Szólítsa csak Donaldnak, ezzel lehet a legjobban kizökkenteni – adott tanácsot Joe Bidennek a jövő kedd esti első elnökjelölti tévévitára Trump unokahúga. A nyáron rögvest bestsellerré váló könyvében nagybátyjáról lesújtó képet festő Mary Trump, lévén pszichológus, jól sejtheti a narcizmusáról ismert elnök gyenge pontját: tényleg elképesztő hiúságát (páratlan az öndicséretben, képes volt magát "stabil géniusznak" nevezni). Mivel a hivatalban lévők többnyire azért is húzódoztak a tévévitától, mert azzal óhatatlanul „felemelik” kihívójukat, a neki járó „elnök úr” mellőzése bizonyára bosszantó lenne. Noha az ellenfeleire becsmérlő jelzőket aggató Trump vehetné a legkisebb joggal zokon, történetesen az általa Álmatag Joe-ként emlegetett Bidentől, akivel nyilván amúgy keresztnéven szólítják egymást.
Fel lehet készülni?
A demokrata jelölthöz persze nemcsak kéretlen tanácsok áradtak e szópárbaj előtt. Egy ilyen, gyakran tényleg perdöntő vitát szokás szerint mindkét oldalon alapos felkészülés előz meg, házi próbavitákkal, amelyben az ellenfél várható odavágásait próbálják kitalálni és kivédeni. Beleértve a sportszerűtleneket is, amelyekre Trumptól biztosan lehet számítani, hiszen tévécelebként tanulta meg a másik zavarba hozásának sajátos művészetét. Láthattuk ezt négy éve a republikánusok elnökjelölti vetélkedőjének tévévitáiban, vagy amint éppen – vitathatatlanul nagyobb tudású – ellenfelét, Clintont borította ki azzal, hogy mögé settenkedett, megosztva vele a képernyőt. Hillary máig bánja, hogy nem szólt rá: „ne ólálkodjon itt”. Plusz odaültette a közönség soraiba a férj, Bill korábbi szeretőit… Ilyesmit sejtve adja tanácsát Mary Trump. S ha meggondoljuk, hogy a profi pankrátorok dicsőségcsarnokába is beemelték Donald Trumpot, mint e sajátos sport nagy reklámozóját és lelkes kedvelőjét, akkor okkal számíthatunk a politikát is annak felfogó elnök durvulására. Pelosi demokrata házelnök-asszony ezért és Trump gátlástalan hazudozása ismeretében javallotta Bidennek, hogy ne is menjen el e vitára. Az elnökjelölt azonban dörzsölt politikus (nyolc éve megette a republikánus alelnökjelöltet), nem fél, s már közölte: „Készüljön, elnök úr, jövök”.
Már amennyiben egy ilyen vitára fel lehet készülni (és Trumpot egyáltalán felkészíteni). A legelső – újdonságszámba menő – televíziós, 1960 őszi elnökjelölti vitára például Nixon alaposan felkészült, ám hiába: a snájdig, még napbarnított Kennedy szenátor egyszerűen jobban festett a képernyőn, mint a megfázásból lábadozó alelnök, aki kitért a sminkelés elől. Emlékiratában Nixon megírta, hogy amikor a vita után felhívta anyját, aki aggódva kérdezte: „beteg vagy, fiam?”, már tudta – vesztett. A felmérések szerint a vitát rádión hallgatók körében viszont Nixon nyert. Ahogy a költő ma mondaná, nem a való, hanem annak képi mása számít. Negyven évvel a Nixon-Kennedy vita után Gore alelnök volt egyértelműen jobb, ám tudálékosabb, mint a derűs ifjabb Bush, de utóbbit szó szerint bementette az ovális irodába, hogy túl sokan mondták: azért vele inkább söröznék. Bush 1988-ban még vitát és választást is nyerő apja négy évre rá a kameráról megfeledkezve nézegette a karóráját, mintha felettébb unná az egészet: őreá untak, talán ezért is, a szavazók.
Ha egy benyomás rögzül
Túl sok és kiszámíthatatlan a kockázati tényező egy másfél órás élő műsorban, hiába a politikusi és pankrátori rutin. S olykor éppen a felkészítés üt vissza. Ford elnököt 1976-ban világpolitikai ász, Kissinger is trenírozta a tévévitára, ám hiába, ha Carter támadására belezavarodott a „tananyagba”, s egy kérdésre közölte: Lengyelország nem áll szovjet dominancia alatt. S bár a The New York Times külpolitikusa kérdése megismétlésével lehetőséget kínált az elnöki baki kijavítására: „tényleg ezt akarja mondani?”, Ford kötötte az ebet a karóhoz. Igazolva Johnson elnök gyilkos véleményét, hogy „nem tud egyszerre járni és rágógumit rágni, mert az meghaladja szellemi képességét…” S ami sokat elárul: a műsor után a vita nézőinek csak töredéke vette észre a bődületes melléfogást, ám pár nap múlva az egész ország erről beszélt, hiszen a sajtó persze rávetette magát. Nem véletlen, hogy amint elsötétülnek a reflektorok, a két kampánystáb emberei rohannak a médiának elemezni a látottakat, ők a spin doctorok, akik addig csűrik-csavarják, amíg főnökük balfogásából is diadal lesz.
