A fekete eszkimó

Mi járhatott az inuit bennszülöttek fejében, amikor először pillantották meg a végtelen jégmezőkön közeledő fekete férfit? Csak találgathatunk. Azt viszont tudjuk, hogy gyorsan befogadták. Megkedvelték vendégüket, megtanították a túlélés fortélyaira a zord arktiszi vidéken. Két évtized alatt nyolcszor látogatta meg őket az afroamerikai felfedező. Remekül feltalálta magát, érdeklődése nem korlátozódott a tudományos kutatásra, amire bizonyíték, hogy egy helyi asszonnyal gyerekeket nemzett.

Matthew Henson (1866–1955) szabadnak született, egy évvel azután, hogy eltörölték a rabszolgaságot az Egyesült Államokban. Az elárvult bronxi fiú tizenkét évesen inasnak szegődött egy tengerjáróra. Behajózta a földkerekséget, kitanulta a szakmát, kiváló navigátor vált belőle. A véletlen hozta össze Robert Peary neves hadmérnökkel, aki felismerte a fiatalember sokoldalú tehetségét, és felfogadta segédjének. Együtt térképezték fel Közép-Amerika esőerdeit a haditengerészetnek.

Közösen indultak Grönlandra is, ahol hatalmas meteoritot találtak, amit Peary egy vagyonért adott el a Természetrajzi Múzeumnak (1895–96). Ismétlődő útjaikon elválaszthatatlanok lettek. A harcsabajszú kapitány meg volt győződve a fehérek felsőbbrendűségéről, de tudta, hogy társa pótolhatatlan. Henson készítette és javította a szánokat, idomította a kutyákat. Ehhez jött még, amit az őslakóktól tanult: rozmárra vadászni, iglut építeni. Rátermett volt, megélt a jég hátán; főnöke szerint „eszkimóbb lett az eszkimóknál”.

Utolsó expedíciójuk végén Peary fellengzős, öntömjénező mondatokban tette közhírré, hogy meghódította az Északi-sarkot (1909). Útitársát nem említette külön, mintha magától értetődő volna, hogy a szolga elkíséri urát a világ végére. Rossz nyelvek közben arról suttogtak, hogy kettejük közül általában a jobb fizikumú asszisztens haladt elöl a fagyos terepen, így ha csakugyan eljutottak a Föld legészakibb pontjára, akkor Henson ért oda elsőnek. No nem, erről szó sem lehetett.

Hazatérve szétváltak az útjaik, a fura barátság egy csapásra véget ért. A hiú Peary alpári sajtóvitába keveredett Frederick Cookkal, a népszerű orvos-utazóval, aki maga is hevesen bizonygatta, hogy ő volt az első az Északi-sarkon. Ma már úgy tartják, igazából egyiküknek sem sikerült, talán elszámolhatták magukat, urambocsá’ füllentettek. A közvélemény szemében mindenesetre Peary aratta le a dicsőséget: ellentengernaggyá léptették elő, köszönetet mondott neki a Kongresszus, a Felfedezők Klubjának elnökévé választották.

Matthew Henson kiadta kalandos emlékiratát The Negro at the North Pole címmel (Néger az Északi-sarkon, 1912). De ő nem lett ünnepelt híresség, vámhivatalnokként dolgozott New Yorkban, visszavonultan és elfeledve. Amerika csak nagy sokára, hosszú élete alkonyán fedezte fel a fekete felfedezőt. Kitüntették, Eisenhower elnök meghívta a Fehér Házba, földi maradványait az arlingtoni Nemzeti Sírkertbe temették. Azóta egy oceanográfiai kutatóhajót is elneveztek róla, az eszkimóknál eszkimóbb afroamerikairól.