbecsüléséhez. Amit az is jól mutat, hogy német, holland, belga, japán, amerikai televíziók és újságírók kopogtattak be a gyulai ellenzéki aktivistához, egymásnak adva a kilincset, hogy a demokráciákban nehezen érthető történetet bemutassák. Sőt, Csóka-Szűcs még Giuseppe Conte olasz miniszterelnöktől is meghívót kapott egy konferenciára. A történtek másnapján Brüsszelben, az Európai Parlamentben és Berlinben, a német törvényhozásban, a Bundestagban is szóba került a gyulai eset. *
Normális körülmények között – hol vagyunk ettől? – az Index beszántása után adódott volna egy remek alkalom, hogy egy helyi médium, a Gyulai Hírlap első kézből próbálja meg tisztázni, értelmezni a történteket. Ugyanis az Index egyik távozó főszerkesztő-helyettese, Haász János nem csupán Gyuláról indult el, hanem első újságírói szárnypróbálgatásait, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, éppen a Gyulai Hírlapban tette meg. Így, ha független és kíváncsi lenne a békési fürdőváros hetilapja, és adna valamit arra, hogy a médiumoknak hatalmat ellenőrző szerepük is van, akkor interjút készített volna egykori munkatársával a történtekről - sok mindent összefüggéséből és belülről világítva meg. Már persze, ha az ott dolgozó újságírók és szerkesztők tényleg tudni akarták volna, mi történt a kulisszák mögött. De már hosszú ideje nem valódi hetilapról, hanem propagandakiadványról, a Fidesz helyi ökléről van szó, amely ezt a szerepet a gyulai adófizetők pénzén játssza el.
* Mennyiben segített feltárni és megértetni a zuhanó példányszáma ellenére még mindig a térség legnagyobb sajtótermékének számító Békés Megyei Hírlap és online változata a Simonka-ügyet? A Viharsarok nagy hatalmú kormánypárti politikusáról van szó, aki körül már legalább négy éve balhé van. A válasz röviden: semennyire. Még azt követően is ment tovább a dél-békési országgyűlési képviselő ajnározása, hogy 2016 végén a Központi Nyomozó Főügyészség megerősítette, hogy Simonka környékén és Simonka György ügyeivel összefüggésben nyomozás folyik. Minősített eset, hogy a megyei lap tüntetően távol maradt 2016 novemberében attól a békéscsabai Fidesz-iroda előtt tartott sajtótájékoztatótól, ahol a fedezetelvonás alapos gyanúja miatti, Simonka elleni feljelentés megtételé volt a téma. Szakmailag nehezen magyarázhatóan esélyt sem adott magának arra, hogy a másnapi lapszámban beszámoljon olvasóinak: egy ellenzéki párt helyi vezetője egy kormánypárti parlamenti képviselőjével szemben tesz büntetőfeljelentést. (Az ellenzéki önkormányzati képviselő e sorok szerzője volt.) Az ügyészség pedig befogadta a feljelentést azzal, hogy egy már elkezdődött büntetőeljáráshoz csatolja azt „a szoros tárgyi és személyi összefüggés folytán”. Magyarán: Simonka ellen is nyomoznak. Ez akkor óriási fordulatot jelentett! Az azóta eltelt időben, csak a legszükségesebb esetekben ír az ügyről a megyei lap. Az országos médiumok ontják az újabb és újabb híreket a Simonka-történetről, miközben ők úgy tesznek, mintha a fejlemények attól nem léteznének, hogy ők nem írnak róla. Ezt nevezik pártvezérelt rabszolgasajtónak, propagandának. Hazugságaik, elhallgatásaik, az olvasók mély lenézésén kívül a maguk rendkívül cinikus értékrendjéről állítanak ki bizonyítványt. * „Keresztény, konzervatív, kormánypárti ember létemre én Élet és Irodalmat járatok, én Magyar Narancsot olvasok, Népszavával kezdek – mert most még