Amint Ford esete mutatja, ha egy benyomás túl sok emberben rögződik, az végzetes lehet. Avagy üdvös. Korábbi kaliforniai kormányzósága ellenére, Reagannek sem volt kisujjában a világpolitika, de a magabiztos ex-színész tudatta, ha majd Brezsnyevvel tárgyal, teátrálisan feláll, átsétál az asztal túloldalára és a szovjet elnök fülébe súgja: „nyet”. Persze hollywoodi előélete rendre biztosította számára a kellő hatást. A republikánus elnökjelöltek tévévitájában, amikor a műsorvezető elvette volna tőle a szót, megragadta a mikrofont és közölte: „ezért én fizettem és most folytatom”. Bejött, a tévében és a politikában is (évek múlva kiderült, hogy ezt a harmincas évek egyik filmjében látta). Ahogyan a Carterrel folytatott őszi tévévitában is, amikor az elnök gondosan felépített érveléssel nekirontott, s ő kedélyes mosollyal csak annyit felelt: „már megint kezdi”. Mivel a nézők többsége sem tudott többet nála a stratégiai fegyvertárgyalásokról, nyert ügye lett. Persze azért is, mert Cartert addigra sokan megutálták és Reagan afféle született kedves fickónak számított. Négy év múlva, amikor már újraválasztásáért folytatott vitát a demokrata Mondale-lal, s az első szópárbajban túl öregnek tűnt (73 éves volt), a másodikban kedélyesen reagált a sajtót ellepő témára: „nem csinálok politikát az életkorból, s ezért nem is firtatom ellenfelem fiatalságát és tapasztalatlanságát”. Amikor ezen még (az 57 éves, ex-alelnök, volt szenátor) Mondale is elnevette magát, Reagannek megint nyert ügye lett.
Már csak azért is, mert ezeket a kiragadott pillanatokat a vita után a tévéhíradók minduntalan ismételgetik, s ma már a közösségi média is. S amit kiragadnak, az megragad, később már szinte csak erre emlékeznek. 1988-ban az alelnökjelöltek szópárbajában Bush tartalékja, Quayle magát a fiatal JFK-hoz hasonlította, mire demokrata szenátorkollégája gúnyosan odavágta: „én ismertem Jack Kennedyt, a barátom volt, szenátor, maga nem egy Jack Kennedy”. KO a tévévitában, de persze idősebb Bush vitte magával a győzelembe (az alelnökként sok kalamajkát okozó) Dan Quayle-t. Mindenesetre a Kennedy-Nixon vita hatására emlékezve, az újraválasztásáért küzdő Johnson elnök nem óhajtott ilyen platformot adni a republikánusok (és déli fajvédők) jelöltjének, Goldwater szenátornak, majd 1968-ban maga Nixon tért ki Humphrey alelnök vitameghívója elől, hogy négy év múlva is ignorálja kihívóját, McGovernt. Minek kockáztatni a biztos fölényt. Később Bush papa is próbálta elkerülni a vitát Bill Clintonnal, de annak csapata sietett csirkefigurákat (Amerikában: gyáva nyulakat) küldeni az elnök kampánygyűléseire, meg kellett hátrálnia. Ahogy másfél évtizedes vitaszünet után 76-ban a (kijelölt és nem választott) alelnökből előlépett Ford sem térhetett ki, s attól fogva rögzítették a tévévita rendjét, a két nagy párt egyeztetésére alapozva. S ők aztán kidolgozzák a koreográfiát is, ám a két főnök – saját kockázatára – persze túlteheti magát a renden. S ki tudja, mi várható az írott és pláne íratlan szabályokat minduntalan megszegő Trumptól, amikor nemcsak elnökségét, hanem – a New York-i állami ügyészek jóvoltából – magánemberként a szabadságát is vesztheti.
Napokra megtölti a médiát
Ezért is akkora, talán csak a nyitó Kennedy-Nixon vitáéhoz hasonló a várakozás e keddi vita előtt. Még akkor is, ha a felmérések szerint a szavazók kilencven százaléka már döntött voksáról, s hetven százalék állítja, történjen bármi e három elnökjelölti és egy alelnöki vitában, azon nem változtat. Bár a három vitát (más-más tévéhálózaton) csak a szavazók 10-15 százaléka nézi, mindegyik napokra „megtölti” a teljes médiát, s egy esetleges baki vagy botrányos fordulat, mint a fentiek is jelzik, bizony hat a még nyitott szavazókra, ami szoros választáson, kivált a féltucat kulcsállamban perdöntő lehet. Trumpék botor módon terjesztették, hogy Biden demenciával küzdene, amire mostani szereplései alaposan rácáfoltak, s az elnök jobb híján ezt drogkezelésnek próbálja tulajdonítani. Hogyne, Biden bakira ismerten hajlamos, viszont nemcsak érti a „kisemberek” nyelvét, hanem beszéli is, hiszen köztük nőtt fel. Mondogatja is, hogy a pennsylvaniai szülővárosa, Scranton küzd itt az elit Park Avenue milliárdosával. S gyanítom, hogy Reagan módjára készül kinevetni Trump pankrációs vagdalkozásait. Vita a vitáról, hogy mit tud kezdeni az elnök hírhedt és önfeledt hazudozásaival – élő adásban. Amúgy Trump kocsmai stílusáért (és még inkább politikájáért) rajonganak hithű táborában, ám sajtótájékoztatóin látszott, hogy nehezen tűri az ellentmondást. S hát kihívójába nem fojthatja bele a szót, mint a tudósítókba.
