Szokatlan szeptember

Ez a szeptember szorongással kezdődött.

Az óvodai-iskolai munkára közvetlen fenyegetést jelent járvány „második hulláma”. A nevelési-oktatási intézmények a tavaszi hirtelen, minden előkészület és felkészítés, sőt a feltételek biztosítása nélkül elrendelt távolléti oktatás után egy alig használható, lényegi kérdésekben hiányos járványügyi protokoll birtokában a magára hagyatottság érzését élik át. Az intézmények, a pedagógusok és intézményi dolgozók a szakmailag megbízható és a gyakorlatban megvalósítható szűrési protokoll hiányában, a megfelelő eszközök, felszerelések nélkül eleve szinte reménytelen küzdelemre vannak kárhoztatva, miközben egyszerre kellene megfelelniük a munkavállaló szülők elvárásainak és a politikai nyomásnak.

Az, hogy nincs átgondolt, rendszerbe foglalt segítség, az oktatási intézményeket és a szülőket – munkahelyeket, munkáltatókat és munkavállalókat - érintő támogatás, a járvány terjed, de a járványhoz szándékosan torz, a választópolgárokat gyereknek néző politikai kommunikáció társul, és gyorsulnak a nem kívánatos gazdasági-társadalmi folyamatok – munkanélküliség, infláció -, mindez olyan helyzetet alakított ki, mely megrendíti a magyar társadalom oktatásba-nevelésbe vetett, amúgy is megtépázott és naponta támadott értékrendszerét. A köznevelési, valamint az egyéb oktatási intézmények működése mindenkor a társadalmi stabilitást biztosító tényezők közé tartoztak. E működés kiegyensúlyozottsága most megbilleni látszik.

Minden korábbinál komolyabb gondot jelent a szakma által időben prognosztizált pedagógushiány, a pedagógustársadalmat jellemző elöregedés. Ez óvodákban különösen, de az általános- és középiskolákban, beleértve a szakmai képzést folytató iskolákat is, a nevelés-tanítás szakszerűségét veszélyezteti. A kormányzati válaszok – rendeletekben megjelent módosítások - nem jelentenek megnyugvást. A megfelelő képesítés nélküli foglalkoztatás a XXI. században megengedhetetlen, szakszerűtlen, és súlyos károkat okoz a gyermekek fejlődésben. Az oktatási kormányzat teszetoszasága - a kialakult helyzetre adott kormányzati válaszok inadekvát tartalma - nem oldja meg a pedagógushiányt, ellenben visszavonhatatlanul rontja a pedagógiai munka presztízsét, és a szakmai követelményeknek megfelelő működés határáig juttatja az intézményeket.

Nincs megfelelő válasza az oktatási kormányzatnak a modernizációs, digitalizációs kihívásokra sem. A tavaszi távolléti oktatás tapasztalatai ezt minden korábbi helyzethez képest sarkosabban jelenítették meg. Ahogy a köznevelés egyik korábbi helyettes államtitkára ezt a minap megfogalmazta: észre kéne venni, hogy másért járunk iskolába 2020-ban, mint százötven éve. E tekintetben – is – a szeptembertől kötelezően alkalmazandó nemzeti alaptanterv sokkal inkább a múltat s nem a jövőt vizionálja. Ráadásul az iskolai nevelő-oktató munka e központi pedagógiai dokumentuma nem építi a nemzeti konszenzust, hanem a pedagógustársadalomban is megosztottságot eredményez. Ez még akkor is igaz, ha a járványhelyzet és annak következményei a NAT-vitákat háttérbe szorították.

A tanártársadalom, a szülők és gyermekek szorongásához szervesen hozzátartozik a kormányzat durva támadása a hátrányos helyzetűeket segítő iskolák ellen. A MET-iskolák, az Ámbédkar Iskola, az Igazgyöngy Alapítvány támogatásának korlátozása, támogatásuk egy részének – felének, sőt egészének! – megvonása lehetetlen helyzetet teremtett. A társadalmi felzárkózásban feladatokat vállaló intézménynek hosszú távú biztonságra van szüksége, és a szerződésben vállalt támogatói kötelezettség egyoldalú felrúgása gyermeksorsokat, családokat veszélyeztet.

Élénk viták kísérték az iskolaőrök alkalmazását. A szakma egyértelműen foglalt állást: a pedagógiai megoldások kriminalizáló eszközökkel való helyettesítése nem kívánatos. A megfelelő segítséget iskolai szociális munkás, fejlesztőpedagógus, iskolapszichológus, gyermekvédelmi szakember, illetve egyéb, képzett szakértelmiségiek alkalmazása jelentheti. Ennek a magyar felsőoktatásban van kialakult rendszere, van erre vonatkozó iskolai tapasztalat is. Az iskolaőrök alkalmazása azt mutatja, van forrás az iskolai problémákra adandó válaszhoz. Úgy látszik, a szakmai szándék hiányzik ahhoz, hogy a gyermekeknek, szülőknek, pedagógusoknak, az intézményeknek is megfelelő megoldás megszülessen.

