Előfizetés

Kentaurbeszéd - Tamás Ervin: Üdv a Klubban

Tamás Ervin
Publikálás dátuma
2020.09.26. 12:00

Fotó: Marabu
A sajtószabadság romlásának számos állomásán jutottam arra a naiv következtetésre, hogy innen nincs tovább. Mint annyi másban: volt. Írhattam a következő cikket, óvatosabban fogalmazva, de azért némi egérutat hagyva az eredeti prognózis életben tartására. Mármint, hogy ha a sajtómunkások egésze a szakmát féltve összefog, és rádöbben: csak a mesterség alapkövetelményeinek tisztelete őrzi meg számukra a mundér becsületét, s csak akkor csillapodik a kényszer, a béklyó szorítása. Mindössze annyi történt, hogy kis csoportok szakadtak le a pártszolgálatra szakosodott és a megszűnt (átállított) lapoktól, minden erejüket, tehetségüket bedobva, rokonszenvezőik támogatásából próbálnak a víz felszínén maradni – a masszív táboroknál szélesebb körben nyújtva érdemi olvasnivalót. Munkájuk természetszerűleg összeér a szintén nehezen megkapaszkodó más fórumokkal, amelyek még újságírókat és nem harci kutyákat foglalkoztatnak. Értékrendben, a témák megközelítésében különböznek egymástól, ahogy a véleményük is - de ez teljesen mindegy: a kormányemberek tétele szerint ellenzéki, aki nem az ő előírt dalaikat zengi. A szektás mentalitás kisöpör a kíváncsiság udvarából mindent, ami nem szűk propaganda, nem a pártérdek ágyából mászik a napra. S ha van hálózat, az inkább a kormánymédiáé, amelyik az agytröszt által kiagyalt, megbélyegző kifejezéseket kóboráramként futtatja körbe fórumain (Németh Róbert, hvg.hu 2020. 09.19.).
Közhely, hogy nem lehet minden kormányzati intézkedés jó, mint ahogy rossz sem, ahogy nem minden írás készülhet kormánybarát, vagy ellenzéki kaptafára. Ebből következően a kormánytól független sajtó nem automatikusan ellenzéki – mindössze sajtóként funkcionál. Ennek ellenére a stigma megragadt, a hírfogyasztók zöme már hajlamos szintén így kategorizálni, s ezzel maga a minőségi sajtó, a minőségi munka devalválódik, szorul egy neki nem passzoló skatulyába. Tudniillik Magyarország médiavilága szintén unortodox: a kormányközeli orgánumok beleolvadnak a kormányzati kommunikáció rendszerébe, a propaganda szerves részeivé válnak, szolgaian követik a direktívákat, bátorságukat vadul és önfeledten az ellenzékkel szemben érvényesítik, esetleg olyan szélsőjobb verzióknak hízelegnek, melyek a kormányzati tényezőket is foglalkoztatják, de hangosan beszélni róla egyelőre nem akarnak. Leleplezéseik egy része nem több rágalomnál, provokációnál, pletykánál, amely sebesen hírré válik mindenütt, hogy azután vállrándítással fizessék az elvesztett pereket, áttételesen közpénzből. Publicisztikáik az érveket jobbára gúnyos jelzőkkel helyettesítik, elemzéseik sántítanak, bármiféle változást kizárólag maguknál fogadnak el, másoknál „leleplezik”, interjúik jobbára alákérdezők, vagy – ha az alany ellenzéki – gorombák, személyeskedők, letámadók. Rádióik, televízióik, lapjaik munkája mintha másból sem állna, mint a kormány aktuális politikai céljainak aládúcolásából. Szó sincs ezekben igazi konzervativizmusról, keresztényi értékrendről, mert még a szólamok és a gyakorlat ütközéséből fakadó ellentmondásokat is kerülik, elfedik.
