Öt beugrót sorol fel Szente Vajk rendező a 9-től 5-ig című musical premierje előtt a József Attila Színházban. Azt előre lehetett tudni, hogy Polyák Lilla, az egyik főszereplő elkapta a koronavírust, így ő nem lesz, de hogy Szinetár Dóra sem, az, legalábbis számomra, ott derült ki. Szívtam a fogam, hogy na ne már, öt színészt, köztük két húzónevet helyettesítsenek, akkor ez már nem ugyanaz a produkció. A nézők nem erre váltottak jegyet, nem úgy van az, hogy mondjuk az 1980-as híres, azonos című filmből csakúgy ki lehet venni Jane Fondát, aztán tetszik, nem tetszik, majd nézzük mással. Szóval hajlottam arra, hogy ilyenkor el kell halasztani a bemutatót, de hát egyszer már kényszerültek odébb tolni szegények, hiszen eredetileg márciusban lett volna, csak a fránya koronavírus-járvány hathatósan közbeszólt. Újra nekigyürkőztek, megint próbáltak, aztán ismét ne jussanak el a végkifejletig?! Tulajdonképpen ez is képtelenség! Inkább beugrások sorozatát vállalták lóhalálában.
Ilyenkor valószínűleg visz a lendület, ami egyébként a produkció legfőbb sajátja. Jó, időnként fergeteges a ritmus, az egész, Szente Vajk által meglehetősen biztos kézzel odatett előadásnak svungja van, látszik, hogy mindenki teljes energiabedobással vesz benne részt. Érződik, hogy valamennyi közreműködő, a műszakot is beleértve, totálisan odateszi magát. Annyi kényszerszünet, várakozás után, már végre be akarták mutatni a darabot, meg akarták nyitni az évadot, pokolian nehéz lett volna elviselni, ha újfent el kell tolni a premiert.
Attól 9-től 5-ig a cím, mert a történet egy irodában játszódik, ahol ebben az időintervallumban, tetszik, nem tetszik, bent kell lenni. Hogy dolgozni mennyit kell, az nemigen derül ki, mert az ilyen hivatali „show-kban” általában a munkát a legkevésbé ábrázolják, naná, hogy a magánéleti konfliktusok, a főnök-beosztott viszony, különböző összezördülések, purparlék izgalmasabbak. Ebben az esetben arról van szó, hogy adott egy tapló férfi főnök, aki a fotelben pöffeszkedve, elviselhetetlen beképzeltsége magaslatáról lenézi és csicskáztatja a kolléganőket, otromba módon próbál kikezdeni velük - ma ezt neveznénk zaklatásnak. Ez a bohózati elemekkel tarkított história megelőlegezi a manapság kitörő botrányokat. A musicalben három nő összefog, fellázad, jókora dühvel elhatározza, hogy alaposan megleckézteti ezt a felfuvalkodott fajankót, piperkőc pojácát. Ebből aztán lesz haddelhadd, fergeteges ramazuri. Előtör belőlük a rosszmájúságuk, feltolul az epéjük, meglódul a fantáziájuk. Szófullánkok mellé tettlegesség is társul. Eljutnak egészen odáig, hogy elrabolják, megkötözik a gyűlölt férfit, miközben kipeckelik a száját, fejére olvassák elévülhetetlen bűneit, pikírt élvezettel sorolják a sérelmeiket.
Ez persze pazar játéklehetőség kiváló színészeknek. Az eredeti szereposztásban Polyáknak, Szinetárnak és Korponay Zsófinak. Hármójuk közül csak az utóbbi maradt benne a premierben, Doralee szerepében. Violetként Polyák helyett Auksz Éva, Judyként Szinetár helyett Holczinger Szandra játszik. Valóságos fúriákká, házisárkányokká válnak felgyülemlett mérgükben. Ironikus, fullánkos megjegyzéseket okádnak. A főnök úr pikírtsége, hosszú ideig megőrizni kívánt nyugalma még jobban felbőszíti őket. Összebeszélnek. Sustorognak. Fantáziadúsan forralják a bosszút. Ezeknek a jeleneteknek a jelentős részén érződik, hogy alig volt idejük egymással próbálni. Főleg a prózai jelenetekre gondolok. Ezekben sokszor hallatszik, hogy a szövegben ott a poén, de nem durran el a nézőtéren, vagy csak szórványosan. Itt-ott fel-felnevetnek, de az egész közönség jóval ritkábban nevet egészében, mint ahogy azt a darab indokolná. Nem megy minden flottul, olykor a színészek gesztusai sem passzolnak egymáshoz, de hát ez törvényszerű. Nem bicsaklik meg azonban a ritmus, ami viszont már komoly teljesítmény. Nyilvánvalóan hatalmas összeszedettséget, koncentrációt igényel.
A táncok elementárisak Túri Lajos Péter jóvoltából. Némiképp kitekerve a testet, groteszkbe hajlanak, gunyorosak, mozgással véleményezik a történteket, humoruk van. Lényegében elregélik annak az abszurd monotonitását is, hogy naphosszat egy irodában kell dekkolni, és holmi főnökök még egzecíroztathatják is a dolgozókat. Mivel zenés darabról van szó, a szereplők menetrendszerűen dalra fakadnak. Vannak tapssal végződő szólók, de nem maradhat el a „fúria” triász sem, amikor a „nótájukba” a három nő beleviszi az összes megbántottságát, és kellő elánnal, azt is mondhatnám, bombasztikusan kifakad. Sajnos élő zenekar nincs, így a pillanatnyi, aznap esti hangulathoz nem tudnak alkalmazkodni a muzsikusok. Nem tudom, muszáj volt-e ezt elspórolni, nekem egy háromtagú, ütősen vagány zenekar is több, mint a magnóról szóló „konzerv”. Dolly Parton zenéje nem szirupos, de azért érzelmes, enyhén karcos, hatásosan énekelhető, amivel élnek is a színészek. Particia Resnick szövegében, amit Szente és Galambos Attila fordított, szintén sok a hálás szituáció, a játékos szertelenség, amihez bájos csacskaság is társul. És adódik még egy fölöttébb hálás, mondhatni ziccerszerep is, Roz Keith-é. Eredetileg Auksz alakította volna. Mivel ő Doralee szerepébe állt be szinte egyik napról a másikra, helyette Náray Erika ugrott be. Nagy lelkű, csúnyácska, farkasvakságban szenvedő nőt formál meg, aki alig veszi észre, hogy az irodában már-már forradalmi a hangulat, mert ő bizony fülig belepistult a pokróc főnök úrba. Nem látja milyen szemét alak.
Az se zavarja, hogy ez az otromba ipse rendre lepöcköli a bátortalan felkínálkozásait. Sóvárog és sóvárog utána rendületlenül, hatalmas szívvel, totálisan abszurd módon. Náray sok hasonlót játszott, hősies beugróként szinte csípőből, fogyhatatlan energiával hozza, és kiugró sikert arat vele. Rákay Tamás díszlete kellő teret hagy a sok mozgásnak, Kovács Yvette Alida néhány jelmeze karikaturisztikusan túlzó.
Könnyedén szórakoztató az előadás, ami feltehetően hosszú ideg lesz majd repertoáron. A maga könnyedségében azért beszél kiszolgáltatottságról, megalázásról, zaklatásról, elviselhetetlen légkörről, és arról, hogy szedjük össze a bátorságunkat, álljunk a sarkunkra, próbáljuk meg ne tűrni azt, ami tűrhetetlen.