A szakképzés rendszerében a szeptemberi változások - minden rendszerező és fejlesztő törekvés ellenére –, a kapkodva történő bevezetés, az iskolák és a tanárok megfelelő felkészítésének és támogatásának hiánya miatt rendezetlen állapotot hoztak létre.

Nagyban változott a felnőttképzés rendszere is. Eltűnik a három évtizede ismert OKJ, az alapszakmák oktatása az ifjúsági képzésbe költözik, és új rendszerben tartják majd nyilván a hazai felnőttképzési tevékenységeket. A lakosság, a felnőtt tanulók tájékoztatása elmaradt. A felnőttkori tanulók személyi adatainak és életpályájuknak a szigorú nyilvántartása ráadásul adatvédelmi szempontból aggályos.

Vészjósló helyzet figyelhető meg a felsőoktatásban és a kutatásban is. A felsőoktatási intézmények fenntartói modellváltása az évezredes egyetemi autonómia csorbítását eredményezte. A Színművészetin kialakult kritikus helyzetkezelése, a makacs ragaszkodás a kormányzati vízióhoz nem azt mutatja, hogy a vitás helyzetek konstruktív kezelésére a kormányzat nyitott lenne. A kutatás szabadságának korlátozása már az MTA-intézmények „átszervezése” kapcsán is mint veszély megjelent, s a kutatási források pályázati elbírálásába való hivatali beavatkozás e veszélyt napi gyakorlatként jelenítette meg. A kutatók közalkalmazotti státuszának felszámolása ugyanebbe az irányba ható lépés.

Szeptembertől elindult a 8. osztályos tanulók pályaválasztási felmérése, amelynek tartalmát a tanárok, szülők, gyerekek nem ismerik, a pedagógiai szakszolgálatokat, pályaválasztási tanácsadókat nem vonták be az előkészítésbe. A 45 perces felméréshez nem kapcsolódik majd pedagógiai-fejlesztő munka, azaz iskolai pályaedukáció, pályaorientáció. Az így nyert személyes adatok felhasználási módjáról a szakemberek sem rendelkeznek információval.

Nem tudjuk aggodalom nélkül figyelni az oktatási-nevelési-gyermekvédelmi intézmények fenntartásának átjátszását a kormányzat által kiemelt egyházaknak. Az állam számonkérhető felelőssége csökken ebben az esetben, másfelől előrevetíti árnyát egy a modernizációval szembeforduló, a szekuláris polgári állam eszméjével ellentétes szervezeti és ideológiai egyenirányítás, indoktrináció veszélye is.

Aggasztó, hogy e kritikus, drámai helyzetben a kormányzat lényegeben megszakította a nevelésügyben a szakmai-társadalmi párbeszédet. Ennek hiánya a döntések szakmai megalapozottságát szűkíti, a döntések végrehajtásának eredményességét rontja.

A nevelés-oktatás minden területén a szakmai önállóság gyengítését, az intézményi autonómia korlátozását figyelhetjük meg. De ami mindezek között legjobban fáj: az állam(polgári) autonómia, a tanuláshoz, tájékozódáshoz való elidegeníthetetlen jog folyamatos és szisztematikus csorbítása. Ahol pedig - a járványkezelésben - a szakszerű és határozott központi szabályozás és a beavatkozás koncentrált anyagi (eszközökben, berendezésekben megjelenő) támogatása jogos elvárás, ott a bizonytalankodást, a következetlenséget tapasztaljuk.

A 2020. év szeptemberi tanévkezdése szokatlanul terhelt. Hosszú évekre visszatekintve nem indult ennyi konfliktussal, a kiegyensúlyozott munkát nehezítő körülménnyel tanév. A kormányzat döntései, a folyamatos forráskivonás és az ezzel együtt járó szakmai és morális leépülés az oktatás egész rendszerét veszélyeztetik. Az oktatáspolitika és a nevelés-oktatás valósága közötti távolság nem csökken, hanem egyre növekszik. Mindez előre vetíti a tanév szétzilálódásának, a társadalom további dezintegrálódásának képét; további, eddig csak Európán kívül látott, szélsőséges polarizálódását.

Ateistaként fohászkodom a gyermekekért, pedagógus kollégáimért, a szülőkért. „Szánd meg, isten, a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart, tengerén kínjának.”