A jobboldal sajtója a szó eredeti értelmében – tisztelet a kivételnek – nem sajtó, hanem a szomorúbb időkre emlékeztető nyílt propagandaeszköz. Találni persze másutt is elfogultságot, nehezen indokolható szerkesztői szelekciót, csúsztatást, még indokolatlan elhallgatást, hibát is. Bizonyos műhelyek esetében felfedezhető a pártokhoz mért közelség. De ez nem leng át minden oldalt, műsort – s a „kisiklásokat” lelkük mélyén inkább blamázsnak és nem küldetésnek érzik a szerzők. Ugyanakkor érdekes, hogy lassacskán a legelkötelezettebb olvasók is követik a szekértábor-logikát, idegesek lesznek a tárgyilagosságtól, mert csak a szeretet-utálat koordináta-rendszerében mozognak otthonosan. Márpedig a hatalom számára pontosan ez az elérendő cél: kétosztatú ország, kétosztatú nyilvánosság. Kirakatként mutogatható, lélegeztetőgépen tartott, vagy napi megélhetési gondokkal küszködő fórum itt - orgonavirágzás, rózsaliget saját pályán. A sajtó, mint szakma vált megfélemlített páriává, a demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták.
A hanyatlás nem most kezdődött, a rendszerváltás óta semelyik kurzus nem lehet büszke médiapolitikájára, berkeken belül a tessék-lássék szolidaritás, egymás buta lejáratása egyszerre növelte a megosztottságot és a kiszolgáltatottságot, közben pedig részecskékre szakadt a közbizalom. Minden, ami rossz volt 2010-ig, azt hatványára emelte az utóbbi tíz év. A tőkeerős külföldiek jobbnak látták az addig kedvelt piacról kivonulni, olyan bekebelezések, tönkretételek, átstartolások történtek, amelyek végletesen deformálták a nyilvánosságot, zilálták szét a piaci viszonyokat, roppantottak meg gerinceket. Akik ebben a szférában – szakmai becsülettel – mégis állva maradtak (legyenek akár tulajdonosok, szponzorok, hirdetők, írók vagy szerkesztők), politikai krédójuktól függetlenül kivétel nélkül a kormány állandó célpontjaivá váltak, mert ebben a felállásban nem lehettek mások. Az Index stábja volt az első, amelyik kollektívaként állt ellen a ráncfelvarrásként aposztrofált átalakításnak, további működésük csak szervezett, havi befizetésekből tartható fenn. Egy cseh médiaguru - akit a Magyar Nemzet máris cseh Sorosként üt-vág - Telexnek címzett adományától hangos most a média, de az EU hasonló célokra egyelőre nem tervez sajtóalapot létrehozni. (A hvg.hu fizetős online melléklete viszont egy év alatt mintegy 20 ezer előfizetőt gyűjtött, amely szerencsére jelzi, hogy a fogyasztó kezdi elfogadni: a világhálón kapott minőségért előbb-utóbb a zsebébe kell nyúlnia.)
Aki akar, átlát a szitán. Mégis némely rutinos elemző, neves külföldi tudósító (ma már egy halom pénzzel útnak indított kormánybarát médiaiskola vezetője) számára mintha túl sűrű szövésű lenne ez a szita. A kormányzat és személyesen Orbán Viktor úgy rázza le magáról a durva döntések, a direkt beavatkozások felelősségét, mint kutya a vizet. Mert ugye, minden hátulról vezérelt változás a tulajdonosok ügye, a piac döntése, vagy szuverenitásunk záloga (a CEU kiszorítása, a Kínai Kommunista Párt pórázon tartott, egyébiránt nívós egyetemének bejövetele). A kínos ügyeket rigorózusan eltolja magától a kormányfő, most éppen a színművészeti „modellváltását” bízza komornyikjaira. Csakhogy komoly képzelőerő kell ahhoz, hogy ne gyanítsunk politikai hátszelet Heinrich Pecina lapokat érintő kontraktusai mögött, már csak azért is, mert magyarországi működése előtt is abból élt, hogy strómanként üzletelt. Még több fantáziát vesz igénybe a hatalom kegyeltjei által milliárdokért összevásárolt, majd egy alapítványnak ingyen átadott mintegy 460 orgánum, amely a versenyhivatali vizsgálódást úgy kerülte el, hogy az illetékesek azonmód nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánították a kontraktust. Az pedig nyilván a vak véletlen műve, hogy miközben a Klubrádió sugárzási engedélyét mondvacsinált indokkal vissza akarják vonni, a Pesti Tv azonnal az irigyelt ingyenes alapcsomagba dobbant a kábelhálózatokon.