nincs Magyar Nemzet –, ha jó tollú cikket, glosszát akarok elolvasni” – jelentette ki az egykori politikus, aki arról is beszélt, hogy először az Indexet nézi meg, aztán az Origót. Az elhíresült mondatokat Varga István orosházi ügyvéd, a kormány sajtókonglomerátumának, a KESMA-nak az első számú vezetője mondta még 2019 februárjának elején a békéscsabai önkormányzat tulajdonolta TV7-ben. A történet folytatását ismerjük, Varga egy napon belül lemondott a KESMA vezetéséről. Alighanem az általa tisztelt Orbán Viktor kérését Rogán Antal továbbította neki. S a NER-en belül ez a kérés több volt, mint parancs. Ennek a fontos, de mára kissé elfeledett történetnek médiahátterével még senki nem foglakozott. A békési megyeszékhelyen egy helyi ál-civil csoportosulás volt a jelölőszervezete Szarvas Péter polgármesternek és csapatának, akik színeiket lilára festették, de a Fideszhez állnak nagyon közel. A helyi köznyelv csak „lila Fideszként” emlegeti őket. Médiumaikban csak a szépről és jóról olvasni, hallani. A TV7 műsorába behívott Varga nem azért szólta el magát, mert a felkészült riporter olyan pergőtűz alá vette, hogy végül a fentiek kicsúsztak a száján. Épp ellenkezőleg. Varga egyébként is egy sokat beszélő, mindenhez értő megmondó ember, aki szeret okosakat mondani, és nem áll távol tőle a fecsegés sem. Ez és ennyi történt. De jellemző, hogy TV7-nek máig büszkének kellene lennie, hogy országos hírt generált, s a nála elhangzottak bizony nagy hullámokat vetettek. Ám erről szó sincs. Az ott dolgozók nemhogy nem büszkék, hanem hallgatnak és behúzzák a nyakukat – és remélik, ilyen többet nem fordul elő. * A fenti történetek arra szolgálnak példaként, hogy a sajtót nem szabad összekeverni a propagandával, a hazugságot a valósággal, az információt az elhallgatással és csúsztatással, a kíváncsiságot a szolgalelkűséggel, a szakmát a politikai szolgálóleánysággal. A demokráciához – már ha tényleg képesek leszünk közös erőfeszítéssel megteremteni – merőben új sajtóviszonyok szükségesek. Szakmai ismeretekkel rendelkező, függetlenül, kritikusan, demokratikusan gondolkodó, az olvasót nagykorúnak néző, a hírek szentségét és a vélemények szabadságát mindenekelőtt szem előtt tartó sajtómunkások és orgánumok sokaságra lesz szükség mindenütt – de úgy tűnik, leginkább települési és megyei szinten.

Beugrás show

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.09.26. 17:34

Fotó: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Öt beugrót sorol fel Szente Vajk rendező a 9-től 5-ig című musical premierje előtt a József Attila Színházban. Azt előre lehetett tudni, hogy Polyák Lilla, az egyik főszereplő elkapta a koronavírust, így ő nem lesz, de hogy Szinetár Dóra sem, az, legalábbis számomra, ott derült ki. Szívtam a fogam, hogy na ne már, öt színészt, köztük két húzónevet helyettesítsenek, akkor ez már nem ugyanaz a produkció. A nézők nem erre váltottak jegyet, nem úgy van az, hogy mondjuk az 1980-as híres, azonos című filmből csakúgy ki lehet venni Jane Fondát, aztán tetszik, nem tetszik, majd nézzük mással. Szóval hajlottam arra, hogy ilyenkor el kell halasztani a bemutatót, de hát egyszer már kényszerültek odébb tolni szegények, hiszen eredetileg márciusban lett volna, csak a fránya koronavírus-járvány hathatósan közbeszólt. Újra nekigyürkőztek, megint próbáltak, aztán ismét ne jussanak el a végkifejletig?! Tulajdonképpen ez is