Előfizetés

Haiku

A presszó teraszán vártam a kávémra. Az udvarhelyi utca fái foltosra szórták az őszi napfényt. A Kossuth utca főtéri végén, a Ferences templom felé nézve, a fák árnyékából a verőfény sokkal barátságosabb, megnyugtatóbb volt kinn a téren, mint a gondolat, hogy akkor indulok a koncertre, egyedül. Hűvös lesz a templomban. Van ott egy Madonna szobor, az ég felé emeli a tekintetét, a fénybe, közben a lábai egy görnyedt eretnek hátán taposnak. Jó, az eretnek azért van ott, hogy még magasabb, még légiesebb legyen Mária alakja. Akkor is borzongató. Felemelő, megható és dermesztő. Hűvösödik. Hajnalban hóharmatot emlegetett a szállásadóm, és nagyon jó érzés volt a reggeli nap melege, ahogy elindultam. Itt ülök a teraszon, mostanra minden összeállt. Eljöttem jó messzire otthonról, mert máskor is szép kórusmuzsikát találtam itt, és kerestem a régi hangulatokat. A műsor jó. Az ismerőseim közül is találkozni fogok valakivel, gondolom. Akik miatt eljöttem, ők biztosan nem lehetnek már itt. Megáll a terasz előtt két férfiember, nincs jókedvük, csak a találkozás állítja meg őket. - Fogtál-e? - kérdezi a magasabb, kalapos. - Ma nem volt jó a Küküllő – válaszol a testes, vastagon öltözött, borostás úr. Ennyi. Szembejöttek, megbeszélték. Továbbmentek. Biztos hosszasabban, mosolygósabban beszélgettek volna, ha néhány hal mozgolódna a szákban. A rövid mondatok, a rövid történetek azért jók. A kávé mellé kifejezetten jók. Megkaptam a feketémet, mellé pohár víz, szalvéta jár. A szalvétára firkálgatom a rövid mondataimat. Szeptember végén - magyarul ez csak egyféle érzést idéz. Udvarhelyen ugyanúgy fűződik a gondolat tovább, mint otthon. Már magyar is és brit is lánykám mosolya – ez már én vagyok. Az én mondatom. Az előző mindenkié, aki érti a nyelvet. Egyben, a szalvétára írva, egy haiku. Öt-hét-öt szótag, ahogy illik. A hangsúlyok is majdnem megállnak, évszakszó is ott van, és a mosoly, nekem pont jó a végére. Szeptember végén / már magyar is és brit is / lánykám mosolya.  Ez a történet: lánykám tizenéve Angliában. Férjhez ment, jó állása van. A britek kiugrása az unióból különösebben nem érinti, de csak kérte az állampolgárságot. Itthon nőtt fel, biztos, amit sose tudni. Levizsgázott, és pár hónap multán megkapta az üzenetet: szívesen látják egy felemelő ceremóniára, ahol leteszi az állampolgári esküt. Ez így jól van. Helyén van. Egészen biztos, hogy örülök neki, mert szívszorító lenne, ha nem sikerült volna. Nem is értem, miért ne sikerült volna. Amikor a brexites események voltak, kérni kellett a tartózkodási engedélyt. Kérte, pár nap múlva megkapta. Úgy gondolta, hogy a magyar mellé a brit állampolgárság is hasznos lehet. Kérte, vizsgázott, megkapta. Teljesen hétköznapi történet. Tízezrekkel előfordul. Lehet, hogy tízezrekkel már megesett, hogy valahol Budán vagy Szegeden ültek a kávéjuk mellett, és a gyerekük helyes és biztonságos életeseménye fölött gondolkodtak. Lehet. Én is túlzásnak érzem, hogy a Szeptember végén sorai tévedtek a szalvétámra, a presszó teraszán. Ez a hangulat nem az a hangulat. Igenis megnyugvást érzek, és mellé finom kávéillatot. Bácskából eljöttem Erdélybe, mint annyiszor, és szeretném, ha a lányom hazajöhetne Angliából, de most nem jöhet valameddig, mert most épp vírusügyek szólnak bele az életünkbe. Az udvarhelyi Kossuth utca fái pont olyanok, mint sok éve. Komorak és kedvesek. A szalvétát elteszem. Ez a haiku nekem kell. Megtartom. 