A kormány hátsó udvara benépesült, mind a magas rangú bürokraták, mind az állami pénzen gazdaggá váló üzletemberek szolgálatkészek, mert a hivatal, s a pénz egyetlen intéssel elveszthető. A médiavilágban felerősödött térfoglalás kirívó mennyiségű közpénzt emészt fel, a kormánykommunikáció célja kevésbé a tárgyszerű tájékoztatás, mint inkább a hatalom bebetonozása – ezzel párhuzamosan pedig újabb vagyonok kerülnek baráti számlákra. A propaganda üdvöskéi közül többen a bértollnokságnál is szennyesebb szférába értek, ahová már csak a legfanatikusabb hívek kísérik őket.
Orbán eleinte azt hitte, elég a példányszámában süllyedő hagyományos sajtóra ügyelnie, tévéket, rádiófrekvenciákat szereznie, nem törődött a „fenegyerekekkel”, az információrobbanás ingyen hozzáférhető produktumaival, amelyek frissek, kemények voltak és oknyomozó újságíróik pártatlan elhivatottsággal egyre több srégségről számoltak be, hitelt, olvasottságot generálva portáljaiknak. A kormányfő és stábja egyszerre szembesült azzal, hogy médiabirtokainak vadevezősei a megszerzett táboron nemigen jutnak túl, a Fidelitas ifjúi öregesek, lojalitásuk unalmas, kezdeményezéseik java az új nemzedéket hidegen hagyja. Az Index körmönfont „ráncfelvarrása” ezért lesz kifinomultabb, lihegésmentes. Tiszteletet mutat a híreknek, zömmel vélemény, különösebb eligazító háttér nélkül, de több olvasmányos anyagot, sztorit, sportot közöl, más prioritásokkal, kampány idején talán néhány nehezen elhárítható „kérés” teljesítésével. A Pesti Tv és a nemrég alapított Megafon Központ a fiatalokra fókuszál – ezeknél sem lesz akadály a pénz, de a lecke nem egyszerű: sprődségből nehéz átmenni nemzeti lazaságba, a goromba odamondogatás nem sugall fesztelenséget, s a tisztességtelen rámenősség sem okvetlenül menő. A bedobott troll-különítmények buzgalma szintén nem csodaszer, mert a közösségi média hatásmechanizmusa becsapós: kontrollálhatatlan, s elsősorban buborékokban működik.
A hatalomnak nem osztott jó lapot 2020, regnálása óta most először néz szembe olyan kihívásokkal, amelyekkel nem biztos, hogy a régi módon, állig felfegyverkezve, csatárláncba fejlődve veheti fel a harcot. Kiütköznek azok a fogyatékosságok, amelyek eddig az impérium erényeinek tűntek, fájó lehet, hogy a jól kiagyalt, kórusban ismételt csatakiáltásokkal azonnal ütközik a primer tapasztalat, a kudarcra arroganciával válaszoló, „csak azért is” politika. Az eddig is költséges és szisztematikus rendszerépítés 2022-ig rohamléptekkel fogja elfoglalni a médiavilág minden még annektálható szigetét és tanítja móresre az értelmiség, a civil világ autonómabb csoportjait. Eddig sem az elegancia, a türelem és a visszafogottság jellemezte a kormányzat birodalomépítésének fázisait, de a krízis és annak várható következményei a térfoglalást még szemérmetlenebbé, kíméletlenebbé tehetik – és jelen pillanatban sem a nemzetközi, sem a hazai ellenállás nem tűnik olyan erősnek és összehangoltnak, hogy ne maximum valamiféle rugalmas elszakadásnak álcázott harcászati trükk helyettesítsen egy komolyabb korrekciót.
A kormánytól függetlennek minősíthető sajtó a mindennapi léttel, az egyre szűkülő lehetőségekkel, a rázúduló szidalmakkal dacol, s alapvető információktól is elzárják embereit – bár szembeszökő, hogy a hatalom sáncai mögül egyre több a kiszivárogtatás. Különböző a szerkesztőségek korösszetétele, védjegyük erőssége, a minőség, a közönség, a néhol kiérződő függési viszonyok – de végül is az „elérés” számai a mérvadók. Az oknyomozásra szakosodott portálok kizárólag egyéni adományokból élnek, sok támogatójuk üzleti megfontolásból igyekszik névtelenségbe burkolódzni. Mára ott tartunk, hogy egyedül a hatalom vonzási körén kívüli nyilvánosság és a közösségi média ad többé-kevésbé reális képet egy, a propaganda által árnyékban hagyott, vagy készakarva félresminkelt másik Magyarországról.