képtelenség! Inkább beugrások sorozatát vállalták lóhalálában. Ilyenkor valószínűleg visz a lendület, ami egyébként a produkció legfőbb sajátja. Jó, időnként fergeteges a ritmus, az egész, Szente Vajk által meglehetősen biztos kézzel odatett előadásnak svungja van, látszik, hogy mindenki teljes energiabedobással vesz benne részt. Érződik, hogy valamennyi közreműködő, a műszakot is beleértve, totálisan odateszi magát. Annyi kényszerszünet, várakozás után, már végre be akarták mutatni a darabot, meg akarták nyitni az évadot, pokolian nehéz lett volna elviselni, ha újfent el kell tolni a premiert. Attól 9-től 5-ig a cím, mert a történet egy irodában játszódik, ahol ebben az időintervallumban, tetszik, nem tetszik, bent kell lenni. Hogy dolgozni mennyit kell, az nemigen derül ki, mert az ilyen hivatali „show-kban” általában a munkát a legkevésbé ábrázolják, naná, hogy a magánéleti konfliktusok, a főnök-beosztott viszony, különböző összezördülések, purparlék izgalmasabbak. Ebben az esetben arról van szó, hogy adott egy tapló férfi főnök, aki a fotelben pöffeszkedve, elviselhetetlen beképzeltsége magaslatáról lenézi és csicskáztatja a kolléganőket, otromba módon próbál kikezdeni velük - ma ezt neveznénk zaklatásnak. Ez a bohózati elemekkel tarkított história megelőlegezi a manapság kitörő botrányokat. A musicalben három nő összefog, fellázad, jókora dühvel elhatározza, hogy alaposan megleckézteti ezt a felfuvalkodott fajankót, piperkőc pojácát. Ebből aztán lesz haddelhadd, fergeteges ramazuri. Előtör belőlük a rosszmájúságuk, feltolul az epéjük, meglódul a fantáziájuk. Szófullánkok mellé tettlegesség is társul. Eljutnak egészen odáig, hogy elrabolják, megkötözik a gyűlölt férfit, miközben kipeckelik a száját, fejére olvassák elévülhetetlen bűneit, pikírt élvezettel sorolják a sérelmeiket.
Ez persze pazar játéklehetőség kiváló színészeknek. Az eredeti szereposztásban Polyáknak, Szinetárnak és Korponay Zsófinak. Hármójuk közül csak az utóbbi maradt benne a premierben, Doralee szerepében. Violetként Polyák helyett Auksz Éva, Judyként Szinetár helyett Holczinger Szandra játszik. Valóságos fúriákká, házisárkányokká válnak felgyülemlett mérgükben. Ironikus, fullánkos megjegyzéseket okádnak. A főnök úr pikírtsége, hosszú ideig megőrizni kívánt nyugalma még jobban felbőszíti őket. Összebeszélnek. Sustorognak. Fantáziadúsan forralják a bosszút. Ezeknek a jeleneteknek a jelentős részén érződik, hogy alig volt idejük egymással próbálni. Főleg a prózai jelenetekre gondolok. Ezekben sokszor hallatszik, hogy a szövegben ott a poén, de nem durran el a nézőtéren, vagy csak szórványosan. Itt-ott fel-felnevetnek, de az egész közönség jóval ritkábban nevet egészében, mint ahogy azt a darab indokolná. Nem megy minden flottul, olykor a színészek gesztusai sem passzolnak egymáshoz, de hát ez törvényszerű. Nem bicsaklik meg azonban a ritmus, ami viszont már komoly teljesítmény. Nyilvánvalóan hatalmas összeszedettséget, koncentrációt igényel. A táncok elementárisak Túri Lajos Péter jóvoltából. Némiképp kitekerve a testet, groteszkbe hajlanak, gunyorosak, mozgással véleményezik a történteket, humoruk van. Lényegében elregélik annak az abszurd monotonitását is, hogy naphosszat egy irodában kell dekkolni, és holmi főnökök még egzecíroztathatják is a dolgozókat. Mivel zenés darabról van szó, a szereplők menetrendszerűen dalra fakadnak. Vannak tapssal