Rossz korban

Na akkor most megint élhetek négy évet – sóhajtott keserűen apám 2018-ban, nem sokkal a választások után és kilencvenedik születésnapja előtt. Van neki tudniillik egy fogadalma, miszerint addig nem hal meg, amíg „ezek itt vannak”. Apám született optimista. Ő negyvennégyben is biztos volt benne, hogy lesz valahogy, mert az nem lehet, hogy egy útszéli árokban legyen vége, háta mögött egy nyalka keretlegénnyel. És igaza lett. Apósom még csak hetvenkettő. Kicsit sem optimista. Neki nincsenek ilyen illúziói, mondhatni annyira szkeptikus, hogy azt nehéz volna überelni. Az ő elmélete szerint nekik már mindegy. Az ő generációja nyugodtan hátra dőlhet: amit föl lehetett építeni, ők fölépítették, amit el lehetett szúrni, már rég elszúrták. Nekik már csak múltjuk van, és az olyan, amilyen. Mi viszont – mondja – nagyon megszívtuk. Mi, ötvenesek. Tudniillik mi még akarunk valamit, amit szavakkal nehéz körülírni, de tény, hogy bennünk még pislákol valamiféle tüzecske. Hogy lehetne jobb, lehetne más, és ez csak rajtunk múlik. Illetve múlott. Nekünk – mondja – még van dolgunk a világban. Minden nap be kell járnunk a munkahelyünkre; ha kirúgnak, újat kell találnunk, különben a családnak nem lesz mit ennie. Mi már tudjuk, hogy elszúrtuk, mégis terveznünk kell. Hogy ez lesz holnap, ez jövőre és ez öt év múlva. Miközben pontosan tudjuk, de legalább is sejtjük, hogy nem az lesz. Mi még eljárunk szavazni. Mindenkiben a messiást látjuk, aki képes két értelmes mondatot elmondani. És bár az eszünkkel tudjuk, hogy az egésznek semmi értelme, a szívünkre hallgatunk, mint 89-ben, mint 94-ben, mint… Mi még vitatkozunk, érvelünk, elméleteket gyártunk. Felváltva lelkesedünk és legyintünk. Mi még felhívjuk egymást, hogy „hallottad?” „olvastad?”. Mi még hosszú fészbúk bejegyzésekben háborodunk fel. Eljárunk tüntetni, bár tudjuk, hogy már senki sem fél tőlünk. Adakozunk és támogatunk. Kiállunk és beállunk. Bár egyre többször inkább félre. Mi még tudunk felháborodni; mi még hisszük, hogy akkor lesz vége mindennek, ha feladjuk. Ők már tudják, hogy nem kell hinni. Feladni sem kell, mert már nincs mit. Apám örök optimista, apósom született szkeptikus, de egy dologban egyetértenek: az unokák… na azoknak van jövőjük. Ők még csinálhatnának valamit. Ha másért nem, legalább saját maguknak. Ott van például a kisebbik fiam. Mérnöknek tanul a gyerek. Sokat beszélgetünk, általában a világ dolgairól, úgy mint a Forma-1, labdarúgás és a nők. Kérdeztem a minap, nem utál-e minket? Érzi-e azt a hatalmas felelősséget, amit a mi generációnk a vállukra helyez? Hogy majd nekik kell eltakarítaniuk a szemetet, amit mi hagytunk itt, mert nem voltunk eléggé tökösek. És akkor a gyerek rám nézett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét. A szemében a megértés fénye lobogott. Azt mondta, higgyem el, tudja, mi van. Látja, hogy úgy szar az egész, ahogy. Csak hát - mondta –, most lett új melója, lassan indulnia kell az edzőterembe, és ez az egész őt kurvára hidegen hagyja. Hát ennyiben maradtunk.   