Utóirat: nem akartam nekrológot írni a Civil Rádióról, meg a Klubrádióról, s kerültem az arcátlan hirdetési és szponzorációs újraelosztás adatait, amelyek az Orbán-kabinet elfogadhatatlan médiapolitikáját régóta jellemzik. Hagyom annak sejtetését is, hogy további – hatalmi álcázással, fortélyokkal teli – térfoglalások várhatók. Megvallom viszont, hogy többet vártam attól, hogy az ellenzék fontos állásokat szerzett meg az önkormányzatokban. Igaz, hogy a gúzsba kötés minősítetten durva, alantas kormányzati eszközeivel voltak kénytelenek szembesülni, a talán még a sajtóénál is brutálisabb az a „kiszárítási technika”, amelyet velük szemben alkalmaznak, leginkább persze az érintett („rosszul szavazó”) lakosságot büntetve. Nem elég azonban, hogy (az önkormányzati lapok - a szerk.) informatívabbak, színesebbek, kevesebb bennük a polgármesteri fotó, s nem szirupos dicshimnuszok stilizálódnak eseményekké. De mintha ma is mindenki a saját, önálló vackát szeretné biztonságban tudni, otthonossá tenni, holott adottak a szinergiák a nyilvánosság nagyobb lélegzetű rehabilitálásához, a komolyabb befolyáshoz. Groteszk, hogy egy világváros főpolgármestere állandóan a Facebook-on kommunikál. Budapest ütőképes honlapot, televíziót működtethetne máshonnan teljességgel hiányzó műsorokkal, érdemi vitákkal, pálya szélére száműzött profi riporterek megnyerésével - ezzel képezve némi ellentartást a folyamatos kormányzati támadások örvényével szemben. Még nem késő.

Wastaps pléhboyokkal

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.09.26. 10:23

Fotó: Mönich László
Negyven éve már, hogy nincs köztünk Szegváry Gábor. Dzsessztanszaki szaki volt, ahogyan együttesében mindenki. Pardon, a zenekart Keres Tibor, Keres Emil fia vezette, és Szegváry hazajárt belé. Rövid időre elment Vikidál Gyulát pótolni a P. Mobilba, de visszatért. Akkor láttam először, amikor a balatonfüredi koktélhajón minden este felhangzott a Wastaps. Hetvenöt nyarát írtuk, a délutánonként az Annabella Szálló diszkréten elszigetelt pázsitján "márkás" nyugatnémet vendégekkel drága import sörökben futballozó banda pedig rendületlenül nyomta a fekete zenét (akár fehérektől is). Játszott Blood Sweat & Tears-, James Brown-, Chicago-, Osibisa-, Santana-, Three Dog Night-, Johnny Wakelin-, War-nótákat egyaránt. Meg hasonló hangszerelésű sajátokat. A balatoni közönség tombolt, mert a funky annak idején nem csupán rétegzene volt minálunk. Habár a Benczúr utcai klubjában még rokon repertoárból válogató Apostol elhagyta az ilyesfajta megszólalást, és Okosabban kéne élni! jelszóval Homokvár, légvár, kártyavár-féle slágeripari hangzásra váltott, miután hazajött külföldről, de előzőleg beajánlotta maga helyett a Wastapsot a Vígszínházba. Keres gitáros-zenekarvezető így nyomhatta a körúton a Popfesztivál, majd a Harmincéves vagyok című musical számait a dobos Muszta Istvánnal, a basszgitáros Nagy Istvánnal, a billentyűs Várkúti Gézával, valamint a fúvós szekció tagjaival együtt, akiket Fenyő Miklós a maga zenekarában pléhboyoknak szokott nevezni. A Miniben is otthonos Nagy központi figura volt, mert a belvárosi Petőfi Sándor utcában lakott, és szerény, ám pörgetős focival, azaz csocsóval felszerelt hajlékában naponta megfordult a hazai rockzene megannyi ifjú művésze. A Wastapsban szintén sokan felbukkantak Pártos Endrétől Majsai Gáborig, Postássy Julitól Szép Károlyig. Utóbbi már Szegváry előtt énekelt és fújt a zenekarban, aztán szó szerint Szép-karriert futott be a világ körül Charly Nice néven. Európán kívül Afrikában, Amerikában is játszott, majd