végződő szólók, de nem maradhat el a „fúria” triász sem, amikor a „nótájukba” a három nő beleviszi az összes megbántottságát, és kellő elánnal, azt is mondhatnám, bombasztikusan kifakad. Sajnos élő zenekar nincs, így a pillanatnyi, aznap esti hangulathoz nem tudnak alkalmazkodni a muzsikusok. Nem tudom, muszáj volt-e ezt elspórolni, nekem egy háromtagú, ütősen vagány zenekar is több, mint a magnóról szóló „konzerv”. Dolly Parton zenéje nem szirupos, de azért érzelmes, enyhén karcos, hatásosan énekelhető, amivel élnek is a színészek. Particia Resnick szövegében, amit Szente és Galambos Attila fordított, szintén sok a hálás szituáció, a játékos szertelenség, amihez bájos csacskaság is társul. És adódik még egy fölöttébb hálás, mondhatni ziccerszerep is, Roz Keith-é. Eredetileg Auksz alakította volna. Mivel ő Doralee szerepébe állt be szinte egyik napról a másikra, helyette Náray Erika ugrott be. Nagy lelkű, csúnyácska, farkasvakságban szenvedő nőt formál meg, aki alig veszi észre, hogy az irodában már-már forradalmi a hangulat, mert ő bizony fülig belepistult a pokróc főnök úrba. Nem látja milyen szemét alak. Az se zavarja, hogy ez az otromba ipse rendre lepöcköli a bátortalan felkínálkozásait. Sóvárog és sóvárog utána rendületlenül, hatalmas szívvel, totálisan abszurd módon. Náray sok hasonlót játszott, hősies beugróként szinte csípőből, fogyhatatlan energiával hozza, és kiugró sikert arat vele. Rákay Tamás díszlete kellő teret hagy a sok mozgásnak, Kovács Yvette Alida néhány jelmeze karikaturisztikusan túlzó. Könnyedén szórakoztató az előadás, ami feltehetően hosszú ideg lesz majd repertoáron. A maga könnyedségében azért beszél kiszolgáltatottságról, megalázásról, zaklatásról, elviselhetetlen légkörről, és arról, hogy szedjük össze a bátorságunkat, álljunk a sarkunkra, próbáljuk meg ne tűrni azt, ami tűrhetetlen.

Kentaurbeszéd - Tamás Ervin: Üdv a Klubban

Tamás Ervin
Publikálás dátuma
2020.09.26. 12:00

Fotó: Marabu
A sajtószabadság romlásának számos állomásán jutottam arra a naiv következtetésre, hogy innen nincs tovább. Mint annyi másban: volt. Írhattam a következő cikket, óvatosabban fogalmazva, de azért némi egérutat hagyva az eredeti prognózis életben tartására. Mármint, hogy ha a sajtómunkások egésze a szakmát féltve összefog, és rádöbben: csak a mesterség alapkövetelményeinek tisztelete őrzi meg számukra a mundér becsületét, s csak akkor csillapodik a kényszer, a béklyó szorítása. Mindössze annyi történt, hogy kis csoportok szakadtak le a pártszolgálatra szakosodott és a megszűnt (átállított) lapoktól, minden erejüket, tehetségüket bedobva, rokonszenvezőik támogatásából próbálnak a víz felszínén maradni – a masszív táboroknál szélesebb körben nyújtva érdemi olvasnivalót. Munkájuk természetszerűleg összeér a szintén nehezen megkapaszkodó más fórumokkal, amelyek még újságírókat és nem harci kutyákat foglalkoztatnak. Értékrendben, a témák megközelítésében különböznek egymástól, ahogy a véleményük is - de ez teljesen mindegy: a kormányemberek tétele szerint ellenzéki, aki nem az ő előírt dalaikat zengi. A szektás mentalitás kisöpör a kíváncsiság udvarából mindent, ami nem szűk propaganda, nem a pártérdek ágyából mászik a napra. S ha van hálózat, az inkább a kormánymédiáé, amelyik az agytröszt által kiagyalt, megbélyegző kifejezéseket kóboráramként futtatja körbe fórumain (Németh Róbert, hvg.hu 2020. 09.19.).
