Haiku

A presszó teraszán vártam a kávémra. Az udvarhelyi utca fái foltosra szórták az őszi napfényt. A Kossuth utca főtéri végén, a Ferences templom felé nézve, a fák árnyékából a verőfény sokkal barátságosabb, megnyugtatóbb volt kinn a téren, mint a gondolat, hogy akkor indulok a koncertre, egyedül.

Hűvös lesz a templomban. Van ott egy Madonna szobor, az ég felé emeli a tekintetét, a fénybe, közben a lábai egy görnyedt eretnek hátán taposnak. Jó, az eretnek azért van ott, hogy még magasabb, még légiesebb legyen Mária alakja. Akkor is borzongató. Felemelő, megható és dermesztő.

Hűvösödik. Hajnalban hóharmatot emlegetett a szállásadóm, és nagyon jó érzés volt a reggeli nap melege, ahogy elindultam.

Itt ülök a teraszon, mostanra minden összeállt. Eljöttem jó messzire otthonról, mert máskor is szép kórusmuzsikát találtam itt, és kerestem a régi hangulatokat. A műsor jó. Az ismerőseim közül is találkozni fogok valakivel, gondolom. Akik miatt eljöttem, ők biztosan nem lehetnek már itt. Megáll a terasz előtt két férfiember, nincs jókedvük, csak a találkozás állítja meg őket.

- Fogtál-e? - kérdezi a magasabb, kalapos.

- Ma nem volt jó a Küküllő – válaszol a testes, vastagon öltözött, borostás úr.

Ennyi. Szembejöttek, megbeszélték. Továbbmentek. Biztos hosszasabban, mosolygósabban beszélgettek volna, ha néhány hal mozgolódna a szákban. A rövid mondatok, a rövid történetek azért jók. A kávé mellé kifejezetten jók.

Megkaptam a feketémet, mellé pohár víz, szalvéta jár. A szalvétára firkálgatom a rövid mondataimat. Szeptember végén - magyarul ez csak egyféle érzést idéz. Udvarhelyen ugyanúgy fűződik a gondolat tovább, mint otthon.

Már magyar is és brit is lánykám mosolya – ez már én vagyok. Az én mondatom. Az előző mindenkié, aki érti a nyelvet.

Egyben, a szalvétára írva, egy haiku. Öt-hét-öt szótag, ahogy illik. A hangsúlyok is majdnem megállnak, évszakszó is ott van, és a mosoly, nekem pont jó a végére. Szeptember végén / már magyar is és brit is / lánykám mosolya.

Ez a történet: lánykám tizenéve Angliában. Férjhez ment, jó állása van. A britek kiugrása az unióból különösebben nem érinti, de csak kérte az állampolgárságot. Itthon nőtt fel, biztos, amit sose tudni. Levizsgázott, és pár hónap multán megkapta az üzenetet: szívesen látják egy felemelő ceremóniára, ahol leteszi az állampolgári esküt.

Ez így jól van. Helyén van. Egészen biztos, hogy örülök neki, mert szívszorító lenne, ha nem sikerült volna. Nem is értem, miért ne sikerült volna. Amikor a brexites események voltak, kérni kellett a tartózkodási engedélyt. Kérte, pár nap múlva megkapta. Úgy gondolta, hogy a magyar mellé a brit állampolgárság is hasznos lehet. Kérte, vizsgázott, megkapta. Teljesen hétköznapi történet. Tízezrekkel előfordul.

Lehet, hogy tízezrekkel már megesett, hogy valahol Budán vagy Szegeden ültek a kávéjuk mellett, és a gyerekük helyes és biztonságos életeseménye fölött gondolkodtak. Lehet. Én is túlzásnak érzem, hogy a Szeptember végén sorai tévedtek a szalvétámra, a presszó teraszán.

Ez a hangulat nem az a hangulat. Igenis megnyugvást érzek, és mellé finom kávéillatot. Bácskából eljöttem Erdélybe, mint annyiszor, és szeretném, ha a lányom hazajöhetne Angliából, de most nem jöhet valameddig, mert most épp vírusügyek szólnak bele az életünkbe.

Az udvarhelyi Kossuth utca fái pont olyanok, mint sok éve. Komorak és kedvesek.

A szalvétát elteszem. Ez a haiku nekem kell. Megtartom.