Nyugat-Németországban telepedett le. Több évtizeddel később ő lett az együttes második énekes halottja; miután egy évtizeddel ezelőtt hazajött a tizenharmadik kerületi Csanády utcába, 2015 elején hunyt el ugyanolyan fájdalmas, de nem annyira bizarr körülmények között, mint Szegváry. A fiatal frontember holttestét Dunavecsénél húzták ki a Dunából, ha egyáltalán őt találták meg, mert eltűnése után hosszú hónapokkal nem lehetett minden kétséget kizáróan azonosítani. Azóta sem tudja senki, az „asszonyszívű fákról” oly magával ragadóan daloló énekes miképpen halt meg. Rejtélyes távozásakor megelevenedett a korai Wastaps – pontosabban Illés Lajos és Bródy János – dala A sípoló macskakő című filmből: „Fekete csend az éjben, szünet az érverésben, valahol ez vagyok én.” Gazdag Gyula 1971-es mozijában a duplavés együttes játszott, a vásznon is percekig látható volt. Keddenként pedig a Budai Ifjúsági Parkban jelent meg, és – hajózni szükséges alapon – rendszeresen fellépett egy zenés pesti vízi járművön is, méghozzá a Syriusszal. „Írod a dalt, a régi dalt, mely sokszor jól bevált, s ha új hangokat hozna a szél, már meg se hallanád” – szólt a belváros és a budai vár, valamint a The Cisco Kid és a Brickyard Blues között. (Rámentem a YouTube-ra, hogy megkeressem a rég nem hallott Cisco kid was a friend of mine-t a Wartól, és 5305557 megtekintés szökött a szemembe. Egészen tisztességes szám, nem igaz?) A Wastaps az utóbbi dekádban is tolta a régi nótákat, a többi közt az Average White Band Pick Up the Piecesét vagy a Wild Cherry Play That Funky Musicját, de főként saját dalokat játszott az újabban a Zenész Magazint szerkesztő, elhivatott Keres és társai változatlan ízlése szerint. Néhány dal mintha Mark Knopfler világát is idézte volna, ám a fő csapás a funkys, bluesos ösvény maradt. A modern kori számok egyike sajnálatosan megfelel Coviddal és sok minden mással terhelt napjainknak. Az a címe: Bolond világ. Igaz, környezetünk Szegváry halálakor sem volt kevésbé zavarodott.

Forgács Iván: Csörtében, csattban nincs párbeszéd

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.09.20. 15:39

Fotó: ATV
Egy évtized (vagy több?) alatt sikerült elérni, hogy egyik legálságosabb, legdemagógabb, leggyomorforgatóbb szavunk a "párbeszéd" legyen. Párbeszéd. Mást se hallunk. „Ideje lenne párbeszédet folytatni.” „A kérdést csak párbeszéd útján lehet megoldani.” „Le kell ülni, ebben a konfliktusban egyedül a párbeszéd segíthet.” Persze. Az isten áldotta párbeszéd, a békés egyeztetés. Ezt tanácsolja a beloruszoknak Putyin, mikor százezrek tüntetnek egy hónapja, a hatalom pedig, akit tud, börtönbe torol. Erre biztatja a magyar kormány az ellenzéki önkormányzatokat, mikor megcsapolja költségvetésüket. Az SZFE-t elfoglaló diákoknak, a jogköreitől megfosztott szenátusnak szintén kávézós párbeszédet kéne kezdenie az irányítást kisajátító kuratóriummal. Vicces, de nagyon nem vicces. Még idegrángatóbb, mikor a varázsszó elé odabiggyesztik a "szakmai" jelzőt. A színházi és filmes embereknek, a lapszerkesztőknek, akadémikusoknak, tanároknak „szakmai párbeszéddel” kellene rendezni érdekellentéteiket. És még ez is fokozható: „értelmes szakmai párbeszéddel”. Hogyan tudott, tud, tudna a hazai politikai vezetés „értelmes szakmai párbeszédbe” elegyedni törekvéseit ellenző csoportokkal, ha hatalmi módszere a társadalom megosztása? És minek tenné ezt alkotmányozó többséggel a sikeresen megosztott társadalomban? Nagyvonalú gesztusból? Ami nem lenne más, mint émelyítően giccses képmutatás? Hagyjuk. Van ellenerő, van párbeszéd, ha nincs, nincs. Se „értelmes”, se „szakmai”. Az ember mégis mindig reménykedik. Például abban, hogy legalább a média létre tud hozni olyan tereket, amelyekben legalább színjátékként megélhető egy kis P. Mert ott majd a szellem emberei… Megvillantanak értelmest, kulturáltat. Befogadhatóvá és értelmezhetővé válnak álláspontok, elképzelések, kirajzolódnak a törésvonalak, és az egészen öröm elgondolkozni. Odakapcsolunk hát a Csörtére a Hír TV-n. Bár a cím döfködést sugall, de az még belefér. Kormánypárti és ellenzéki oldal képviselői, újságírók, szakértők mosolyognak egymásra M. Dobos Marianne műsorvezető békés pillantásainak igézetében. És nekilendülnek, hogy előadjanak egy szép politikai párbeszédet, amelyre talán leginkább vágyunk. De körülbelül öt perc telik el, és már az első kis pengézésnél egyenesre vágódnak a szájak, összeszűkülnek a szemek. A résztvevők kezdik a parlamentben érezni magukat. Az igazihoz képest egy komolyabb-ban, mert szép hosszan reagálnak egymásra, de ők is döfni akarnak az árok felett. Az „ellenzék” intellektuálisan, a „kormányoldal” erőből lekezelő. Előbbieknél Závecz Tibor próbálja őrizni higgadtságát, de elsodorják a kardok. Szakonyi Péter elegánsan védekezik, de a szúrásai páncélt találnak. Horn Gábor leckéket akar adni, fricskázást kap érte. A másik csapatban G. Fodor Gábor ravaszkodik, Mráz Ágoston Sámuel üvegtekintettel végzi a betanult mozdulatokat, Gajdics Ottó pedig felemelt fegyverrel, hazafias csatakiáltásokkal indul rohamokra. A csapkodást vezető „bírónő” nem bírja soká a semlegességet, ösztönösen elkezd jobbra ítélni. Az egész elkeserítően-idegesítően közhelyes, közönséges, bumfordi. És értelmetlen. Sebaj, mert az ATV-n ismét elindult a Csatt. Némi megújulásban bíztunk, mert a bokszkesztyűs viták régebben sokszor egymás szavába vágó ordítozásba torkolltak. Rónai Egon műsorvezetői tekintélye képes volt lábtengó-pályává szelídíteni a ringet, a háló egy ponton mégis elszakad, és jön a zajos egymásnak feszülés. Nem tudni, miért játszik itt is Horn és Mráz, hiszen van elég szereplésre alkalmas szakértő még az országban. A második adásban békésebbé vált a hang, Benkő Péterrel, Karsai Györggyel és Keszég Lászlóval elkezdődött egy higgadt eszmecsere a Színművészeti Egyetemről. Ám a negyedik vendég, a kormányigazság egyik agresszív bajnoka, Kálomista Gábor nem bírta cérnával a nyugalmat, meg főleg az ellenvéleményeket, vörösre hergelt feje jó nagyokat bődült. Beállt a „mi-ti” szólam, a „ki nyomja el a másikat” sértettség, a büszke méltatlankodás. Nemes próbálkozások ezek, de nem megy már a vitázós párbeszédesdi. Főleg a politikailag is elkötelezett csatornákon. A köztévé tehetne csak valamit, ha még pártatlan köztévé lenne. Nem lehet kiszállni a NER-es csatából. Negyven percre sem. Gajdics Ottó őszintén ki is morogta magából a lényeget az egyik Csörtében: „Ne legyünk álszentek. Ezt a televíziót elsősorban a jobboldali közösség tagjai nézik. Ez a jobboldali politikai közösség mélyen meg van sértve, és föl van háborodva azon, hogy a mai napig a kultúrában nem történt meg a rendszerváltozás. Ez a politikai közösség sokkal intenzívebb, sokkal hatékonyabb hatalomgyakorlást várna el a harmadjára, nagy többséggel megszavazott kormánytól a kultúra területén is.”
Rendben. De akkor minek leülni a szavazataira támaszkodó hatalommal és képviselőivel párbeszédezni? Akár a médiában, akár egy intézményben, akár a parlamentben? Rendre nyilvános megalázás és csatazaj lesz a vége! Az ellenzéki oldal híveinek inkább egymással kéne beszélgetniük, hogy végre kiérleljék, miben és hogyan szeretnének változást.