Közhely, hogy nem lehet minden kormányzati intézkedés jó, mint ahogy rossz sem, ahogy nem minden írás készülhet kormánybarát, vagy ellenzéki kaptafára. Ebből következően a kormánytól független sajtó nem automatikusan ellenzéki – mindössze sajtóként funkcionál. Ennek ellenére a stigma megragadt, a hírfogyasztók zöme már hajlamos szintén így kategorizálni, s ezzel maga a minőségi sajtó, a minőségi munka devalválódik, szorul egy neki nem passzoló skatulyába. Tudniillik Magyarország médiavilága szintén unortodox: a kormányközeli orgánumok beleolvadnak a kormányzati kommunikáció rendszerébe, a propaganda szerves részeivé válnak, szolgaian követik a direktívákat, bátorságukat vadul és önfeledten az ellenzékkel szemben érvényesítik, esetleg olyan szélsőjobb verzióknak hízelegnek, melyek a kormányzati tényezőket is foglalkoztatják, de hangosan beszélni róla egyelőre nem akarnak. Leleplezéseik egy része nem több rágalomnál, provokációnál, pletykánál, amely sebesen hírré válik mindenütt, hogy azután vállrándítással fizessék az elvesztett pereket, áttételesen közpénzből. Publicisztikáik az érveket jobbára gúnyos jelzőkkel helyettesítik, elemzéseik sántítanak, bármiféle változást kizárólag maguknál fogadnak el, másoknál „leleplezik”, interjúik jobbára alákérdezők, vagy – ha az alany ellenzéki – gorombák, személyeskedők, letámadók. Rádióik, televízióik, lapjaik munkája mintha másból sem állna, mint a kormány aktuális politikai céljainak aládúcolásából. Szó sincs ezekben igazi konzervativizmusról, keresztényi értékrendről, mert még a szólamok és a gyakorlat ütközéséből fakadó ellentmondásokat is kerülik, elfedik.
A jobboldal sajtója a szó eredeti értelmében – tisztelet a kivételnek – nem sajtó, hanem a szomorúbb időkre emlékeztető nyílt propagandaeszköz. Találni persze másutt is elfogultságot, nehezen indokolható szerkesztői szelekciót, csúsztatást, még indokolatlan elhallgatást, hibát is. Bizonyos műhelyek esetében felfedezhető a pártokhoz mért közelség. De ez nem leng át minden oldalt, műsort – s a „kisiklásokat” lelkük mélyén inkább blamázsnak és nem küldetésnek érzik a szerzők. Ugyanakkor érdekes, hogy lassacskán a legelkötelezettebb olvasók is követik a szekértábor-logikát, idegesek lesznek a tárgyilagosságtól, mert csak a szeretet-utálat koordináta-rendszerében mozognak otthonosan. Márpedig a hatalom számára pontosan ez az elérendő cél: kétosztatú ország, kétosztatú nyilvánosság. Kirakatként mutogatható, lélegeztetőgépen tartott, vagy napi megélhetési gondokkal küszködő fórum itt - orgonavirágzás, rózsaliget saját pályán. A sajtó, mint szakma vált megfélemlített páriává, a demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták.
A hanyatlás nem most kezdődött, a rendszerváltás óta semelyik kurzus nem lehet büszke médiapolitikájára, berkeken belül a tessék-lássék szolidaritás, egymás buta lejáratása egyszerre növelte a megosztottságot és a kiszolgáltatottságot, közben pedig részecskékre szakadt a közbizalom. Minden, ami rossz volt 2010-ig, azt hatványára emelte az utóbbi tíz év. A tőkeerős külföldiek jobbnak látták az addig kedvelt piacról kivonulni, olyan bekebelezések, tönkretételek, átstartolások történtek, amelyek végletesen deformálták a nyilvánosságot, zilálták szét a piaci viszonyokat, roppantottak meg gerinceket. Akik ebben a szférában – szakmai becsülettel – mégis állva maradtak (legyenek akár tulajdonosok, szponzorok, hirdetők, írók vagy szerkesztők), politikai krédójuktól függetlenül kivétel nélkül a kormány állandó célpontjaivá váltak, mert ebben a felállásban nem lehettek mások. Az Index stábja volt az első, amelyik kollektívaként állt ellen a ráncfelvarrásként aposztrofált átalakításnak, további működésük csak szervezett, havi befizetésekből tartható fenn. Egy cseh médiaguru - akit a Magyar Nemzet máris cseh Sorosként üt-vág - Telexnek címzett adományától hangos most a média, de az EU hasonló célokra egyelőre nem tervez sajtóalapot létrehozni. (A hvg.hu fizetős online melléklete viszont egy év alatt mintegy 20 ezer előfizetőt gyűjtött, amely szerencsére jelzi, hogy a fogyasztó kezdi elfogadni: a világhálón kapott minőségért előbb-utóbb a zsebébe kell nyúlnia.)