Trükkösen kopasztanak

A kormánynak a jelenlegi 15 százalékról 10 százalék alá kellene csökkentenie a személyi jövedelemadó kulcsát – javasolta Domokos László. A főszámvevő egy tegnapi interjújában tette ezt az adózók szemében minden bizonnyal népszerű javaslatot, amelynek realitása viszont kicsiny, hiszen az államháztartás éppen azzal küzd, hogy növekvő hiányát miképpen tudja hitelekből, államkötvényekből befoltozni. Az ÁSZ elnöke, lévén maga is közgazdász, erre is gondolt, és felmelegítette a nyugdíj célú államkötvények évek óta napirenden lévő ábrándját, s nem is tagadta, hogy a jelenlegi válságos időszakban „az állampolgároktól kell kölcsönvenni”. Ez a teória az első világháború óta nem esett távol az egyes államoktól, csak akkor hadikölcsönnek hívták. Mivel a magyar kormányfő járványkezelő stratégiája nem nélkülözi a militáns gondolkodás elemeit, Domokos kéretlenül a segítségére sietett, s nevet adott a gyereknek: mennyivel jobban hangzik, hogy nyugdíjkötvény, mintha koronapapírnak hívnák. A személyi jövedelemadó kulcsának csökkentése százalékonként mintegy 170 milliárd forintba kerülne a költségvetésnek, vagyis – egy mondjuk két lépcsős, összesen hat százalékos mérséklés – hozzávetőleg 1000 milliárd forintba. Az ÁSZ-elnök ugyanakkor úgy számol, hogy idén – az általa is elismerten nehéz időkben – a lakosság mintegy 1500 milliárdot takarít meg: így meglenne az adócsökkentés fedezete, ha ennek csak a nagyobb hányadáért állampapírt vásárolnának. Viszont, mint az közismert: nem teszik, ehelyett a megtakarításaikat otthon, készpénzben tartják. Feltéve, ha van nekik, mert többnyire nincs, ugyanis ez az 1500 milliárd forintos megtakarítás legfeljebb a lakosság harmadától származik, a többiek egyik hónapról a másikra élnek. Ráadásul Domokos a közeli adócsökkentésben bízók reményeit azon nyomban le is lohasztja, amikor hitet tesz az általa is magasnak tartott áfa fenntartása mellett. A pénzügyminiszter azonban ravaszabb még az ÁSZ elnökénél is. Varga Mihály azzal az aligha meglepő ténnyel szembesült, hogy a költségvetés egyre növekvő hiánya - amelynek fő oka kétségtelenül a terjedő járvány következményeinek finanszírozása - a lakosság számára kibocsátandó új kötvénnyel aligha orvosolható, az elkerülhetetlen devizahitel felvételek mellett. Így a vállalkozók pénzéhez kíván nyúlni. Direkt módon most csak óvatosan tehetné, ezért – mint azt a múlt héten a Közgazdász Vándorgyűlés pulpitusáról kifejtette -, arra hivatkozva, hogy „kulcsfontosságú a versenyképességünk javítása”, adóintézkedéseket terveznek. Nem emelnek és nem is csökkentenek, hanem hozzányúlnak az önkormányzatok fontos bevételi forrásához, a helyi iparűzési adóhoz, mert az "nem maradhat ebben a formában". Sajátos gondolkodás ez, hiszen a központi költségvetés már „szolidaritásra” (értsd pótadó befizetésére) kényszerítette a helyhatóságokat. Most az önkormányzatok kivéreztetésének újabb eszközéhez nyúlnak egy olyan időszakban, amikor egyúttal többletfeladatokat kényszerítenek rájuk. A koldustól még a tarisznyáját is elveszik.