Aki akar, átlát a szitán. Mégis némely rutinos elemző, neves külföldi tudósító (ma már egy halom pénzzel útnak indított kormánybarát médiaiskola vezetője) számára mintha túl sűrű szövésű lenne ez a szita. A kormányzat és személyesen Orbán Viktor úgy rázza le magáról a durva döntések, a direkt beavatkozások felelősségét, mint kutya a vizet. Mert ugye, minden hátulról vezérelt változás a tulajdonosok ügye, a piac döntése, vagy szuverenitásunk záloga (a CEU kiszorítása, a Kínai Kommunista Párt pórázon tartott, egyébiránt nívós egyetemének bejövetele). A kínos ügyeket rigorózusan eltolja magától a kormányfő, most éppen a színművészeti „modellváltását” bízza komornyikjaira. Csakhogy komoly képzelőerő kell ahhoz, hogy ne gyanítsunk politikai hátszelet Heinrich Pecina lapokat érintő kontraktusai mögött, már csak azért is, mert magyarországi működése előtt is abból élt, hogy strómanként üzletelt. Még több fantáziát vesz igénybe a hatalom kegyeltjei által milliárdokért összevásárolt, majd egy alapítványnak ingyen átadott mintegy 460 orgánum, amely a versenyhivatali vizsgálódást úgy kerülte el, hogy az illetékesek azonmód nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánították a kontraktust. Az pedig nyilván a vak véletlen műve, hogy miközben a Klubrádió sugárzási engedélyét mondvacsinált indokkal vissza akarják vonni, a Pesti Tv azonnal az irigyelt ingyenes alapcsomagba dobbant a kábelhálózatokon.
A kormány hátsó udvara benépesült, mind a magas rangú bürokraták, mind az állami pénzen gazdaggá váló üzletemberek szolgálatkészek, mert a hivatal, s a pénz egyetlen intéssel elveszthető. A médiavilágban felerősödött térfoglalás kirívó mennyiségű közpénzt emészt fel, a kormánykommunikáció célja kevésbé a tárgyszerű tájékoztatás, mint inkább a hatalom bebetonozása – ezzel párhuzamosan pedig újabb vagyonok kerülnek baráti számlákra. A propaganda üdvöskéi közül többen a bértollnokságnál is szennyesebb szférába értek, ahová már csak a legfanatikusabb hívek kísérik őket.
Orbán eleinte azt hitte, elég a példányszámában süllyedő hagyományos sajtóra ügyelnie, tévéket, rádiófrekvenciákat szereznie, nem törődött a „fenegyerekekkel”, az információrobbanás ingyen hozzáférhető produktumaival, amelyek frissek, kemények voltak és oknyomozó újságíróik pártatlan elhivatottsággal egyre több srégségről számoltak be, hitelt, olvasottságot generálva portáljaiknak. A kormányfő és stábja egyszerre szembesült azzal, hogy médiabirtokainak vadevezősei a megszerzett táboron nemigen jutnak túl, a Fidelitas ifjúi öregesek, lojalitásuk unalmas, kezdeményezéseik java az új nemzedéket hidegen hagyja. Az Index körmönfont „ráncfelvarrása” ezért lesz kifinomultabb, lihegésmentes. Tiszteletet mutat a híreknek, zömmel vélemény, különösebb eligazító háttér nélkül, de több olvasmányos anyagot, sztorit, sportot közöl, más prioritásokkal, kampány idején talán néhány nehezen elhárítható „kérés” teljesítésével. A Pesti Tv és a nemrég alapított Megafon Központ a fiatalokra fókuszál – ezeknél sem lesz akadály a pénz, de a lecke nem egyszerű: sprődségből nehéz átmenni nemzeti lazaságba, a goromba odamondogatás nem sugall fesztelenséget, s a tisztességtelen rámenősség sem okvetlenül menő. A bedobott troll-különítmények buzgalma szintén nem csodaszer, mert a közösségi média hatásmechanizmusa becsapós: kontrollálhatatlan, s elsősorban buborékokban működik.
A hatalomnak nem osztott jó lapot 2020, regnálása óta most először néz szembe olyan kihívásokkal, amelyekkel nem biztos, hogy a régi módon, állig felfegyverkezve, csatárláncba fejlődve veheti fel a harcot. Kiütköznek azok a fogyatékosságok, amelyek eddig az impérium erényeinek tűntek, fájó lehet, hogy a jól kiagyalt, kórusban ismételt csatakiáltásokkal azonnal ütközik a primer tapasztalat, a kudarcra arroganciával válaszoló, „csak azért is” politika. Az eddig is költséges és szisztematikus rendszerépítés 2022-ig rohamléptekkel fogja elfoglalni a médiavilág minden még annektálható szigetét és tanítja móresre az értelmiség, a civil világ autonómabb csoportjait. Eddig sem az elegancia, a türelem és a visszafogottság jellemezte a kormányzat birodalomépítésének fázisait, de a krízis és annak várható következményei a térfoglalást még szemérmetlenebbé, kíméletlenebbé tehetik – és jelen pillanatban sem a nemzetközi, sem a hazai ellenállás nem tűnik olyan erősnek és összehangoltnak, hogy ne maximum valamiféle rugalmas elszakadásnak álcázott harcászati trükk helyettesítsen egy komolyabb korrekciót.
A kormánytól függetlennek minősíthető sajtó a mindennapi léttel, az egyre szűkülő lehetőségekkel, a rázúduló szidalmakkal dacol, s alapvető információktól is elzárják embereit – bár szembeszökő, hogy a hatalom sáncai mögül egyre több a kiszivárogtatás. Különböző a szerkesztőségek korösszetétele, védjegyük erőssége, a minőség, a közönség, a néhol kiérződő függési viszonyok – de végül is az „elérés” számai a mérvadók. Az oknyomozásra szakosodott portálok kizárólag egyéni adományokból élnek, sok támogatójuk üzleti megfontolásból igyekszik névtelenségbe burkolódzni. Mára ott tartunk, hogy egyedül a hatalom vonzási körén kívüli nyilvánosság és a közösségi média ad többé-kevésbé reális képet egy, a propaganda által árnyékban hagyott, vagy készakarva félresminkelt másik Magyarországról.
Utóirat: nem akartam nekrológot írni a Civil Rádióról, meg a Klubrádióról, s kerültem az arcátlan hirdetési és szponzorációs újraelosztás adatait, amelyek az Orbán-kabinet elfogadhatatlan médiapolitikáját régóta jellemzik. Hagyom annak sejtetését is, hogy további – hatalmi álcázással, fortélyokkal teli – térfoglalások várhatók. Megvallom viszont, hogy többet vártam attól, hogy az ellenzék fontos állásokat szerzett meg az önkormányzatokban. Igaz, hogy a gúzsba kötés minősítetten durva, alantas kormányzati eszközeivel voltak kénytelenek szembesülni, a talán még a sajtóénál is brutálisabb az a „kiszárítási technika”, amelyet velük szemben alkalmaznak, leginkább persze az érintett („rosszul szavazó”) lakosságot büntetve. Nem elég azonban, hogy (az önkormányzati lapok - a szerk.) informatívabbak, színesebbek, kevesebb bennük a polgármesteri fotó, s nem szirupos dicshimnuszok stilizálódnak eseményekké. De mintha ma is mindenki a saját, önálló vackát szeretné biztonságban tudni, otthonossá tenni, holott adottak a szinergiák a nyilvánosság nagyobb lélegzetű rehabilitálásához, a komolyabb befolyáshoz. Groteszk, hogy egy világváros főpolgármestere állandóan a Facebook-on kommunikál. Budapest ütőképes honlapot, televíziót működtethetne máshonnan teljességgel hiányzó műsorokkal, érdemi vitákkal, pálya szélére száműzött profi riporterek megnyerésével - ezzel képezve némi ellentartást a folyamatos kormányzati támadások örvényével szemben. Még nem késő.